HOGY TEREM A VÁLSÁGANYAG?
HOGY TEREM A VÁLSÁGANYAG?
(Epilóg a válsághoz)
Persze, csak azt az anyagot értem, mellyel a sajtó dolgozik és nem azt, amelyik a válságot szüli. Bár nem lehetetlen, hogy sokszor az is ilyen formán támad a király udvarában.
De ehhez semmi közöm, én mindössze egy önvallomást akarok tenni, amelybe azonban meglehetősen be van keverve az én t. barátom és bátyám, Bródy Zsigmond, a N. Pester Journal tulajdonosa amiért grácia a fejemnek.
Bródy olyan alak nagyban, mint a Gaborieau regényében Taboret apó az amatőr rendőr volt , akihez a legzseniálisabb rendőrök is eljárnak, hogy finom szaglását, mesteri látását a szövevényeken keresztül, eszének boncoló élességét hasznukra fordítsák egyes fölmerült ügyekben. Bródy ilyen alak, azzal a különbséggel, hogy ő politikában dolgozik, kormányok hánykódását, vesztét fürkészi, államférfiak finom szövevényén tesz mikroszkopikus megfigyeléseket.
Szélcsendes időkben ideges, életúnt, a tények, a köznapi valóságok lehangolják, neki a bizonytalanság az elementuma, szárazföldön kedvetlen, mint a vén tengerész, csak a himbáló hajón érzi magát jól. Kormányválságok idején, bár örökké jár kel, télen meleg tartományokban, nyáron hidegekben, itthon toppan a föld bármely részéből, s szövi az ő kombinációit olyan passzióval, mint a legszorgalmasabb pók.
A mostani válságban is ő volt az újságírók orákuluma. A mostani válság éppen az ő kedvének, talentumának felelt meg. Nem volt abban semmi pozitív, csak egy aláíratlan iratköteg a király asztalán, abból kellett fölépíteni a bekövetkezendő események egész tömkelegét s fölépíteni tömören, szilárdan, ledönthetetlenül, mint egy hatalmas épületet, kiszögellő tornyokkal, garádicsokkal, három homlokzattal, Bécs felől, Zágráb felől és itthonról.
S építette is csillogó szemekkel, vidám arccal, lázas hévvel (ilyenkor tíz évvel fiatalabb), minden kis kövecskét fölhasználva s gyakran a lényegtelent legnagyobb bravúrral. S most is, mint ilyenkor mindig, váltig beszélgetés tárgya volt az újságírók közt:
Mit mond a dologhoz Bródy?
De a nagy kombinátort a gyűjtők szenvedélye tartja foglyul. Nem azért gyűjti ő a kincseit, hogy mások közt elszórja. Fösvény, még a saját lapjától is sajnálja föltárni legmélyebb, legtitkosabb fölfedezéseit csak az értéktelenebb, közelfekvőbb részt mondja el a cikkíróinak. Csak ritka emberek iránt közlékeny egészen.
Én e szerencsés kivételes emberekhez tartozom s a jelen válság idején valahányszor estefelé elindultam a klubba, útba ejtettem Bródyt, különben is itt a szomszédban lakik, s ő elmondta, amit egész éjjel, egész nap kombinált. Csodálatos, merész következtetések voltak ezek, de megtámogatva a logika cölöpeivel.
Bródytól elmentem a klubba, ahol én, mint azt mindenki tudja, sohasem szoktam politizálni. Legfeljebb sietve végigmegyek a nagy tanácskozó- és társalgó-termen, legfeljebb egy tekintetet vetek a miniszterekre s ha látom, hogy egészségesek, az nekem elég megnyugtató, végigsurranva a biliárd-szobán, leülök a kártya-asztalhoz egy játszma pikére.
Az eseményekre nem vagyok kíváncsi. Végre is nem nagy szerencsétlenség elmaradni a világtól egypár órányival. Később tudni meg az eseményeket két-három órával, mint a többiek. De ezt a nézetemet nem osztja az én t. kollégám a hírlapírásban, Weinmann, a Neues Pester Journal munkatársa, aki sokat adna azért, ha előbb tudná meg egy két órányival az eseményeket, mint ahogy történnek.
Rendesen megvárja, míg a játékot bevégzem s a világért se eresztene haza, kikérdezés nélkül:
Nem tud a képviselő úr valamit?
Már ugyan honnan tudnék?
Hát semmit sem hallott?
Végre is nem tudok ellent állni, olyan szépen kér az én Weinmann barátom, elmondom neki szórul-szóra, amit idejövet Bródytól hallottam.
Röpül haza Weinmann, mint megrakodott méh, a redakcióban már türelmetlenül várja Bródy, aki megfigyelő őrszemeket tart Zágrábban, Bécsben és a klubban.
No, mi a hír a klubban? Milyen a hangulat? Mi a legújabb fázis?
S Weinmann elmondja lihegve, amit tőlem hallott.
Bródy megdöbben, szemei fölcsillannak.
Klappol.
Diadalmas örömet érez lelkében.
»A logika mégis logika«, morogja.
Igen, igen, minden föltevése igaznak bizonyul, tegnap az csak szimat volt, ma már bizonyosság, amit per longum et latum tárgyal már a klub s ha ez bizonyosság… akkor… no akkor…
És a nagy kombinátor most már megint tovább építi a válság lefolyását, téglát-téglára rak az immár szilárd alapra, egész éjjel járkál föl-alá termeiben, mint ahogy Daudet vagy Jókai egy regény cselekvényét komponálja, úgy bonyolódik le lelkében Wekerléék sorsa megint odább-odább.
Másnap természetesen a klubba-menet megint benézek Bródyhoz; Bródy megint elmondja a helyzet képét, este a klubban Weinmann megint megkérdezi: »Nem tud-e a képviselő úr valamit?«
Én elmondom Weinmannak, amit Bródytól hallotttam, Weinmann legott rohan Bródyhoz azzal, amit tőlem hallott és Bródy megint fölkiált nagy elégedettséggel:
Hm, klappol… klappol.
S ez így megy napról-napra. A Bródy kieregetett kombinációi visszatérnek a gazdájukhoz, megerősítik önmagukat és meghíznak önmaguktól tényekké.
És Bródy élvez, boldog, ruganyos, eleven, mintha ő dirigálná a gondviselést, mert amit előtte való nap kigondol, az a következő napon beteljesedik.
Míg végre aztán Bécsbe megy a miniszterelnök, visszatér, előjönnek vele a bamba valóságok s azok egy nedves szivaccsal letörlik az összes kombinációkat.
Én istenem, hisz minden öröm mulandó a világon.
