AZ ÁLTALÁNOS HELYZET I. A legboldogabb ellenzék
AZ ÁLTALÁNOS HELYZET
I. A legboldogabb ellenzék
I. A legboldogabb ellenzék
Régi falusi házakban még lehet látni a falakon azokból a képekből egyet-egyet, melyeken a szarvasok és a nyulak viszik a vadászt temetni. A koporsót gondolom a sok agancsú szarvasok emelik, a fáklyákat viszik a rókák, a keresztet a nyúl.
Bizonyosan mindenki látott efféle groteszk képet és ha elfelejtette volna is, eszébe juttatja, a mi klerikális és feudális színezetű sajtónk, amelyben a kormány bukása hetek óta van pertraktálva. Ah nini, az ismerős kép! A nyulak temetik a vadászt.
A koporsót emelik Apponyiék, a fáklyákat viszik a púroszok, a keresztet cipeli Zichy Nándor gróf.
A kormány egy nagy győzelmet aratott; ők egy nagy vereséget szenvedtek. És ebből az a logika, hogy a kormány megbukik.
Az ellenzéki újságírók és a magukat halálra únt, hatalmat sóvárgó politikusok összeteszik amijök van. És ugyan mijök van? Reményük és fantáziájuk. A fantázia nagy piktor, s már előre lefesti a ravatalt, a remény pedig ügyes szabó, már előre kivarrja a halottas inget a Wekerle-kormány számára.
A kormány tehát bukik, csak azt nem tudjuk, milyen betegségben fog kimúlni. Új és új diagnózisokat állítanak föl cikkelyekben, entrefilet-ekben. Az olvasóknak mindegy a diagnózis, mert mindenik halálos kimenetelű.
A király megszólítja cercle alkalmával Apponyit s egy félóráig beszél vele. És erre megfújtatnak a harsonák: »Immár elérkezett az Apponyi ideje.«
Más alkalommal is van cercle és akkor a király meg nem szólítja Wekerlét. Mire ismét megfújatnak a harsonák: »A Wekerle napjai meg vannak számlálva.«
De harmadik alkalommal is van cercle és akkor már csak Wekerlét szólítja meg a király. Az egész diagnózis halomra dől csak a halálos kimenetel marad örökké, de most már azért, mert a kabinet tagjai közt viszály van.
Szilágyi rosszban van Wekerlével, Festetics villong Szilágyival, Wekerle haragszik Hieronymire és Lukácsra, Lukácsnak jelenete volt Szilágyival, Szilágyinak jelenete volt Fejérváryval és így tovább össze-vissza. A híres Orlice prágai professzor nem bírja annyi variánsban összekombinálni a lutri kilencven számát, mint a mi ellenzéki sajtónk a nyolc miniszteri egyéniség marakodásait. Olyan belháború ez, hogy a legjámborabb olvasó is elhiszi, hogy az ilyen kabinetnek hova előbb el kell pusztulnia.
De ám ha kisül is, hogy mindebből egy szó sem igaz azért a mi ellenzékünk marad mégis a világ legboldogabb ellenzéke, mert még mindig maradnak számbavehető jelek, hogy a Wekerle-kabinet az utolsót járja. Ezekből a jelekből teljességgel lehetetlen kifogynia.
Ilyen jelek:
a) Ha Wekerle rossz kedvű. (Érzi szegény, hogy vége van.)
b) Ha Wekerle jó kedvű. (Világos, hogy tetteti magát.)
Ilyen jelek továbbá:
c) Ha Tisza Kálmán két napig nem jön a klubba, vagy ha Tisza István heteken át nem hagyja el falusi jószágát. (Ezek éreznek már valamit.)
Hasonló rossz auspicium a kormányra és nagy gaudium az ellenzéknek:
d) Ha a horvát bánné otthon, a zágrábi palotájában a pokrócait poroltatja. (Hm, ezek már csomagoltatnak a költözködéshez.)
És végül, hogy semmit se felejtsek el:
e) Ha Horánszky hangyákkal álmodik. Mert a hangyák a megkezdett vállalat sikerét jelentik. (Álmoskönyv 37 lap.)
Hát mondom, a kabinet küszöbön levő bukása egyre csillámlik az ellenzéki szemek előtt, olyan furcsán, mint a lidércfény, hogy közelnek látszik, ha messze van is. A legjobb jelek folyton csiklandozzák az ellenzéki idegeket. Azóta boldogok, mióta meggyőződtek, hogy nem erősek. Míg saját erejükben hitték diadalmuk forrását, addig sokszor estek apatikus melankóliába, mióta a gyengék természetével másoktól, véletlenektől, non putaremektől várják a sikert, azóta csak úgy dől hozzájuk az öröm, jó hír, kilátás.
Csalódik az, aki azt hinné, hogy az ellenzék e része keserűen ki fog ábrándulni. Nem, ezek nem ábrándulnak ki sohasem. Mikor már valaki a holdkórosok, szerencselesők és álomlátók sorsára jut, az egy olyan pozíció, mellyel a föltétlen boldogság jár. Az egy immunitás, mely minden keserűség ellen biztosít. Az ő reményeik nem fognak elfogyni soha többé. A vénkisasszony csak harmincéves koráig retteg attól, hogy nem megy férjhez, negyvenes korában már meg van győződve, hogy férjhez megy. Minden jel vőlegény érkezését hirdeti: szarkának csörgése, ollónak hegyével való befúródása a padlóba stb.
A »nemzeti« ellenzék éppen ebben az eladott szűziességben sóvárog a hatalom után, a fent elősorolt bukási jelek valamelyikén édelegve.
S ha elfogynának is mind e jelek, sőt csakugyan vannak olyan napok, hogy egyik-másik sőt néha valamennyi elveszti minden jelentőségét, Horánszky nem álmodik hangyákkal, a bánné nem poroltatja pokrócait, Tisza vígan beszélget Wekerlével, Szilágyi nyájasan szorongatja kollégái kezét: se baj. Azért az ellenzéki éléstár még sem fogy ki, mivelhogy van egy állandó izgatószer is a tarsolyukban, s ez az az elterjedt rege, hogy a Wekerle ischli útja alkalmával augusztusban, a király Szilágyi eltávolítását kívánta Wekerlétől.
Szilágyi ennélfogva megy, de ilyenszerű távozását nem bírja ki Wekerle, sőt a párt sem. Tehát mily boldogság! végre elkerülhetlen lesz a fúzió.
Bizonyára nem minden mulatság nélküli dolog ez a szarvasoknak és rókáknak, szemfedőt varrni, halotti búcsúztató rigmusokat skandálni a szegény vadász számára, aki még most piros és egészséges, mint a makk. Hanem iszen »heute rot, morgen todt«.
*
Hát az ischli rege az igaz, hogy csak rege, hanem olyan életerőt adó, mint a konyak. Ha valaki nagyon ellankad, kimerül (s ezek a szimptomák immár érezhetők a vert táborban), beadják neki az ischli regét s ettől a szesztől némi erőt nyer és újra hadonászik.
Szilágyi elmenetelét, ha igaz volna, csakugyan nem állaná ki a párt. Öreg is, vézna is, egy ilyen fájdalmas műtéthez. Míg az egyházpolitika tartott, addig éppen lehetetlenség volt Szilágyi távozása, mert a hordónak az egyik dongáját ki lehet venni, és mással lehet helyettesíteni, de csak az üres hordóét: a tele hordóból kifut a nemes nedv, ha az egyik dongáját kiveszik. Ezt a korona is belátta és Szilágyi maradt. Maradt pedig a korona akaratából is.
Mert rosszul disztingválnak azok, akik azt merik hirdetni, a szabadelvű pártról, hogy a Szilágyi dolgában a királyra gyakorolt pressziót a szabadelvű párt mindössze Wekerlét szorította.
Hogy igaz-e hát az ischli mende-monda? Ők azt állítják, hogy igaz, mi azt állítjuk, hogy nem igaz. Mi éppen úgy nem hallottuk a kulcslyukon, mondott-e valamit a király Wekerlének Szilágyi távozása felől vagy nem, mint ők. Csakhogy nekünk mégis van egy bizonyságunk, hogy ez nem igaz. S ez a pszichológia és a meghódolás a magyar király karaktere előtt. Lehetetlenség azt föltenni is a világ első gentlemanjéről, aki lehetett irritálva akkor Szilágyi ellen, mert bizonyosan volt is valami oka rá, hogy miután újra kinevezte őt a saját akaratából s azóta semmi zavaró incidens elő nem fordult, ok nélkül a karóra szúrt fejét kívánja azt dokumentálva ezzel orbi et urbi, hogy júniustól decemberig akarata ellenére ült valaki az ő tanácsában.
Azért tehát, nyájas olvasó, aki az én soraimat átfutottad és aki az ellenzéki lapoknak is prenumeránsa vagy, olvasgasd őket ezek után is, de illedelmes mosolygással és azon tudattal, hogy nékünk van a világon a legboldogabb ellenzékünk, amelyek a legbíztatóbb politikai szimptomák között van hivatva elöregedni, megőszülni és talán örökre letűnni.
Ne higgyj lázas reményeknek és álmaiknak, még kevésbé ragadtasd el magadat fantáziájuk által; a kormány ez idő szerint nincs veszélyben, habár be kell vallani azt is, hogy nem olyan boldog, mint az ellenzék.
Egyrészt azért, mert egy másik olyan boldogság nem létezhetik már a földön, másrészt pedig… De a »másrészt« a holnapi cikkben fogom elmondani.
