AZ ÁLTALÁNOS HELYZET II. A kormány és pártja
AZ ÁLTALÁNOS HELYZET
II. A kormány és pártja
II. A kormány és pártja
Ott hagytuk el tegnap, hogy a kormány nem olyan boldog, mint az ellenzék. A kormány nem alszik rózsákon, azaz egyáltalában nem alszik sehogy, mert mindig nyitva kell lennie a szemeinek. A reformok megszülése bizonyos vérvesztésbe került. Több, mint két tucat képviselő kivonult a szabadelvű klub termeiből s a numerikus többség lejjebb olvadt a Tisza Kálmán tizenhármas többségénél (Melyet Wenckheim Béla »Verfluchte Majoritt«-nek nevezett), sőt szállt-szállt alul a »boszniai többségen«, mely két emberből állott.
Így lőn, hogy mikor a Wekerle-kabinet a legnépszerűbb volt az országban, mikor nyakig fürdött dicsőségben s a legtöbb híveket számlálta odakünn, bent a Lloyd-termekben elérte a megfogyatkozás olyan mértékét, aminőre nem emlékeznek az 1867-ig leszaladó annálék.
Igaz, hogy azóta egy kissé javult a helyzet, vagy legalább nem romlott. Egypár jó ember visszaszállingózott, egypár kerületben szerencsésen bevált a Hieronymi metódusa, aki azt mondja:
»Egy kerület megnyeréséhez vagy pénz kell, vagy alkalmas ember. Pénzem nincs, hát alkalmas embereket keresgélek.«
(Ebben pusztult el a szegény Diogenes is.)
Denique a helyzet különösebben nem változott, s mit ér, hogy künn az ország négy ötöde velünk érez, ha itt bent a parlamentben szegények vagyunk a külső elemózsiához, mely garmadában áll, nem nyúlhatunk a napi használatra?
Tagadhatatlan azonban, hogy a párt megmaradt zöme jobb, tömörebb és megbízhatóbb így, mint volt, de ez valóban keveset ér, mert más oldalról bizonyára bírja a kicsi többségek túlzott önérzetét és merész szeszélyeit is. Ez az a szituáció, mikor a lajbli is köpönyegnek tartja magát a Prileszkytől Pantocsekig mindenki érzi, hogy ő nélkülözhetlen. Az Andrássy úton, de egyebütt is láttam már olyan házat, ahol két kőalak áll a kapunál kifaragva, görnyedten kifeszített izmokkal, olyanforma attitűdben, mintha az ő vállukon állna a ház. Nos, ezek az alakok, akik eddig csak kőben voltak, most ott sétálnak az öreg Lloyd termeiben elevenen s fölfújt arcukról, fontoskodó lépteikről, minden szavukból kitetszik, hogy a szabadelvűség épületét ők tartják.
A pigra masszák lomhák, mozdulatlanok voltak, a megmaradt többség eleven, szemes és érzékeny, mint a lázmérő. A kicsi többségek mindenütt veszedelmesek tehát alkalmasint veszedelmesek volnának itt is, hanem jó szerencse, a párt vezérei közt egyetlen egy sincs, ki esetleg a lehangoltság óráiban a párt rossz tulajdonságainak billentyűin végig futtatná az ujjait. Az ország kevélyen hajolhat meg azon alakok előtt, kik a kormány némely tagjain kívül ezen idő szerint befolyással bírnak a pártban. Tisza Kálmán szerényen elvonul a napfénytől s mint öreg almafa, amelynek már két generáció élvezte a gyümölcseit, virágozni többé már nem akar, csak árnyékot tartani. Széll Kálmán, mint valami jó nemtő, csak akkor jelenik meg, mikor valami segítségkiáltást hall s még Bánffy is, kit egy koporsón keresztül látott meg a király, jellemre méltó ez önzetlen, nemes fajú államférfiakhoz, kik vagy mentek azon gyengeségektől, melyek más pártokban annyi bajt szoktak okozni, vagy ha nem mentek, kétszeresen tiszteletre méltók, mert el tudják azokat fojtani.
De mindez csak arra jó, hogy bent a pártban se nincsenek, se nem lehetnek előreláthatólag belzavarok; ám azért mégis kicsiny a párt s a kormánynak éppen abban fő a feje, hogy most, az egyházreformok szentesítése után, mitévő legyen a jövő föladataival szemben, melyek közt első helyen áll a közigazgatás államosítása. A Szapáry két-paragrafusos törvénye éppúgy ott kering a kormány hajója körül, mint ahogy a Verne Gyula kísérteties légballonja alatt lóg a holt macska.
Hát igen, megint egy nagy reform. Az ország várja, a közvélemény mellette van, a sajtó sürget. Pedig még a mi sajtónknak van ereje, mert a mi sajtónk aránylag becsületes. A külföldi lapok már olyanok, mint ama nyilvános mérőgépek, melyek a köztereken állanak; aki egy vagy két pénzt beléjük dob, annak megmutatják, hogy mennyit nyom. De a mi sajtónk az általános akaratnak a szószólója. Egyszóval a reformnak úgyszólván a tizenkettedik órája ütött, mert már a tisztviselőválasztások is veszélyesen közelednek.
A kormánynak ellenben nehéz e reformba beleugornia úgy egyszeribe, szinte készületlenül, a bevégzett nagy reformmunkától kábult fejjel, nehéz és talán veszélyes is. Az országnak sok két nagy reformot megemészteni oly gyorsan egymás után, a kormánynak is sok végrehajtani. Az elefánt igen erős, hatalmas állat, de mégis csak minden hetedik évben kölykezik.
Nehéz pedig különösen azért, mert a többsége kicsi s mert a jó pajtások a szélsőbalon, akik municipalisták, megharagszanak, de azért az ellenfelek a nemzeti párton, akik államosítók, nem békülnek ki.
Ezért nem egészen boldog a kormány a kiküzdött nagy diadalmak után, s ezért vált különösen kellemetlenné a kicsiny többség.
Most már az a kérdés, hogy mint Herkules a válúton, elhatározza Wekerle, hova nyúljon, mert a módokból van bő választék.
Az egyik a fúzió. Fúzió a nemzeti párttal. De ez csak akademice legyen fölemlítve, amennyiben tényleg megvan e mód is. Persze csak olyan formán, mintha valakinek azt a tanácsot adnák valamely kicsi bajból való kimenekülésre: »Ha pedig semmi se segít, akaszd föl magadat.«
Hanem ettől eltekintve, a következő komoly módok között lehető a választás:
a) A púroszok visszahívása a pártba. (Sok hozzánk szító ember van köztük.)
b) Új választások kiírása. (Hozzányúlni külső népszerűségi tőkénkhez.)
Vagy pedig:
c) Nem kunktátoroskodni nagyon sokáig, hanem nekiindulni a mai kicsi, de egyöntetű többséggel úgy, amint van a jövő feladatainak.
Hogy melyik módot tartanók mi a leghelyesebbnek, holnap fogom ezen a helyen elmondani.
