A PÁTER BESZÉDE ALATT
A PÁTER BESZÉDE ALATT
Képzeljenek, uraim, egy lábas serpenyőt és a serpenyőn egy gömböt s ezen a gömbön még két kisebb gömböt és egy jókora nyílást.
A nagyobbik gömb egyre izzadott és vörösödött, a két kisebb gömb villogott, fénylett és szikrázott, a nyíláson pedig ömlött, tekergőzött kifelé egy hosszú beszéd.
Ti. páter Vajay beszélt akinek a fentebbi sorokban arcképét is közöltük, szemei szikráztak és dühös volt, mert Vajay mindig dühös.
A természet előrelátó. Mikor néhány év előtt az a nagy zimankós tél várt ránk, az északi földrészekből, már előre jelezték a tudósok hogy zordon tél lesz, mert a ragadozó állatok szőrméje a fegyver a tél ellen már juliusban kezdett nőni; máskor szeptemberben szokott.
Okunk van hinni, hogy ez így áll s hogy Vajay, ez a mérges kis pók is, valami gondviselésszerű rendeltetéssel és hivatással jutott be a parlamentbe még zöld korában.
De mi lehet ezen magasabb kiküldetés? Hiszen éppen ez az a megfejthetetlen titokzatos a természetben! Kell, hogy legyen valami, de mi? Mert cél nélkül semmi sem történik a nagy mindenségben. Még talán annak is valami célja és hatása lehet az emberiségre, hogy Rónay János ma megberetváltatta magát.
Sokáig töprengtem már én Vajaynak ezen a hivatásszerűségén, de nem bírtam még kitalálni. Nem vagyok elég filozóf hozzá. Végre is arra a konklúzióra jutottam, hogy Vajay nyilván abból a célból van dezignálva a sorstól parlamenti tagnak, hogy őrajta vegye észre az ország, miszerint a papok, mint elfogult elemek, nem valók a törvényhozói hivatásra.
Ám, meglehet, ez a nézetem elhamarkodott, tehát még tovább is töprengtem volna, de nem lehetett, nem értem rá, mert Eötvös után ő kezdett beszélni.
Hogy Vajay mit beszélt, ki lesz nyomtatva a »Magyar Állam«-ban és ez Vajaynak elég; püspökök és érsekek innen elolvassák, de hogy a többi ember mit csinált ezalatt, annak a rövid leírására én vállalkozom.
*
Az egyházjogi vita alatt kétségkívül nagyot nőtt a nemzet szemében Szilágyi Dezső, egy remek beszédével Berzeviczy Albert is, de aki mégis legtöbbet emelkedett aránylag, az egy Remete Géza nevű képviselő. (Ne tessék többé elfelejteni ezt a nevet.)
Remete Géza azelőtt semmi se volt, egyszerű képviselő, névtelen honfi, aki elveszett a tömegben; csak roppant hasonlatossága Titán Lacihoz (a Borsszem Jankó egyik alakjához) kölcsönzött neki némi jelentőséget s azonfelül feltűnővé tette még összeráncolt homloka, olyant mutatva messziről, mintha egy bizonytalan fehérségű, pamutból kötött női harisnya volna a homlokára húzva.
De ezek mind csak apróságok; amivel a világot meglepte Remete, az volt, hogy átment a nemzeti párthoz.
Minden embernek hajaszála állt fel bámulatában, hogy ilyesmi is történhetik a világon. Csodálatos az!
A történelem sok vakmerő és elszánt cselekedeteket mutat fel: Dugovits Titusz leugrott a toronyból a zászlóval, talán ma is megtenné, ha élne, de a nemzeti pártba nem merne bemenni. Széchy Dezső felvette a király ruháit és feláldozta magát, de az Apponyi ruháit nem venné fel, ha élne (és nem is passzolnának rá).
Szóval Remete halhatatlan lett azzal, hogy néhány hét előtt belépett a nemzeti pártba, éppen akkor, midőn a legtöbb nemzeti párti ember azon gondolkozott, hogy miképp kellene onnan kijutni.
És még itt sem végződött a Remete karrierje. Éppen akkor tevődött távollétbe Linder György, hazafias reformellenes fáradozásai folytán (hogy egy püspökkel többet akart csinálni, mint ahány most van) s Linder távollétével megüresedett a nemzeti párton a »közbeszólói« állás.
Remete rögtön belement az új kenyérbe. Beült az első padok egyikébe és közbeszólt. Mindjárt az első közbeszólása megjelent a »Pesti Napló«-ban. Nagy siker volt ez, mely arra sarkallta az önérzetes férfiút, hogy másnap többször szóljon közbe.
Ez is jól ment. Néhány közbeszólásában só is volt, egyben paprika is. A Ház megmosolyogta.
Így haladt fokról-fokra, míg végre kinőtte magát egy rendkívül mulatságos alaknak; olyan férfiúnak, aki minden beszédnek kiegészítő része.
Remete nélkül ma már nem érdemes beszédet se tartani, se hallgatni, míg ellenben Remetével a legunalmasabb beszéd is roppant szórakoztatja a képviselő urakat.
És ezen egész fejezetet pusztán azért kellett beszúrnom ide, hogy az olvasó megértse, hogy mit tesz az, ha kijelentem, hogy amint Vajay szólni kezdett Remete Géza közel húzódott hozzája és közbebeszélt.
*
De ez a protekció sem ért semmit. A mameluk-tábor már elunta a beszédeket is, Vajayt is. A mameluk-tábor kezdett kifelé szállingózni.
Legelőször kihúzódtak a kálvinisták; »Ej, iszen csak nem hallgatjuk Vajayt, kellemetleneket beszél.«
Azután a katolikusok tünedeztek el. »Az ember restelli a saját papjait« mondták s a Ház minden jobboldali ajtóján megvillant egy-egy menekülő alak.
Jellinek nagyot ásított eközben és ezt gondolá: »Ellenségnek ez nem elég komoly«, nyújtózkodott egyet és kisompolyodott a folyosóra, mit látván a zsidóság, követék vala Jellineket.
Már csak a lutheránusok voltak bent a »se ide, se oda« alapján. Míg végre a legnagyobb lutheránus, Fabiny kezdett valami tömjénszagot érezni, mintha a Vajay szent szájából gőzölögne ki s fölszedvén sátorfáját, rohant az olvasószobába. Fabiny után mentek a kisebb lutheránusok.
Egyszer csak szétnézett Vajay és nem látott szemben semmilyen ellenséget.
Ez kissé megzavarta, mert a beszéde nagy része a mamelukokhoz volt intézve, a tudvalevő »önök«-hez. Önök ilyenek, olyanok.
A beszéden persze már nem lehetett változtatni, ennélfogva nagy leleményesen beszúrogatta:
Önök uraim, akik nincsenek jelen…
Valóban nem voltak jelen. Egész letarolva tátongott a jobb mező. Csak Horváth Béla (legközelebbi honti főispán) olvasgatott újságokat és Farbaky írt a választóinak levelet. A többi padok pusztán, kísértetiesen meredtek a szónokra.
Néha ijedten nézett hátra, hogy hátha mögötte sincsen senki?
Az önző Remete eközben látván, hogy nincs ellenfél, beszüntette a közbeszólásokat. Az ördög beszéljen közbe hiába!
A folyosón tanyázó jobboldalt pedig az bántotta, hogy két képviselő még mindig ott ül.
Nosza beküldtek Horváth Bélához, hogy keresi valaki.
Horváth Béla is kijött a folyosóra. Most már más nem volt, csak Farbaky. Egyedül ült ott, mint a Márvány-tenger partján Mikes Kelemen, hallgatván a tenger mormogását. Csakhogy Mikes Kelemen nem írt a választóinak levelet. Ellenben Farbaky levelet írt a választóinak és hallgatta a tenger mormogását.
Farbakyhoz beküldtek, jöjjön ki; a miniszter keresi.
Farbaky üzente, nem jöhet, mert egy választójának levelet ír. Míg azt be nem végzi, nem jöhet.
Akkor aztán beüzentek, hogy két selmeci ember várja idekint. Erre meggondlolkozott Farbaky. A levél végre is csak egy selmeci emberhez lesz címezve, egy selmeci emberért pedig két selmeci ember nem várhat. Összehajtogatta az írásait és kijött.
Nem volt már tehát az egész hosszú, hosszú mameluk-karéjon egy lélek sem. Komoran, némán dűltek egymásnak az üres padsorok, itt-ott egy elfelejtett újságlap, ceruza, vagy levélboríték jelezve, hogy itt emberek jártak valamikor.
Már csak a miniszteri székekben ült két unatkozó, töprengő alak: gróf Tisza Lajos és Josipovich Imre.
Nézték, nézték Vajayt (de nem igen hallgatták), azután nézték egymást, azután nézték a karzatot, végre megint nézték, nézték egymást, míg végre megszólalt Tisza gróf:
Imre, nem félsz te egyedül?
Josipovich meggondolkozott, hogy ugyan mi jobb Horvátországra, ha azt mondja, hogy fél, vagy ha azt mondja, hogy nem fél; míg elhatározta magát a következőre:
Nem félek.
No, ha nem félsz, akkor én kimegyek és ezzel kiment gróf Tisza Lajos is.
*
Ezenközben észrevette az ellenzék, hiszen az ellenzék mindent észrevesz, hogy a túloldalon egy lélek sincs, ami végre is rosszul veszi ki magát, mint egy tátongó száj, amiben nincsenek fogak; nosza hamis fogakat kell oda tenni s a leleményes ellenzéki hazafiak átcsoszogtak a kormánypárti oldalra és ildomosan, ügyesen elhelyezkedének, nagy kertészeti manőverrel, hogy kevés fa mégis parkot mutasson.
A karzatokra ezalatt jöttek-mentek hölgyek, férfiak; Munkácsy is ez idő tájt érkezett a nejével. Egyes jámbor vidéki embereket, akik kegyelettel figyelik a nagy eseményeket alant, egyszerre csak elfogott a bámulat. A csodálkozás felszisszenései hallatszottak.
Hogyne! Vajay egyre beszélt, szidta, pocskolta a jobboldalt. Gesztikulált, kiabált, önök így, önök úgy…
Úgy van, úgy! helyeselte a jobboldal.
Ez még csak jobban feltüzelte a szónokot, s leszedett minden érdemet és rárakott minden gyalázatot a jobboldalra, mire a jobboldal élénken kiáltotta:
Igaza van! Igaza van!
A szegény járatlanabb karzatiak egymást döfködték a könyökükkel és a fejüket csóválták.
Mi lehet ez? Mi történt? Megfoghatatlan.
Persze. Hogyan is juthatott volna eszökbe, hogy ez nem az igazi jobboldal, hanem csupa hamisított mameluk.
»Kapzsi világ ez gondolhatták , hogy már a mamelukokat is hamisítják.«
