A DIPLOMATA PÜSPÖK
A DIPLOMATA PÜSPÖK
(Korrajz a legutóbbi napokból)
Jó napot, méltóságos uram!
Szervusz Tóni.
Ugyanis két úr találkozik a Haas-palota előtt, akik szembe jönnek egymással. A »méltóságos uram« a nyitrai püspök: Bende Imre, a »Tóni« pedig egy zömök, őszfejű, országos képviselő: Lévay Antal.
Hova, hova, Tóni? folytatja a püspök.
Egy kis dolgom van a Váci utcában.
Hát mi dolog az Tóni? Én úgy látom, hogy te most is a szabadelvű körből jössz.
Éppen onnan jövök.
Az már nem járja, Tóni! Ami nem illik, nem illik. Én úgy ösmerlek, hogy te jó katolikus vagy. Vigyázz magadra, öreg! Egyenes úton járj. Te még mindig nem léptél ki, Tóni…
A püspök hangja szelíd és a fájdalom, a megbotránkozás érce sír benne.
De már kiléptem, kérlek alássan.
Ugyan!
Éppen azért voltam a szabadelvű körben; átadtam a szolgának a Podmaniczkyhoz címzett levelet.
Úgy? mondja a püspök örvendezve. No, derék gyerek vagy. Tudtam én azt, mindég mondtam én azt, hogy te derék, becsületes ember vagy. Mikor lesz hozzád szerencsém Nyitrán? No, gyere már el egyszer, te lurkó! De meg ne csalj, eljöjj! Hanem most már nem tartóztatlak, ha sietős dolgod van. Tudom, hogy el vagy foglalva… Különben ha el akarsz egy darabon kísérni…
Nagyon szívesen. Merre mégy, méltóságos uram?
Hát fölnézek, fiacskám mondja őszintén a püspök, nagyhamar elfeledve az előbbi témát egy kicsit a szabadelvű klubba.
*
A közlemény megjelent, olvasták s igazi verőfény öntötte el az arcokat.
Ez ő! mondták az ismerősök. Ez a mi Imre bácsink. Minden porcikája benne van.
És örültek a reggeli kávéjuk mellett, vagy a tea-üstnél, hogy újra láthatják a kedves Imre bácsit tipegni-tapogni ezüstvégű botjával a klub felé.
De a nagy sárkány, a »holnap«, elnyelte ezt a közleményt és másnap új levelek hullottak az idő fájáról és a tegnapi harasztot befedték.
Az események jöttek-mentek. Köd előttük, köd utánuk.
Egyszer csak, március 3-án, jött a Lévay Antal képviselő levele, egy cáfolat, egy nyilatkozat, a neve aláírásával bizonyítja, hogy ő bizony még ebben az évben nem is beszélt Bende püspökkel.
Nem is beszélt! motyogták a redakcióban szomorúan.
Olyan monoton hangon mondták odább-odább, mintha a lélekharang kongana. Mert mikor egy jó közleménynek valami hibája, baja kitudódik, az éppen olyan, mintha egy családban megbetegszik valamelyik kedves tag. S ez egy gyógyíthatatlan közlemény, gondolták. Ez a közlemény rákban szenved. Lévay nem beszélt ebben az évben Bendével. Ez borzasztó. De hát hol a pokolban járt, hogy nem beszélt vele? Istenem, istenem, de kár ezért a közleményért!
Összebújtak, búsúltak, tanácskoztak, végre utánam küldték Lévay levelét, hogy én hoztam a »diplomata püspök« hírt, most már segítsek rajtuk, ha tudok, vagy legalább mondjam meg, mi tevők legyenek.
Bementem és azt mondtam nekik:
Hát közöljétek Lévay levelét és tegyétek utána, hogy a közlemény ennélfogva részben tévedésen alapszik s az egész nyilatkozat legfeljebb oda módosítja a tényt, hogy más képviselővel történt.
Kár, hogy nem voltatok ott! Hogy derültek ki erre az arcok. Milyen villongás támadt a szemekben. Mily vidáman szaladtak a vastollak, ezek az apró szörnyek a papírlapokon, hogy frecsegett a tinta és a kalamárisok majdnem táncolni kezdtek az örömtől az asztalokon.
Rögtön megfogalmazták a megjegyzést a Lévay levele után és vitték le diadallal a nyomdába. »A diplomata püspök« meg volt mentve. Még az ugráló gázlángok is azt kiabálták az azbeszt burok alatt:
Úgy van, úgy. Más képviselővel történt.
*
Megint elmúlt két vagy három nap. Azok a csúnya harasztok megint hulltak. Jött a népgyűlés, Bende püspök nem vette észre a közleményt. Ilyenkor esőért imádkoznak a papok. Jött azután a Kossuth betegsége, mindig jött valami. Egyszer csak megjött márc. 6-án a tegnapelőtti számra a Bende Imre püspök levele, hogy ő bizony még ebben az évben nem volt a szabadelvű klubban.
No, lett erre a szerkesztőségben nagy levertség. Vége »A diplomata püspök«-nek, vége, vége. Most már agyon van ütve alaposan. Most már kénytelenek vagyunk pironkodva dementálni az egész dolgot.
Pedig könnyebb volt Tisza Lászlónak tóttá válni (a Munkácsy képén), mint egy dölyfös újságírói állításnak szerény beösmeréssé.
Nosza mégis hadd menjen el a Samu Senex úrhoz! Ha már nem segíthet, legalább ő is igyék a megalázódás keserű kenyeréből.
Samu (a szerkesztőség komornyikja) dúlt arccal keresett meg éjjel.
Mi történt az istenért?!
Nagy baj van.
No.
A római pápa levelet írt…
Enciklikát?
Nem, nem. De mit is beszélek? Hol jár az eszem? Nem a római pápa, hanem a nyitrai püspök írt.
S ideadta a levelet. Elolvastam és elmosolyogtam rajta. Nem volt a klubban az idén? Hát jól van, nem tesz semmit. A szellemes kis újdonság tehát nem volt igaz, de jól ki volt gondolva.
Hát már most mit csinálunk vele? Hátha még alkalmas valamire.
Eh, csináljunk vele egy szatírát arra az álszeméremre és makacsságra, mellyel a sajtó görcsösen ragaszkodik téves állításaihoz, sokszor tiszteletreméltóbb érdekek rovására is. Hátha meg fogja a publikum érteni, hogy ez a kis ötlet egy kis csípés.
Bementem a szerkesztőségbe és azt mondtam barátaimnak:
Nos, elolvastam a levelet, de igazán ártatlan dolog. Írjátok utána, hogy a közlemény ennélfogva részben tévedésen látszik alapultnak, minthogy a fenti nyilatkozat a tényállást csak annyiban tangálja, hogy más püspökkel történt.
Újra felvidultak a redakciói arcok s még reggel is mosolygósak voltak, de én, tisztelt olvasók (ez mentségemre szolgáljon), rögtön kijelentettem:
Ne örüljetek. Mert összegyűjtve fogom e bűnesetet a közönség elé terjeszteni.
