JÓKAI MÓROK
JÓKAI MÓROK
Mikor ezelőtt harminc évvel szegény édesanyám megengedte, hogy olvassam el a »Török világ Magyarországon« című regényt, már a tizedik sornál letettem elmosolyodva, mint az olyan ember, aki hamar észreveszi, hogy rászedték.
Ugyan eredj, mama! Hiszen ilyet magam is tudok írni.
Hát csak írj ilyet, édes fiam!
Olyan egyszerű, mesterkéletlen volt a nyelv, annyira természetes az észjárás, mintha a magamé lett volna. Hát hogyne tudnék én olyat írni!
S azóta egyre próbálgattam. Harminc év óta ezt csinálom szakadatlan, mint az ősmesékben, mikor az anyai szó igézete megfog valakit s ott hagyja egy lehetetlen munkánál: »Hát csak írj ilyet!«
S most harminc év múlva, ha újra elém vetődik az a tíz-húsz sor, csüggedten sóhajtok fel:
Jaj, így én sohasem fogok tudni írni!
És bár annyi idő kellett, míg erre rájöttem, most a harmincadik esztendőben megint egy ilyen könnyelmű mondásba kevertem magamat.
Éppen erről a felolvasásról tárgyaltunk, s én könnyedén odavetettem:
Szívesen írok Jókairól, hiszen úgy ösmerem, mint a tenyeremet.
Ha akkor valami jó szellem a fülembe súgja: »De hát tudnál-e te a saját tenyeredről egy felolvasást tartani?« bizonyosan kétszer is meggondoltam volna, de így egyszerűen nekivágva, leírtam Jókai életéből nehány epizódot, elmondtam némely ötletét, belekevertem a megfigyeléseimet s felolvastam otthon a családom előtt, mint mikor az új ruhát felpróbálják, hogy jó lesz-e?
Hát egyszer csak közbeszól a tízesztendős fiam, letévén a Jókai egyik mesés könyvét, amelyben lapozgatott.
Ezeket már én mind hallottam.
Kitől, te buksi?
Zsuzsi szakácsné beszélte.
Behívattam a Zsuzsi szakácsnét, az a gyanúm volt, hogy a kéziratomat olvasta.
Honnan tud maga annyit Jókairól?
A Zsuzsi vállat vont.
Hát csak tud az ember egyet-mást, felelte. Jaj lelkem uram, úgy nézzen meg engem, hogy ezelőtt egy bankárnál voltam házvezetőnő s annak a leánya, mintha barátnője volnék, mindent elmondott, mindenre megtanított.
És a kisasszony kitől tudta?
A kisasszonynak volt egy huszárkapitány udvarlója, aki bolondulásig szerette Jókai urat.
Hát a huszárkapitány hol szedte fel az én dolgaimat?
Hja, annak meg az édesanyja egy hercegasszonynak volt a felolvasónője, s ott mindig a Jókai könyveit olvasták.
No, most aztán, ha még firtatni akarom, szaladhattam volna a hercegasszony után de hiába. A Jókai híre nem kezdődik és nem végződik sehol. A Jókai-kultusz befutja az országot, terjeng, elterpeszkedik, mint a szederinda. Mindenki ösmeri, mint a saját tenyerét. Mintha bengáli fény világítaná meg az alakját és abban őt mindenki látja, senki jól nem látja.
Bizonyosan én sem látom jól (hiszen én is el vagyok varázsolva, mint a többiek) s még bizonyosabb az, hogy semmi újat sem tudok róla mondani.
Hát mit tegyek? Lerajzoljam őt magát, alakját, arcát, szelíd kék szemeit, lágy, mélabús hangját? De hiszen öt perc múlva e helyen fog ülni, látni és hallani fogjuk őt!
Elmondjam, miképpen ír? Én istenem, hát van-e valaki, aki ne tudná! Talán az esztétika faparipájára ülve fejtegessem, hogyan kell az ihlet szilaj csikóját lovagolni? Vagy pedig nagy képpel tanácsokat eresszek szélnek, hogyan kellett volna dolgoznia? Nevetséges! Mondta-e már valaki az erdőnek: »Csitt, erdő, ne úgy zúgj, ahogy zúgsz, hanem így!« Volt-e már olyan ostoba léhűtő, aki rákiáltott a patakra: »Megállj; ne kanyarogj olyan szeszélyesen s ne csacsogj ezen a hangon!«
Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezőt éppenúgy tarkítják, mint az ő költészetét színes gondolatok.
Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nőnének a földből maguktól, mint a vadszegfű vagy a marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná s aztán csak elkezdenének ezekből az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráösmerne a magáéra: »Ej nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!«
*
Ah, igazán, én sem mondhatok semmi olyat Jókairól, ami már az önök fejében ne járt volna. És ennek talán én is oka vagyok, de önök is, mert önök a Jókai generációja.
Ez a baj. Engem kell mindenekelőtt segíteni. Legyenek tehát kérem elkészülve valami rettenetesre. A legrendkívülibb eszközökhöz kell folyamodnom. El fogom önöket szakítani Jókaitól. Az írók e hatalmát hasztalan is lenne kétségbe vonni. A fantáziának is olyan engedelmes szelleme van, mint az Aladin lámpájáé. Ha hívom megjelenik, amit parancsolok megteszi.
…Hát én íme azt parancsolom neki, hogy helyezze át önöket mindnyájukat e percben a XXII-ik századba velem együtt, Jókait ellenben egyelőre hagyja itt (az majd magától is oda talál).
Tehát a XXII-ik században vagyunk és én egy akkori akademikus koponyáját elkölcsönözve felolvasom nagyérdekű irodalom-történeti nyomozásaimat e díszes körben:
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Önök jól tudják, hogy őseink milyen hitvány papírra nyomták a könyveket és a lapokat, úgyhogy a XIX-ik és XX-ik században nyomtatott könyveink és folyóirataink mind elenyésztek, ti. az eredeti példányokban, ami miatt igen sok zavar keletkezett bizonyos tények megállapításánál.
Egyike a leghomályosabb dolgoknak a XIX-ik századból az úgynevezett Jókai-mítosz.
Ki volt, mi volt ezen Jókai, ez a ködös, eldönthetetlen kérdés. Az általános feljegyzések szerint Jókai Mór a nagy magyar király Ferenc József idejében élt. Igen sok adat van erre, de az adatok igen furcsák s éppen nem bizonyítják, hogy ezen Jókai írta volna a reánk maradt mintegy háromszáz kötetre terjedő csodás műveket. Lehet-e egy embernek ennyit írni? Merő lehetetlenség.
Ha írta, két-három ember írhatta. De itt viszont az a kérdés tolakodik fel, miként írhatott két ember ilyen egyforma lélekkel, egyzamatú humorral, azonos fantáziával és hanggal. Ámbár nem hozhat-e két körtefa ugyanolyan ízű gyümölcsöt?
De akárhogy áll is a dolog, bizonyos, hogy nem egy ember írta e műveket. Az akkori hiányos és felületes világban még az Akadémián is megesett, hogy kiadott egy értekezést, melyben a két angol Pitt egy Pittnek volt előállítva. Meglehet, hogy ez akkor szokás lehetett, s így csinálhattak két vagy több Jókaiból egy Jókait. A mi őseink pazarok voltak, mi ma öt Jókaival dicsekednénk, ha egy volna.
Már a XXI-ik század irodalomtörténészei is gyanakodni kezdettek, hogy vajon egy ember írhatta-e a tömérdek munkát, nyomozták, kutatták és rostálták a régi följegyzéseket. Találtak is különféle Jókai Mórokat. Egyet, aki Komáromban született 1825-ben, de az semmi esetre se lehetett az, akit 1892-ben Oravicán választottak meg képviselőnek; vagy ha az volt, semmi esetre sem írhatta e műveket. Találtak egy másik Jókai Mórt, akiről egy akkori tekintélyes folyóirat a »Budapesti Szemle« azt írja, hogy rossz regényeket ír, de ez megint nem az lehetett, akinek műveire százezer forintnyi honorárium gyűlt össze 1898-ban. Egyébiránt ez a százezer forint csak egy hóbortos mese, mert adatok vannak ebből a korból, hogy a magyarok könyviszonyban szenvedtek.
Találtak végre egy Jókai Mórt, aki 1848-ban revolúciót csinált, de lehet ez azonos azzal a Jókai Mórral, aki a trónörökössel könyvet szerkesztett? Egy régi írónk, Zsarátnok Pál a »Borcsinálásról« írt könyvében szintén említ egy Jókai Mórt, ugyancsak a XIX-ik század második feléről, aki úttörő volt a filoxera irtásában a svábhegyi szőlőjében. No, hogy az a gyöngédlelkű költő valamikor ölt volna, ha csak filoxerarovart is, azt föltenni éppen nem lehet.
Brontov, a híres orosz természettudós irataiban hasonlóképpen egy Jókai Mór fordul elő, aki elsőnek fedezte fel az Androméda csillagot s végre nemrégiben Genuában találtak fel egy öreg képet, ahol egy kártyakompánia van lefestve s hozzá egy fakó lajstromot, amelyből megállapítható, hogy az egyik szenvedélyes játékos egy Jókai Mór.
Mindezen Jókai Mórok általános zűrzavart idéztek elő a Jókai-mítoszban, míg végre nekem sikerült rábukkannom egy értékes megjegyzésre, mely végre közelebbi világításba hozza a sokat vitatott kérdést. Egy kétszáz éves pampfletszerű könyvben a következő passzust találtam: »Jókainak két feje volt, nyári feje és téli feje.«
Ohó! kiáltám örömittasan. Ez sokat megfejt, ha nem is mindent, Jókait tehát már abban a korban is, amikor állítólag élt, két fejjel képzelték az emberek, minthogy egy fejjel nem bírta volna azt a sok gyönyörű történetet kigondolni.
De mi következik ebből? Bizonyára nem az, hogy két feje volt, mert kétfejű emberek sohase voltak. Hanem inkább az következik, hogy az egész Jókai egy képzelt alak, éppen mint őseinknél a sárkány, vagy a griff. Jókai Mórok természetesen lehettek talán egy egész falura valók, de Jókai, az igazi Jókai, akit e művek alkotójának tarthatnánk, bátran ki merem mondani, sohasem élt egy személyben, mint ahogy nem élt Seherezádé szultána.
Hogy miképp keletkezhettek hát e tündérkönyvek, az egy más kérdés, de kívül esvén értekezésem szűk körén, annak kiderítését ezen nagybecsű adatok alapján bízom többi tagtársamra.
…S most ismét jelenj meg szellem, vedd le kérlek a nyakamról a XXII-ik századbeli akadémikus koponyáját és tégy vissza a tisztelt közönséggel együtt oda, ahonnan elhoztál.
Bocsánatot kérek e tréfáért; méltóztassanak elhinni, nem az akadémikusokat akartam kigúnyolni, hogy azok még kétszáz év múlva is milyen alaposak lesznek, nem, csak arra akartam rámutatni, hogy milyen csodás pályával állunk szemben Jókainál.
Magam is sokszor eltűnődtem azon:
Mikor írja ezt a tömérdek könyvet?
S mire megfejtettem (mert a nap huszonnégy órájából kitelik a magyarázat), akkor előáll a másik talány:
Mikor tapasztalhatta azt a sok mindent, amit leírt?
Hiszen a szíve az mindig ott van vele, a kimeríthetlen nagy kincstár, de a szeme? Hányszor ír le olyat, amit látnia, megfigyelnie kellett. Hát mikor látta, hol látta? Emberek közé se jár, nincs ideje. S mégis látta. Hogy van ez? Ki tudja? A pávának száz nagy szeme van a tollán s csak két apró szeme a fején.
A páva tollán a szemeket mindnyájan látjuk, de ő nem lát velük. A Jókai tollán a szemeket senki sem látja, de ő lát velük.
