AZ EMBERI KOR LEGVÉGSŐ HATÁRAI
AZ EMBERI KOR LEGVÉGSŐ HATÁRAI
A demográfiai kongresszus nem múlt el minden eredmény nélkül. Sok doktor volt együtt, de emiatt senkinek se lett halála. Sőt egy rettenetes gyilkos felmentetett az ölés gyanúja alól. Ez a Koch-féle bacilus. Kisült róla, hogy nem olyan fekete, mint aminőre festik, s talán nem is éppen ő okozta a kolerát. Legalább mindenesetre vannak bűntársai.
Sok mindenféléről értekeztek már a tudós urak, csak az én kedvenc tárgyamat hagyták figyelmen kívül, az emberi élet véghatárát.
Pedig amióta Tisza meghosszabbította az országgyűlési ciklusokat, azóta fölverte lelkemet a reménység, hogy talán az emberi életet is meg lehetne okkal móddal hosszabbítani. Legalább arra mutat minden jel. Egyetlen élőlény sincs a természetben, amelyik legalább kétszeresét nem élné meg annak az időnek, ameddig növekszik. Ez a minimum. A hattyú megéli a százszorosát is a növekedési idejének, a hollónak is elég ideje van körülnézni ezen az árnyékvilágon, csak az ember nő húsz esztendeig és meghal hatvan-hetven éves korában, tehát csak háromszor annyi ideig él, mint ameddig nő.
Bizonyos e szerint, hogy az ember meg van rövidítve, mert a természet bizonyos rendszerrel dolgozik s hihetőleg kiadta neki, ami az övé, s ha mégis elkallódott valamennyi (merem mondani több mint fele) az életidejéből, azt az orvosnak kellene megkeresni, hogy hol kallódott el.
Nemigen kell hozzá valami nagy találékonyság. Én magam is tudom. A másik hatvan-nyolcvan esztendő odakünn marad a konyhában. Az életrend és az emberi táplálék rövidíti meg a kiszabott életidőt.
Mindenre fordult már gond, csak erre a legfontosabb kérdésre nem. S míg a középkorban egyes svihákok vagy ábrándozók az életelixírt kutatták, senkinek sem jutott eszébe az emberi természetet tanulmányozni s elvetni az alkalmatlan táplálékot, melyeket merészen, minden ellenőrzés, kombináció nélkül találtak fel ezredévek óta a főzéssel foglalkozó öregasszonyok és szakácsok.
Majdnem évenként merül fel s divatba jön egypár új étel és mártás. Ki találta fel? Az isten tudja. Talán egy ambiciózus kukta vagy egy hóbortos fejű asszony? Bánja is azt valaki. Az étel megvan, főzik, eszik, hódít, de hogy nem kártékony-e, ahhoz éppenséggel nem szól senki. Szóval semmit sem fecsérel könnyebben az ember, mint a saját életidejét.
S hogy ez így van, nem puszta föltevés; harminckét tanú van rá: a harminckét fog.
Ezek a becsületes csontból készült szerszámok bizonyára úgy vannak adva az embernek, mint a többi tagok, mint az orr, fül stb., hogy kitartsanak, ameddig ő. Lehetetlen, hogy a teremtés ne hozta volna tartósságukat összhangzásba a többi testrészekkel s íme mégis egyenként mondják fel a szolgálatot. Mire az ember eléri az ötven évet, a harminckét harapó szolgájából csak egy-kettő marad.
Az egész dienerschaft innen-onnan az »ördögé«, egy része magától hull ki, széttöredezik, a többitől pedig, mint alkalmatlantól erőszakosan válik meg az ember.
A forró levesek és a jéghideg italok megteszik a hatást. De ha valamikor úgy cseppen, hogy a tudomány átcsap a koszt reformálására (az lesz ám csak a nehéz reform, nem az egyházjogi) ki tudja, milyen csodák történnek az emberrel, s mennyire kitágul az életkor legvégső határa, melyet eddig csak a lakomák tósztjai feszegettek.
Ámbátor a legenda szerint az ember életkora már eddigelé is erőszakolt: némelyek azt tartják, hogy már úgyis több, mint kellene.
S él egy rege a nép közt (melyet sohasem olvastam még nyomtatásban), mely azt a keveset is sokallja, ami van.
Mert azt mondják úgy volt az, hogy mikor az isten az embert leküldte a paradicsomból a földre, egy nagy kihallgatás alkalmával egyszersmind megszabta neki az életkort.
Ezen audencia alkalmával így szólt volna:
Menj le a földre, téged teszlek urává, használd szabadon. (A földadóról szó sem volt.) Élj pedig negyvenöt esztendeig.
Az ember fölszisszent, elkeseredett. Negyvenöt esztendő! Őneki, aki a halhatatlanságra volt predesztinálva. Potom negyvenöt esztendő!
Már éppen ellenvetést készült tenni, mikor az Úr egy kézintéssel elhallgattatá, s egy előtérben álló állatot intett elé.
Lépj közelebb!
A szamár előlépett mert természetes, hogy a szamár volt. A szamár már akkor is előtérben állott.
Téged rendellek az ember szolgájává mondá az Úr. Te is élj negyvenöt esztendeig. A szamár elégületlenül mozgatta a füleit. Sok! sok! dünnyögte elkeseredéssel. Negyvenöt esztendeig cipeljem hátamon a zsákokat s rágjam a kórót. Oh, istenem, istenem!
De az Úr őt sem engedte panaszhoz jutni; elbocsátá magától, a majmot szólítván harmadiknak.
A kapzsi ember azonban észrevette a szamár szamárságát, s hasznot akarván abból húzni, hozzálépett:
Ne búsulj, te csacsi. Bizony kár azért lehorgasztanod a fejedet. Ha megígéred, hogy jól szolgálsz és nem követelsz ezért valami finom kosztot, inkább átvállalom az éveid felét.
A szamár hálásan nézett rá a szelíd szemeivel.
Áll az alku szólt aztán érzékenyen , látom, hogy jó és nemes vagy. Csináljuk meg a kontraktust!
A kontraktust meg is kötötték, s még ma is látni a szamáron az első ember keze keresztvonását. A szamártól kapott az ember huszonkét egész és egy fél esztendőt. Most már hatvanhét esztendeje volt az embernek.
De a kapzsiság még most se volt kielégítve s újra oda furakodott a mi legöregebb ősapánk őkelme az Úr közelébe, hol immár a majom évei lettek megszabva.
Az ember az én képemre van teremtve, te az emberére. Azért alkottalak, majom fiam, hogy az ember, akié az uralkodás, sohasem bizakodhassék el nagyon; eszébe juttasd, hogy te a rokona vagy. Ezért kell rútnak, nevetségesnek lenned s mégis hasonlítanod hozzá, a remekhez, a méltóságoshoz, s ezért kell őt utánoznod egész életedben, mely hasonlóan negyvenöt évre fog terjedni.
A majom savanyú pofát vágott:
Oh, uram! Az nagyon sok! Ne kívánj tőlem annyit! Negyvenöt évig ugráljak künn a fákon. Nem, nem!
Hallgass! mondá az Úr. Amit kimondtam, ki van mondva.
Amint a majom elkullogott, az ember őt is megállította:
Hallod-e, maki koma, a te éveid felét is átvállalom, ha meg bírunk alkudni.
– Mit kívánsz?
Ígérd meg, hogy sohase fogsz két lábon járni; hadd maradjon ez az én egyedüli privilégiumom a tollatlan állatok közt.
A majom habozott egy darabig, de aztán ráállt, hogy a kezeit lábaknak fogja használni s jár négykézláb, csak vállalja el az ember az évei felét, amivel az ember évei most már kilencvenre szaporodtak.
Az Úr a varjút szólította ezután maga elé. A szürke ruhás madár vígan röpült le egy paradicsomi fáról.
Terád hosszú, nagyon hosszú élet vár.
Kár! mondá a varjú.
Amint meghallotta félfüllel az élelmes ember, hogy itt nagyon sok esztendőről lehet szó, rögtön abbahagyta beszélgetését a majommal és a varjú háta mögé settenkedett, integetvén szemöldökeivel a varjúnak, hogy csak fogadja el a nagy életkort, majd elcsinálják egymás közt a többit. De az Úr észrevette a ravaszkodást s ujjaival fenyegette meg a haszonlesőt:
Ádám, te trafikálsz az állatokkal! Takarodj rögtön a földre; többet itt ne lássalak.
Két lángpallosú angyal egyszerre ott toppant, s Ádámot eltaszigálta onnan.
Kár, kár! hajtotta egyre a varjú.
S valóban kár is, mert ha az isten ki nem kergeti vala Ádámot ezen következményeiben nagy fontosságú audienciáról, az ember itt könnyen összeharácsolhatott volna magának egypár száz esztendőt vagy talán ezeret is.
Így csak kilencvenig vitte s az is szerencsétlen állatoktól van elcsalva, ami meglátszik egész a mai napig. Az istent nem lehet megcsalni. Az élet az igazi, kellemes élet, emberhez méltó, csak mintegy negyven évig tart; azután a szamár évei jönnek; viseli az ember a terheket, az igát, dolgozik, fárad, töri magát, mint a szamár; végre a hetvenes évek végén valóságos majommá válik, a majomtól átvállalt évekkel.
