OKOS EMBEREK BESZÉLNEK
OKOS EMBEREK BESZÉLNEK
Már szombaton híre ment, hogy hétfőn csak az okos emberek fognak beszélni – minélfogva már el is ütötte a tíz órát ma reggel, s még senki sem volt a folyosókon. Alig tudta Bánffy nyélbe ütni az ülést – mert az okos emberek nem vonzanak.
Lassan, apródonkint szivárogtak be a képviselők a padokba, kibontották újságjaikat, elkezdtek olvasni vagy levélíráshoz fogtak. Az ördög hallgassa az okos embereket!
Némelyek a karzatokat nézegették. De ott üres volt minden. Természetes, hiszen híre ment, hogy hétfőn az okos emberek beszélnek.
S csakugyan az okos emberek napja volt. Már az ülés prelúdiuma is az volt, hogy egy okos ember (Tisza Lajos gróf) egy okos beszédét (a szegedi beszámolót) kezdte megmagyarázni, a nem okos emberek még egyetlenegyszer felmorogtak, mint mikor utolsót pislant a kialvó mécs – s ezzel átadatott teljesen a tér az okos embereknek.
Holló tartott egy okos beszédet, amit csak az okos emberek hallgattak végig, végül benyújtott egy határozati javaslatot a választói jogosultság tágításáról és a főrendiház képviseleti alapon leendő szervezése iránt.
Utána a holló szakállú Zay Adolf tartott egy professzori disszertációt a közigazgatásról és az egészségügyről, végiglejtvén elméjével az összes belügyi kérdéseken. A képviselők nagy része elaludt – az elnöki csengettyűvel kellett őket felköltögetni, de az elnök szemei is egyre apróbbak lettek. Egy kis oáz volt Apponyi felszólalása, de ma Apponyi is végtelenül okos volt, és megmondta őszintén azt is, hogy ez a mostani béke nem béke (a hadüzenetek nagy mestere restellné ennek beösmerését), s egypár tárgyilagos és helyes megjegyzést tett úgy a reformokra, mint a jövő belügyi politikára nézve.
Bekoronázta a mai napot Hieronymi szép beszéde. A »geometra miniszter« (ahogy gúnyosan nevezték a mágnáskörökben eleinte), olyan hatalmas erővel, oly izmos marokkal látszik máris átgyúrni a belügyi helyzetet, hogy mindenkinek imponál. Beszédeiben a tudás olyan nagy tömegét hömpölygeti s oly biztosan összefutó szálakkal állítja a hallgatók elé reformterveit, hogy még a Molnár Józsiások is bólingatnak a fejeikkel: »De iszen, ez már okos ember!«
Így folyt a mai ülés. Az okosak beszéltek. – Nem is volt ellentmondás, zaj. Simán fognak megjelenni a beszédek a Naplóban és a lapokban. Ha volt is közbeszólás, az is szakszerű, kifogástalan, illedelmes és tárgyilagos. Volt valami borzasztó ebben az okos tárgyalásban, valami természetellenes. Mindenki otthontalanul érezte magát. Nyugtalan fészkelődés támadt itt is, ott is. A Ház félóránkint más volt. Az első félóra emberi megszöktek, az újak kedélytelenül bámultak egymásra. Az írói karzatok vidám, csevegő népe szétszaladt. Valami sajátságos dermesztő légáram hatolt be a tanácsterembe. Az ember olyasvalamit érzett, mintha akadémiai felolvasásokat hallana.
Azok a képviselők, akik künn szoktak üldögélni a folyosón s a kiszivárgott hírekből állítják össze fejükben az ülés lefolyását, egyszer sem kérdezték ma:
– Ki beszél? Mit mond?
Hiszen csupa okos emberek beszéltek, és ezek csak okosakat mondhatnak. Hogy melyik okosat melyik okos mondta, az nem érdekelt senkit.
Minden elromlott ezen okos emberek kezében, még a pártkötekedés is. Holló jobbról is láthatott bólingató fejeket, mint ahogy Hieronymi balról is. A jámbor gyorsírók, akik alig győzik írni máskor az ő zárjeles észrevételeiket (ez az ő hatalmi körükbe esik) »Nagy zaj«-t, »Ingerültség közbül«, »Nyugtalanság jobbról«, »Zajos derültség« stb., ma olyan szegények voltak, mint az elátkozott halász, aki egész nap nem bírt fogni egyebet, mint egy olyan kicsiny keszeget, mint az ujjam, ma, mondom, nagy szorultságukban még azt is zárjelbe tették Hieronymiról: (mosolyogva).
Ez a mosoly volt az egyetlen verőfény ennek az okos napnak a történetében.
A jó öreg Prileszky, mikor az ülés végén elhagyta a termet, egy óriási ásítással (amelybe beleférne vagy két igazgatótanácsosság) így sóhajtott fel:
– Nem ér semmit. Okos volt, jól ment az ülés, de unalmas volt. Adjátok vissza nekünk a nem okos embereket is. Azokkal együtt szép a világ.
