LEVELEK AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Nyolcadik levél
LEVELEK AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Nyolcadik levél
Nyolcadik levél
Egy éve cikkeznek már a lapok, lesz-e, nem lesz-e – míg végre meglett. Megvan a király jóváhagyása. Visszajött a javaslat, mint a kisleány az utolsó vizsgáról. Volt öröm a Háznál (a szabadelvű körben), bokréta a pohárban, mosoly az ajkakon, megelégedés a szemekben.
A javaslat nem ment át semmi változáson a király asztalán (pedig jó ideig ott volt), úgy jött vissza, ahogy elvitték, a szüleihez (a szabadelvű párthoz), hanem itthon aztán egyetlen éjszaka nagy változáson ment át (az efféle átváltozások mindig éjjel vannak). Tegnap este még a »szabadelvű párt diadala« volt, ma már az »ellenzék érdeme«. Ebben a ruhában találkoztunk vele imitt-amott. De nem tesz semmit, hiszen így is szép.
Már tíz órakor zsúfolva volt a Ház, ember ember hátán tolongott a folyosókon. Még a mezei hadak is előjöttek, akiket húsz-harminc mérföldnyi távolban talált tegnap este a hír.
Még a legszélső hegyi lakók, Károlyi Gáborék is szép számmal (öten) gyűltek össze. A vén medve, Eötvös, se restellt kibújni abbáziai odújából, s leült a nagy sörényű Herman mögé, aki vígan dörzsölte vörösre a kezeit, mint a kereskedők valami nagy nyereségnél.
Eötvöst az anyapártbeliek mindjárt fürkészni kezdték (hiszen már régen nem látták).
– Nos hát, hogy megy a sorotok, Károly? Hogy vagy megelégedve a vezéreddel, Herman Ottóval?
– Jó vezér, jó vezér – mondá a derekát riszálva, amint szokta –, hanem úgy van a politikai dolgokkal, mint a juhász, akinek ezer pompás birkája van, de ha ellik neki egy hatlábú báránya, mindjárt arra fordítja minden idejét, gondozását.
Nemcsak a padok teltek meg, de a karzat is. Úgy nézett ki a karzat, mint egy virágoskert. Szép leányfejek ragyogtak, mosolyogtak fent hosszú sorban. De méltán is; hiszen ez a javaslat igazán olyasmi lesz, ami őket sokkal jobban érdekelheti, mint a politikusokat, mint teszem azt, Darányit, Jókait vagy Urbanovszkyt, mert ezek vagy nősülnek még, vagy nem, de azok a szép leányok bizonyosan férjhez mennek.
De nemcsak éppen eladó leányok voltak a karzaton, hanem asszonyok is, a többi közt feltűnt egy java negyvenes asszonyság úti ruhában, capuchonnal, szigorú arccal, élénk gesztusokkal. Fürkésző tekintette izgatottan keresgélt valakit a gyülekező honatyák közt.
Sokan megösmerni vélték:
– Ez alighanem Katánghyné – mondták. – Itt van Katánghyné!
Villámhirtelen futott szét a hír. Beöthy Algernon kiszaladt a büfébe, és nem mutatkozott többet. Hiába tartóztatták az okosabbak:
– Ugyan, ne okoskodj, hisz talán nem is egzisztál.
Egyszerre beszaladt egy hírnök: Jön Wekerle!
Morajló hullámzás keletkezett, mintha széláram szelíd patakot fölborzol. Az elnöki emelvényen éppen a jegyzőkönyvet, jelentéseket mormolták.
Most végre kitárult a teremajtó, s fölharsant, mint a fákat csavaró orkán, az éljenzés.
Elöl lépett be Wekerle, az ő szokott csendes, szinte pironkodó mosolygásával. Újdonatúj fekete kabát volt rajta, fehér nyakkendőjén ott röpködött a gyémántos legyecske – hanem a beszivárgó napfényben egyszerre megcsillant félig ezüstösen a fekete haja. (A valutából kiküszöbölhette az ezüstöt – de ravasz az ezüst, és azalatt visszalopta magát a haja közé.)
Utána jöttek a többi miniszterek, azokból is egyik (Csáky), akiket tegnap várt már a párt a klubba, s mikor Wekerlét éljenezték, ő áthárítá szerényen:
– Azokat éljenezzétek, akik majd ezután jönnek!
De sem Csáky nem jött, sem Szilágyi – Szilágyi még ma se jött el az éljenekhez. Pedig ebből a dicsőségből az övé a legnagyobb darab.
Úgy tett, mint a durcás gyerek: »Nem kell, nem eszem fácánpecsenyét.« Meglövi a fácánt, de a sütéséhez el nem jön.
Már rég a székeiken ültek a miniszterek, még mindig zúgtak, hömpölyögtek az éljenek – a másik oldalról is felhangzottak szórványosan, mint a távolban kigyúló pásztortüzek.
Végre elhalt a riadalom, s izgatottan várta mindenki, míg az elnök elvégzi a napi szemét szellemi eltakarítását jó borseprős hangon, erre legott síri csönd támadt, s Helfy Ignác állt fel »együgyű ember«-nek.
Ez egy új parlamenti műszó akar lenni, azon különben tiszteletreméltó szerepre, melyre a formalitások kedvéért néha szükség van.
A jó öreg Helfy (vagy bárki más, de most Helfy) például teszi magát, hogy nem olvasta tegnap az esti lapot (pedig még össze is veszett a szolgálójával, hogy későn hozta, aztán maga szaladt a klubba nagy hírrel, a király jóváhagyásával, útközben száz embernek elmondta, megtelefonálta a Ganz-társulatnak, ahol igazgatótanácsos, megsürgönyözte Kossuthnak Turinba), de még tovább is megy a színlelésben, úgy tesz, mintha reggel se olvasott volna lapokat, mintha nem mérgelődött volna az ellenzék bánatos hírlapi merengésein, melyek hasonlítanak a kétségbeesett szerelmesek azon fogásához, hogy elkezdik a marmancsvirág fehér levélkéit tépdelni: Szívből? Színből? Egy kicsit? Sehogy?
(Hát iszen majd erre is megjön a felelet.)
De nem erről van szó most (ámbár lehetne szólni), hanem Helfyről, aki úgy tesz, mintha semmit se tudna, s megkérdi Wekerlétől, hogy mi lesz már azzal a javaslattal, megadja-e a király az engedélyt vagy nem, mert már nagyon izgatott az ország a kíváncsiságtól. (Pedig már a verebek is csiripelik az eredményt.)
Mindig mosolyt fakasztó forma ez – de azért valószínűleg mindig megtartják a miniszterek. Mert természetes dolog, hogy ha valakinek felelni valója van, egy kérdezőt keres hozzá, ha pedig kérdeznivalója van… azaz, hogy egy miniszternek mi kérdezni valója lehetne?
Hát mondom, Helfy vállalkozott a kérdező szerepére, akinek arra a mondatára, hogy az ország izgatott volt, közbekiáltja egy ultramontán hang:
– A kormány volt izgatott!
Helfy rövid kérdése után végre fölállott Wekerle, s behízelgő hangján röviden felelte, hogy máris jóváhagyta a javaslatot a király.
– Éljen a király! – tört ki a lelkes kiáltás a teremben.
Nemes volt a Wekerle válasza; szerény, szűkszavú (mert csak a dicsekedés búbeszédű ilyenkor). Egyszerű válasz volt. Szinte igénytelen. A finom ízlés megsúgta neki, hogy egy ragyogó pompájú kaméliabukétot úgy tegyen le a közvélemény elé, mintha egy csekélyke rozmaringszál lenne…
Még egyszer kitört az éljenzés, s vége volt… vége…
Azaz kezdődött a költségvetési vita a maga megszokott formájával, szokott embereivel, a mi Hegedüs Sándorunkkal, az ő Helfyjükkel, aki bezzeg most már megint okos ember lett, mintha valahol a kulisszák mögött átöltözött volna. S ha előbb eltagadta olyanra, amit tudott, hogy nem tudja, most meg már olyat is tudott, amiről harangozni se hallott…
De hát így megy a világ… S így ment ez ma is. Helfy után jött az ülés végén Horánszky, éppen úgy volt, mint tavaly és tavalyelőtt, s ahogy esztendőre lesz és azután örökkön-örökre minden büdzsé-vitánál.
