EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Kilencedik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Kilencedik levél
Kilencedik levél
Kedves feleségem, Klári!
Ah, mennyire bolonddá tettek, édesem! Amint a múltkor benézek a Házba, úgy déltájban, egyszerre csak azzal fogad Perczel Béni, akinek kötelessége mindent tudni.
– Itt van a feleséged, Menyus!
A váratlan öröm, hogy itt vagy, annyira megzavart, hogy rosszul lettem; fejem szédülni kezdett, lábaim megroggyantak, barátaim egy bérkocsiba ültettek erőszakkal és hazavittek. Titokban azután kinevettek. De mit tehetek én arról, hogy olyan vajszívem van, és hogy olyan nagyon szeretlek.
Csak délután sült ki, hogy álhír volt, hogy nem te voltál, hanem egy vidéki asszonyság. Ne is tegyél olyat, szívem, hogy tudtom, hírem nélkül jöjj fel.
Itt most rettentő csendesség van. Az ellenzék olyan, mint a kezes bárány. Hát még a Károlyi Gábor, a rettentő Károlyi Gábor mivé lett? – Valóságosan egy kis csengettyűt lehetne a nyakára kötni ezzel a felírással a nyakszalagon: »A szabadelvű párt kedvence«.
Az anyapárt is szelíd, gyűretlen, mint a pihenő tó. Csak Polónyi vet bele néha egy-egy kavicsot. Ugronék szintén megszavazzák a javaslatot, sőt az Apponyiék környékéről sem szivárognak ki rossz hírek. Már szinte türelmetlenül várják ők is, mikor dolgozza ki Szilágyi az indokolást.
Amire csípősen jegyzi meg gróf Andrássy Tivadar:
– Most már nem is szükséges. Csatolja be indokolás gyanánt a Schlauch memorandumát.
Egyszóval nincs többé ellenség. Mondom, hihetőleg a nemzeti párt is velünk fog szavazni, persze olyanformán, mint Mikszáth írja az Almanachban találóan (mert néha a vak tyúk is talál szemet), hogy »a varjú is megeszi szorultságból a cseresznyét«, de voltaképpen mással él.
Ami pedig a mi pártunkat illeti, eszembe jut róla, hogy a múltkor egy szakajtó üres tojást láttam a konyhádban.
– Mire valók ezek a héjak, Klári, miért nem dobod ki? – kérdem.
– Miért dobnám ki, mikor hasznukat veszem – felelted.
– Hiszen üresek.
– Éppen azért, te golyhó. Mert alkalmasok arra, hogy azzal töltsem meg, amivel akarom.
S valóban, finoman készítetted el, mire az ebéd bekövetkezett, megtöltvén őket ízes hús- és rizsvagdalékkal.
Wekerle nem szól semmit (ő nem dicsekvő ember), de valahányszor szétnézek a klubban s látom a ritka jó hangulatot a tojáshéjak között, mindég eszembe jut, hogy Wekerle is ért a tojások elkészítéséhez.
A párt, mondom, harcra kész, s csak úgy szörcsög benne a liberalizmus (néha ki is loccsan a Beksics cikkeiben). Mindössze egypár miséző mágnás van, aki nem szavazza meg a reformjavaslatokat; ezeket úgy őrzi Wekerle, mint a két szemefényét, hogy valahogy ki ne menjenek a szabadelvű klubból, hogy mindég szem előtt legyenek, rajtuk látván mint a határcölöpökön, hogy mekkora darabot haladtunk mi többiek.
Annyira rendben van már minden, hogy Csáky miniszter egészen elbúsúlta magát: »Hiszen nincsen már itt semmi munka, megyek a főrendiházba.«
Megindult erre a miniszterkeresés (de néha a jó szemű tyúk se találja meg a szemet). Mindenkit megláttak, csak Berzeviczyt nem, aki egy évtizede viszi a kultuszügyeket magas nívón, jó parlamenti szónok, nemes jellem, hű munkatársa a zajtalan munkában Trefortnak, Csákynak, s a legutóbbi diadalban (mert nagy győzelem ez, Klári, hidd el) övé az egyik rész – de mit ér mindez, hiszen csak megérdemli, hogy miniszter legyen; s hogy megérdemli, az nem elég. Ebben a predikátumos országban az érdemnek is van predikátuma. S ez a »csak«. Csak érdem.
Éppen erről beszéltem a folyosón Bánffy elnökkel.
– Hidd el, Menyus – mondá –, a mostani nehéz időben a legfőbb kellék, hogy egy tekintélyes kaszinótagot találjunk. Az, ha azonfelül még esze is van, éppen nem árt. Hát nincs igazam?
– Igazad van, kegyelmes uram – feleltem Bánffynak (aminthogy igaza is van ebben a speciális esetben).
– De ne vedd ezt valami arisztokratikus felfogásnak – mondá később.
– Ellenkezőleg. Hiszen máris nagy haladást méltóztatol konstatálni, hogy nem árt, ha esze van. Azelőtt ártott.
Még aznap beajánltattam magamat a kaszinóba, meg kellett tenni, Klárikám, a jövő érdekében. (Hidd el, hogy ez jó befektetés.)
Este elmentem a klubba, s folyton a nagyteremben tartózkodtam, hogy a miniszterek tekintete előtt legyek. Úgy ültek ott a nevesebb képviselők a pamlagokon, mint a nedves ruhadarabok, kiterítve a napfény irányában. Wekerle tekintete vidáman siklott el felettük.
Mindenféle neveket emlegettek. Minden perc egy jelöltet kölykezett. Most gróf Károlyi Tibor! Nem jó lenne-e báró Roszner Ervin? Villámként futott a hír: Roszner az újabb kombináció. Az óramutató csak mászott az öreg klubi órán, mely olyan egykedvű ketyegéssel mutatja most is az időt, mint mikor még Deák Ferenc vagy Szapáry László is itt járkáltak alatta. Tiktak! Tiktak! A harmadik, negyedik tiktaknál már Eötvös Lorándnál járt a miniszterek fantáziája, még egy-két tiktak, és már Dániel Ernő is ott úszott a láthatatlan ködből szőtt, ködként illanó lisztán…
Egyszerre, mintha látomány keletkeznék, elkáprázott a szemem, a szívem hangosan kezdett dobogni, a látomány egyre közelebb jött felém, s ez a látomány a vállamra tette a kezét és megveregette – mert a látomány nem volt más, mint Futtaki.
Miniszterváltozások idején rendesen a Futtaki orra érzi meg legelőbb a leendő minisztert. Futtaki megveregette a vállamat – mire lázas hullámzás, suttogás futott végig a termen.
– Ő lesz? – kérdé a hirtelen hozzánk szaladt Prileszky, rám mutatva.
– Sajnos – felelte Futtaki mosolyogva –, ő nem gróf. Hiszen ha gróf lenne!
Ez a szó nagy szöget ütött a fejembe. Ha gróf volnék? Persze, ha gróf volnék. Gróf Katánghy Menyhért. Pompásan venné ki magát. S ujjammal odarajzoltam a levegőbe a betűket: Gróf Katánghy Menyhért, magyar kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter.
Az ördögbe is, nem lehetne ezen valahogy segíteni? Az öreg gróf Nákó jó emberem, hátha adoptálna. Nosza elindultam az öreg Nákót keresni. Mindenki csodálkozott rajtam, olyan furcsa volt ez. Tíz év óta nem tudakozódott élő ember Nákó gróf után. Nem volt a klubban. Ez már baj. Lássuk csak, ki van még itt gyermektelen gróf?
Ott tarokkozott gróf Pongrácz Károly; melléje ültem, s mikor rájött az osztás, félrehíttam:
– Kedves tábornokom, nem volnál szíves engem adoptálni?
Nagy szemeket meresztett rám.
– Hogy jut eszedbe ilyen szamárság?
– Karriert szeretnék csinálni a te grófi neveddel.
– Eredj, bolond! Hiszen most polgárminisztérium van.
– Hát nem egyezel bele? Hát nincsen rá mód?
A tábornok jószívű ember, nem akarta egyenesen megtagadni, így szólt hozzám:
– Tudod mit, Menyus! Egy eset van rá, ha őfelsége rám parancsolja.
– Jól van, tábornok – mondám szemrehányólag, keserűen. – Isten megáldjon. Légy ezentúl is gyermektelen!
De a tábornok csak mosolygott, s gyöngéden szorongatta kezében atyai szeretettel a »csípésből« kibontakozott pagátot, s még hallottam messziről a hetyke hangját: »Tizenkét tarokk, a gyermek utoljára«.
Bosszantott a gróf tagadó válasza és fel nem foghattam. Milyen könnyen juthatott volna fiúhoz? S mégis elutasította. Más embernek mennyit kell vesződnie, míg fölneveli, kitaníttatja, megházasítja, képviselővé választatja, s ő egyszerre megkapna engem fölnevelve, kitanítva, széles látókörrel, nagy műveltséggel, még menye is lenne. De a tábornok mindezt meg nem gondolta. Ezek a katonák mind olyan könnyelműek!
Komor gondolatokkal, elégedetlenül mentem vissza a terembe, s elkezdtem magamat demokratának átjátszani.
– Hej, jobb volt Tisza alatt. Akkor még nem volt ilyen grófmánia, gyerekek!
De hidd is meg, Klári, hogy a mi generálisunk nem kutatta, mikor minisztert keresett, gróf-e, nem gróf-e: ha valakinek be volt a himlője oltva, az már miniszter lehetett. Az az egy kvalifikáció volt csak a sine qua non, hogy be van-e oltva himlő ellen? De meglehet, hogy Fabiny még a himlő ellen sem volt beoltva.
Azonban alighogy beértem a terembe, már azt újságolták, hogy Csáky maradása az újabb kombináció.
Úgy is lett: megmaradt Csáky – ami általános örömet okozott a pártban, s azóta helyreállt a csend, a lapokban megbolygatott nevek eltűntek egy időre a forgalomból. Minden visszatért a régi kerékvágásba, a gothai almanachot becsukták és beteszik a könyvtárba. A világ tovább fog folyni, s Berzeviczy ezentúl is önfeláldozással fog virrasztani dolgozóasztalán, hogy az ország értelmét tovább fejlessze; – az igazán nem árt, ha még egy kicsit emeli. Se neki, se az országnak.
Mi pedig tárgyaljuk tovább a költségvetést, mely olyan sebesen perdül, mint az ördögmotolla.
Valami sokat, érdekeset erről nemigen írhatok neked. A Ház most olyan, mint mikor a vendégeidnek azt mondod, hogy ez után a sárgarépa után mindjárt a sült malacot tálalják föl. A sárgarépához hozzá sem nyúlnak. Mindenki leteszi a kését, kanalát. Mindenki az egyházi javaslatokat várja.
Ma a földművelési költségvetést tárgyaltuk.
Idevigyázz, asszony! Különös dolgot mondok neked. Te, aki babonás vagy és hiszel a kísértetekben, nem fogsz ezen csodálkozni, de engem valami különös félelem fog el.
A bécsi Burgnak is megvan a maga fehér asszonya, sőt a mi házunknak is megvan a speciális kísértete (a táncoló hordó a padláson), ócska váraknak, hidaknak, erdőségeknek külön kísérteteik vannak, de még az öregapád se hallotta (pedig az is képviselő volt), hogy a földművelési büdzséknek külön kísértetjük legyen.
Valahányszor a földművelési büdzsé jön, mindig egy fehér lepedős rém jelenik meg az ellenzéki embereknél.
Síri szag támad, rejtélyes széláram borzongatja meg az idegeket, s megjelenik Tisza István alakja.
Az ellenzék keresztet vet magára, s vacogó fogakkal rémülten összesúg:
– Tisza István lesz a földművelési miniszter. Meg kell akadályozni. Ne hagyjuk Bethlent!
Bethlent senki se bántja ugyan, mert derék államférfi, jó miniszter, államtitkárja jeles, népszerű ember a parlamentben. Tisza István ugyan nem tud a miniszterségről semmit, vadászik olyankor valahol, de az mindegy, az ellenzék azért testével fedezi Bethlent a láthatatlan látomány ellen, és megoltalmazza minden gonosztól; a költségvetését pedig elfogadja szó nélkül, cukrot vegyítve a kritikájába. A költségvetés után a félelmes kísértet (dicsértessék a Jézus Krisztus) szépen elvonul, köd előtte, köd utána, úgy tűnik el, ahogy jött, hogy esztendő ilyenkorra szokott, borzalmas lepedőjében megint megjelenjen…
Ez így van már néhány év óta.
A többi miniszterek mind irigylik ezt a »házi kísértetet«…
Jaj, sok megfoghatatlan van a föld felett, édes Klárikám!
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. Lakásra határozott kilátásaim vannak. Irántad érdeklődő parlamenti körökben hírlik, hogy az új bihari főispánnak, volt képviselőtársunknak, ki most költözött át Nagyváradra, van egy alkalmas kiadó lakása. Személyesen vele kellene megbeszélni, s váltig kérdezősködöm a belügyminiszter úr őexcellenciájánál, mikor hívja fel a fővárosba?
– Most egyhamar nem – felelte Hieronymi –, hacsak valami román mozgalom nem támad.
Úgy áll tehát a dolog, édes fiam, hogy türelemmel kell bevárnod, míg a románok mozognak.
K. M.
