MARENGO UTÁN
MARENGO UTÁN
(Karcolat a képviselőházból)
A mamelukság örömben úszik. A Wekerle tegnapi fenomenális sikere valóságos lázba hozta őket. Tegnap este a klubban roppant ováció volt. Azóta se lehetett ott olyat hallani, mióta Tisza az ischli levelet hazahozta. Utána lakoma volt a Hungáriában, ahol verseket mondott Prileszky Taddus (igazán Taddus?), felköszöntőt a párt-összetartásra. (Igazán az összetartásra?)
No lássa az ember ezt a Taddust. Taddus csak mindég Taddus marad, aki meglepő dolgokat csinál. Hát nem furcsa az is, hogy az öregúr egypár év előtt zárszámadásokat csinált, most pedig verseket? Valóságos visszafejlődés! Mintha a fa előbb hozna gyümölcsöket és csak azután virágoznék.
De ami a legfőbb, a párt csakugyan egy léleknek látszott az este, a keddi vacsorán (Láng Lajosnak ezen sikerült alkotásán). Mindenki dicsérte Wekerle beszédét, hogy milyen jó és mindenki szidta a Hungária pezsgőjét, hogy milyen rossz.
A tegnapi Marengo után teljesen az ellenzéknek hagyta a mamelukság a mai ülésen a mezőt, hadd takarítsák el úgy, ahogy a tegnapi halottjaikat.
Csendes, üres volt a Ház, mint egy kialudt kemence, mikor már tíz előtt pár perccel bent ültem, várva az első szónokot, Visontai Somát.
Visontai Soma gondolkodó fő; mert mikor Polónyi megtartotta nevezetes beszámoló beszédét Szoboszlón, amelyben a teljes jogegyenlőség megtagadásának fejtegetésénél azt az érvet is felhozta, hogy a Habsburg–Lotharingi família kihalása esetén ne lehessen zsidót királlyá választani, Visontai Soma duzzogni kezdett emiatt és kilépett a pártból.
Így tudtuk meg, hogy Visontai Soma esetleg a trónra is számot tart – valószínűleg II. Soma név alatt (tekintetbe véve Abát, habár voltaképpen ő csak Samu volt és nem Soma).
Visontai mondott-e le azóta a trónigényről vagy pedig Polónyi változtatta-e meg a nézetét eziránt, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy Visontai visszatért az anyapártba, és most ennek a kebeléből beszél.
Visontai valóságos kis Hombár Mihály; aki maga körül még egy csomó icipici Hombár Mihályocskát kezd nevelni.
Visontai után, úgy vette ki magát Bessenyei, mint egy kis szükséges sáfrány. A Ház nagy tréfacsinálója (aki már közel áll ahhoz, hogy Beöthy Aldzsit is lecsapja a nagy népszerűségéből) egy jó anekdotát mondott el a polgári házasságról, amit jóízűen megnevetett a Ház, aztán a közbebeszélő Vajayt marta, csípte, kétszer is idézvén Kempis Tamásból latin verseket.
Mindenki kacagott, nevetett e pajzánságokon, csak Beksics Gusztáv mondta fitymálólag:
– Hogy lehet Kempis Tamásból idézni?
– Mért?
– Hát nem írtam én elég könyvet?
Bessenyeit Ugron váltotta fel. No, majd megtüzesíti ez mindjárt a hideg kemencét. Kezdte is nagy hévvel, mennydörgéssel, rakétákkal, a lojalitás jelmezében. Egy császári és királyi kamarás se beszélhetett volna különben, arra a részre nézve, amit őfelségéről mondott, de a kormányt ugyancsak nem kímélte.
Polónyi ragyogó szemekkel kiáltozta:
– Oh, de igaz! Oh, de gyönyörű!
A pičce de résistance azonban mégis Asbóth volt. A különös sir John Asbóth, mint közönségesen nevezik. »Az auliko-konzervatív-feudális magyar kozmopolita pártalakulás magvát magában hordozó ember« – mint Apponyi híja tréfálkozva. Ezüstbe vegyülő hajával, zöld falú fehér pettyes nyakkendőjével, még mindig nyalka alak s bizonyos daccal emeli fel hosszúkás fejét.
A terem megtelik erre a névre. Mert a specialitásokat kedvelik. Ki tudja, mit fog mondani? Mindenki kíváncsi.
Sokat jár Bécsbe, sok titkot tudhat.
De ezúttal nem mondott titkokat, egyet-kettőt csípett a kormányon, fejtegette, hogy mi a király (szép tőle, hogy nem a császárt glorifikálta), de e sok tömjén helyett egyszerűbb lett volna, ha elénekli a gotterhaltet. Nagyobb lett volna a szenzáció is – meg a zúgás, s azonfelül nem is kellett volna rá készülnie.
Per tangentem érintette a királyi válaszokat is – voltak sikerült észrevételei, de elvesztek a zajban, felháborodásban, mely kitört a kormánypadokból, de amelyeket az ellenzék éljenei paralizáltak.
Csak a Herman-párt dolgozott közöttük ellenkező gőzzel. A többinek mindnek olyan lesz a memóriája, mint a tyúké; mihelyt egy kormányellenes frázist hallanak.
Károlyi Gábor torkaszakadtából kiabálta:
– Hát ezt a Hentzi-koszorúzót hallgatjuk?
De szavait elnyomta a süketítő, megkülönböztethetetlen zaj, mely orkánszerűen zúgott fel pisszegéssel, ellentmondásokkal összekavarva.
– De ott voltam a honvédszobornál is, apám intencióihoz képest – replikázott Asbóth.
– Szégyelli is magát az öregúr – felelte Hentaller.
Asbóth végre, homéri hahota közt, felolvassa határozati javaslatát. Az általános kacaj még őt magát is elragadja s hangja nevetésbe fullad.
Asbóth leül, a zaj eléri a tetőpontot.
– Öt perc – kiáltják balról…és újra kezdődik egy még nagyobb hahota, hogy szinte a velő reng tőle a különböző nevető, kacagó, hánykolódó koponyákban.
Vállyi Árpád rohan végig a termen és megrázza az Asbóth kezét…
Ezen kacagnak, egyre kacagnak, ki a hasát fogva, mellét szorítva, csak Károlyi Gábor kiáltoz, süvöltöz a hullámzó, hömpölygő tömeg feje fölött valami szitkokat dúlt arccal, magasra emelt kezekkel, mintha átkozódnék.
Igazán mulatságos!
