EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Ötödik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Ötödik levél
Ötödik levél
Kedves feleségem, Klári!
Ma én is feliratkoztam. Van egy ideám, amit el akarok mondani, de egy kicsit ellenzéki szagú. Hát még ingadozom vele.
Terólad jutott eszembe, szívem – látván, hogy a mi kormányaink mind azt a politikát csinálják az országgal, amit én veled. Komoly állami berendezés helyett apró részleteket és vívmányokat dobnak a közvélemény szájába, amikor az már nagyon ki van nyitva.
Éppen úgy, mint én, mikor te duzzogni kezdesz. Egy teppichet ígérek. Akkor elhallgatsz, sőt meg is csókolsz. Nemsokára türelmetlen leszel, hogy hol a teppich? Elhozom – megint elhallgatsz. Egy idő múlva azonban megint elkezded az apprehenzívus mormogásokat. Akkor egy fülbevalót ígérek vagy egy karperecet a béke kedvéért.
Így teszik ezt, fiam, a kormányok is évtizedek óta, mintha tőlem tanulták volna.
Hiszen most éppen afölött van a türelmetlenség, hogy várjuk a teppichet (az egyházjogi reformokat) Bécsből. Sajtó és képviselők idegesek, s a legbolondabb hírek kelnek egyre szárnyra.
Milyen lesz? Igaz szmirna lesz-e vagy csak fals?
A patvarba is, egy teppich már szép dolog, nagy dolog; az előbbi kormányok alatt is jöttek ilyenforma nemzeti örömök, de azok csak pakfon gyufatartók, nemzetiszínű nadrágtartók s efféle apróságok voltak. Hiszen még emlékezhetsz, beszéltem neked annak idején az »és« szócskáról. Hanem most egy egész teppich!…
Ebből állna körülbelől a beszédanyagom, ez a platinám, ebből nyújthatnám aztán a többit, megadván a tanácsokat a kormánynak, hogy hagyja abba ezt a »hozom-viszem« politikát, mert én sem boldogultam azzal, veled szemben. De mindegy, karácsonyra azért megkapod a két ezüst girandolt…
(Emlékszel-e még lelkem, arra az idilli korra, mikor még egy ibolyacsokrocskával is megelégedtél?)
Ezt a témámat közöltem ma Ucsuval (Urbanovszky Ernő bátyádnak az országgyűlési álneve), mert aggodalmaim támadtak, hogy mameluk létemre elmondhatom-e.
Ucsunak égbe meredtek a hajszálai, s aztán így szólt:
– Apage, Satanas! Ereggyél el tülem, a te eszedbe járják már Apponyi-féle bacilusok.
Ez a nyilatkozat meghökkentett – úgyhogy holnapután valószínűleg letöröltetem magam a beszélők táblájáról. Azért nem holnap, hogy tovább élvezhessem a nimbuszt, mely a beszélni akarókat övezi a saját pártjukban. Mert egy feliratkozott embernek bizonyos kiváltságos helyzete van, mint a boldog állapotban levő asszonynak. Kímélik, kényeztetik, gyöngédek hozzá, nyájasan kérdezgetik: »Mit fogsz mondani?« (amire az ember rejtélyesen mosolyog), a klubban óvják a léghuzamtól, a tarokknál össze nem szidják, ha renonszot ad. (Gondolják magokban: tele van most a feje ideákkal!) Az »örök hallgatók«, és ez egy egész osztály, bizonyos csodálattal nézik, mint valami felsőbb lényt, a veterán szónokok megveregetik a vállát, s mint mikor az öreg verebek repülni tanítják a fiatalokat, tanácsot adnak neki: »Ne nézz senkire, mert az emberek arcán rajta van a tetszés vagy nem tetszés, s ez megzavarhat, hanem csak nézz egyenesen a Bánffy arcára – az a legjobb, azon nincsen semmi«.
Egyszóval, kiélvezem két napig ezt a dicsőséget, Klárikám, hiszen nem kell hozzá semmi egyéb, csak amiről fentebb szóltam – a rejtélyes mosoly. S azt én nagyon jól eltanultam Darányitól.
Ami a mai ülést illeti, valami különösebb dolgok nem történtek, pedig már tíz órától kezdve egész végig ott voltam.
Mert nem igaz ám, amit neked felőlem pletykált a Terka néni, hogy amint te fejezed ki magadat leveledben: »bizonyos Beöthy Algernon barátoddal hajnal felé jártok haza«.
Tegnap is este tízkor feküdtem le, azért lehettem jelen tízkor a Házban.
Terka néni tehát egy szószátyár teremtés. Ne higgy neki.
Én magamért nem bánnám, becsületemre mondom, de hogy egy olyan jámbor, tiszteletre méltó komoly öregurat, mint Beöthy Algernon t. barátom és bátyám, akivel tényleg vacsorálni szoktam, országos és más tanulságos dolgokról beszélgetve, meghurcol, befeketít, az már botrány – megérdemelné, hogy levágjanak valamit a nyelvéből.
Ez egyébiránt nem ártana Helfynek se, aki sokszor beszél és sokat.
Próbáltam beleszólni egypárszor a beszédjébe, temiattad, Klári, hogy ha netalán bejutna valamely közbeszólásom az újságba, te megláthasd abból, a férjed milyen korán kel, s milyen tevékeny részt vesz a közügyekben. De csakhamar észrevettem, miszerint a beszéd olyan gyengécske, hogy a lapok már nem fogják közölni. No, erre aztán én se vesztegettem céltalanul a közbeszólásaimat.
Azután Horváth Gyula állt fel. Olyan gyakran beszél, hogy úgyszólván nem is érdemes leülnie. Mai felszólalásában nagy hatást csinált azzal, amit el nem mondott. Ez is csak Horváth Gyulának sikerülhet, ti. valami mondatot kellett volna rektifikálnia a szombati beszédéből, azt várta a Ház, de nem tette, hanem ehelyett beszélt a bokszegi merényletről, felelvén a Bethlen gróf miniszter egy pompás felszólalására. Horváth már oda vitte, hogy nem ő interpellálja többé a minisztereket, hanem őt a miniszterek.
Mit már régen nem látott mameluki szem, végre a verőfényes Házban, mert afrikai hőség volt a teremben (eszedbe se legyen még a feljövetel, Klárika), végre, mondom, kibontakozott a mi sorainkból is egy levente, aki aztán nagy lelkesedés és helyeslés között verte vissza az ellenséges tábort. Hegedüs Sándor volt. Mindig csodálkozom Klári, hogy ez a sok ész, sok tudomány hogy fér meg ebben az incifinci, vézna alakban, hogy nem tudott magának nagyobb lakást keresni. (Nota bene lakást még nem találtam – de már abban járok most.)
Beszédében rámutatott az ellenzék léhaságára, mely már nem is említi a sokat hangoztatott reformokat: gúny, hangulat, logika meglepő fordulatokban bugyog fel beszédjéből, mely excellál a helyzet finom megfigyelésében, a ferdeségek mesteri megvilágításában.
Herman Ottó szólott utána érdekesen. Ez a Herman Ottó se bolond ember – csak egy kicsit korán születtünk hozzá. Jövője van neki, mint a nikkelnek – ahogy Edison mondta – (de nem Hermanról, hanem a nikkelről). Jövője van, kétségtelen, de most még a pakfon pénz jár a baloldalon.
Károlyi Gábor, ki mint a tenger morgását hallgató Mikes, az utolsó szélbali padban búsan ül, számkivetetten egyes-egyedül – élvezettel hallgatta, és boldogan mosolygott közbe:
– Úgy van, Ottókám. Ezt már én is mondtam, Ottókám. Helyesen mondod, szívem, helyesen.
Szinte könnybe lábadtak szemei; boldog volt, hogy öt napi vita után végre ő is tartozhat valahová, végre ő is helyeselhet valamit. Mert ezt is megkívánja az emberi lélek.
És én ezt meg tudom ítélni – ámbár az én lelkem túlságosan van tele az ilyennel.
Az ülés végén Vállyi Árpád szólott, lankasztón, álmatagon. Vállyi Árpád a szabadság szónoka. Ti. olyankor élvez a képviselő legtöbb szabadságot, ha ilyen szónok dolgozik. Ilyenkor lehet fennhangon beszélgetni a szomszédokkal, ki lehet menni a büfébe, a lelkiismeretünk nem háborog, ha egy szivart kiszívunk, ha pedig bent vagyunk, végezhetjük a dolgunkat a miniszterekkel (azok nem vágnak savanyú arcot, hogy zavarjuk), nézelődhetünk a női karzaton.
Hogy ím a karzatról van szó, igazán furcsa, hogy alulról, abban a különös megvilágításban, mely az üvegfedélről jön, milyen különös bronzszínű arcuk van a hölgyeknek. Közelről sokkal szebbek. Ezen segíteni kellene valahogy. Mit gondolsz, fiam? Talán valami másforma festék…
A szabadság szónoka csak beszélt, egyre beszélt, a válaszok veszélyes voltát festette, a haza bajait, fenyegette a kormányt.
A mamelukok csendesen, közömbesen hallgatták, ki ásított, ki sóhajtott, ki lekönyökölt a padra és szendergett.
Csak egyetlen ember figyelt, a miniszterelnök. Nyugtalanul mozdult meg székén, olykor összerázkódott, kapkodott a nyakához izgatottan.
A körülülők csodálkozva kérdezték:
– Ingerel talán a beszéd, kegyelmes uram?
– Dehogy – szólt a kormányelnök mosolyogva – hanem valami bogár vagy légy mászott az inggallérom alá.
De Vállyi Árpád észrevette a roppant hatást Wekerlén, és most már annál inkább beszélt, beszélt…
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. Ma megbízásod szerint a Fővárosi Lapokra prenumeráltam a számodra, de ne is haragudj, bíz én még haza, falura adresszáltam – mert szó sincs róla, hogy januárig feljöhessetek… ha ugyan sikerül addigra is lakást találnom.
A folyosón Tiszával is beszélgettem ma. Ő mondta, hogy a kegyelmes asszony is még otthon van. Aztán hozzátette:
– Reménylem, Menyus, hogy te se hozod fel még a tieidet!
Óh, a falu, a falu, a hervadozó lombjaival. Hogy szeretnék most én is köztetek lenni.
K. M.
