A KORLÁT
A KORLÁT
(A mai ülésről)
Diadalmámorral mennek szüreti vakációra a mamelukok. Wekerle ma is összeverte az ellenzéket. Valami az, hogy milyen debatter lett belőle, s hogy fölvillanyozta hideg, vérszegény pártját, mióta felkötötte ellenségverő buzogányát a »kis püspök« – ahogy Szilágyi nevezgette két év előtt becézgető, pártfogói hangon a kabinet legfiatalabb bajusztalan tagját: szervusz püspök, kis püspök!
És bizony a bajusza még most sem nőtt meg. Hanem ahelyett ő maga nőtt. Nőtt, nőtt, egyre nőtt, míg egyszer csak egy kolosszus lett a kis püspökből: arany lesz belőle, amire a kezét ráteszi. Igazi Fortunátus Sándor. És pozdorja lesz belőle, akire a lábát ráteszi. Igazi Kinizsi Pál.
Mai szónoki diadala nemcsak személyi nimbuszát növeli, hanem messze járó következményekkel lesz.
Pedig milyen csendes ülésnek ígérkezett. A büfé napja. Szavazás készül, ilyenkor sokan jönnek fel és a büfében tanyáznak a szavazásig. Eötvös Károly viszi itt a szót. (Hiszen már úgysem viszi egyebütt.)
– Én úgy nézem a világ járását – mondá a sátor nélküli vajda –, hogy nemsokára egész Európában be fogják hozni a botbüntetést (Nagy csodálkozás), de csak a hírlapírókra nézve. (Nagy derültség.)
Egy-egy konyakozó tévedt be olykor-olykor, és jelentette a tanácsterem eseményeit:
– Szilágyi őkegyelmessége püföli Ugront.
Más konyakozó jött be később:
– Wekerle tart pompás beszédet.
Az idő folyik, múlik, minden a maga rendjén megy, míg végre zizegni, berregni kezd a hívogató villamosdrót: »szavazni, szavazni«.
A kormánypárti erdő feláll és szertezúg: »Éljen Wekerle«.
A kérvények az irattárba kerülnek. Apponyi levele megy fel a Burgba. Amibe Apponyi is belenyugszik és nem kér ellenpróbát. Arcán nincs semmi levertség. Hiszen vannak örömei is. Vállyi Árpád például két évre akarta neki átadni a miniszterelnökséget…
A hosszú »válaszvita« befejezése után interpellációk következtek, Wekerle Thalynak, majd később Apponyinak felelt a honvédszobor ügyében.
Itt tört ki váratlanul a vihar – mely a két vezér útját elválasztá örökre.
Minden szétfoszlott, minden füst lett. Hol vannak már a báró Atzél Béla egykori betűi, az »A. W.« (Apponyi, Wekerle), melyek az ő tósztjában össze voltak vegyülve monogramba a haza egén, elfújta őket a mai vihar. Hiábavaló volt a sok fáradság, mely a tavaszon útjaikat egyengette. Milyen leforrázva néztek össze ma a gügyük, akik ezen a házasságon dolgoztak!
Wekerle már előbbi beszédjét azzal végezte, óriási hatás közt, hogy az eszközök megválasztásában ő nobilisabb, mint Apponyi.
– Csak dicsérje magát! – kiáltá Meszlényi Lajos.
Apponyi szívébe beletört a tőr hegye és replikájában éles hangot használt.
Wekerlének az Apponyi ironikus tövisei estek rosszul s nagy elánnal, verve-vel, védelem helyett hatalmas szónoki ostrommal rontott az ellenzéknek.
Mind, mind nagyobb tűzbe jött a két tábor. Ingerlő közbekiáltások röpködtek innen-onnan. Egy-egy fájó nyílnál fölszisszent az ellenzéki vezér. Egy másiknál nyugtalanul mozdult az egész ellenzék. A gesztusok egyre hevesebbek lettek. Az arcok kivörösödtek, valóságos láva forrt a szívekben.
S Wekerle egyre kavarta azt, míg végre egy kifejezésnél, hogy mindez az indulatoskodás, amit most az ellenzék tanúsít, talán előre meg van rendezve: kitört az ellentmondó rivalgás orkánja. Nem tudni, voltaképpen ezért haragudtak-e meg, vagy a »nemzeti skandalum« kifejezésért? De mindegy, megharagudtak. Valaki elkiáltá magát, hangja vészjóslón bömbölt a fejek fölött:
– Hagyjuk el a termet!
Egy szempillanat nem sok, s egyszerre üres lett a bal mező. Haragos, mérges alakok vonultak ki az ajtókon, még egy-egy csípősséget bekiáltva a küszöbről. Elől Horváth Gyula felborzolt ezüstös hajával, indulatos mozdulatokkal. Utána a többiek fenyegetőzve, nagy robajjal. Linder megállt az ajtóban s öklével ívet írva a levegőben, hítta a többit.
És mentek, mentek.
Olyan furcsa lett a Ház. Az egyik oldal tömve, a másik oldal üresen. Olyan különös lett a Ház, mint egy állkapca, amelynek az egyik sor fogát kiverik. Megdöbbentő volt ez az üresség. Mintha egy temető tátongna előttünk. A miniszterelnök is megállt egy percig, szétnézett idegenül, de mégis mosolyogva. Még látta az utolsó kivonulók hátát.
A szélsőbal teljesen le volt tarolva, csak a Herman-párt ült szilárdan legfelül, három ember három padban, valóságos kertészeti berendezéssel. A legutolsó padban ült gróf Károlyi Gábor a pad legszélén, ördögi vigyorgással nézve ezt a képet, a másik padban ült Hentaller kissé beljebb, a harmadik padban ült Horváth Ádám, még valamivel beljebb – egy rézsút vonalat képezve mind a hárman. Igazán szépen veszi ki magát.
A nemzeti párton sem maradt más, csak Apponyi és jövő kabinetje. Láttuk tehát a napot és a bolygóit, mindössze kilenc embert – az egyikből már csak államtitkár lehet. De mindenik ennek az egyiknek látszik…
Egy ideig furcsának tetszett. De később megszoktuk, még szinte kényelmes volt. A miniszterelnök mondhatta a beszédét zaj nélkül, ellentmondás nélkül. Pedig ebben is volt, remek érvelésén kívül, bors és paprika is.
Wekerle után ismét Apponyi pattant fel, s csinos rögtönzést vágott ki. A kivonulók bekullogtak újra, a Ház visszanyerte a szokott képét… A két vezér farkasszemet nézett egymással. Minden úgy volt, mint akár tegnap vagy tegnapelőtt.
De ott a levegőben a két vezéri hely közt minden éles szem immár egy áthághatatlan korlátot látott.
