EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Hetedik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Hetedik levél
Hetedik levél
– Miért nem írhattam levelet? –
Kedves feleségem, Klári!
Szemrehányó soraidat vettem ma, hogy mióta eljöttem otthonról a múlt pénteken (sohase indulok többé pénteken), semmi életjelt nem adok magamról, hogy hol vagyok, mit csinálok, és miért nem értesítelek a helyzetről?
Lehetetlen, lelkem – ne is haragudj. Öt-hat levelet is eltéptem már. Mire a levelem végére érek – mindig megváltozik a helyzet.
A vasúton idejövet még azt mesélgetem az útitársaknak, hogy Apponyi nem adott a honvédszoborra semmit, Wekerle pedig adott egy forintot.
Mire ideértem, már akkor úgy álltak a dolgok, hogy Apponyi adott öt forintot és Wekerle semmit.
Szombaton este megírtam neked azt a nevezetes fordulatot, hogy az ív, amelyikre Wekerle írt, elveszett, s hogy az én kétszáz forintnyi adományom is ezen az íven volt. Emlékszel, lelkem, mikor egyszer ennyi hiányzott a repce árából? Akkor restelltem bevallani. De most már mit titkoljak rajta?
Vasárnap reggel, amint éppen misére mentünk az öreg Beöthy Aldzsi bácsival, betérek egy trafikba, márkot venni a levélre, hogy becsapjam a ládába – hát a lapokból, amiket efféle vásárlás alatt szoktam kutyafuttában átolvasni a trafikban (mert a mai világban takarékosnak kell lennünk), látom, hogy megint megváltozott a helyzet; Apponyi öt forintot adott a honvédszoborra, Wekerle pedig háromezer-hétszázat.
Így vándorol a dicsőség Wekerlétől Apponyihoz és Apponyitól vissza Wekerléhez; én csak néztem, néztem, s elszakítván az immár elavult tartalmú levelet, vártam egy napot, hátha még kisül valami új ív, amint Apponyi háromezer-hétszáztíz forintot adott – de a kormány hihetőleg lakat alá tette az íveket, hogy ne tudódjék ki több, s így Wekerlénél ragadt a major summa.
Nagyon örültünk ennek mi, mamelukok. Olyan volt ez nekünk, mintha egy csatát nyertünk volna – s mintha a szerencse ezzel állandóan hozzánk szegődnék.
Nyomban az a hír kezdett kiszivárogni, már az utcákon is beszélték, hogy a király beleegyezett a polgári házasságba – s hogy ezt már a Házban is be lehet jelenteni.
No, ezt megírom neked – gondoltam –, de előbb még megtudom este a részleteket a klubban.
Már az öltözőben találkoztam gróf Bethlen Andrással, őt szólítottam meg legelőbb:
– Mikor nyújtjátok be, kegyelmes uram, a javaslatot?
– Nem tudom, mikor akarja Szilágyi – felelte a földmívelési miniszter jókedvűn és nagyot fújt. Még az orrlyukain át is a liberalizmus szelét éreztem ki.
Az egyik pamlagon a klubban Szilágyi konsziderált Jellinek Artúrral. Odasettenkedtem hozzá:
– Mikor méltóztatol benyújtani a javaslatot?
Nem gurult haragba, mint egyébkor, hanem egyszerűen egy barackot nyomott a fejemre (még most is megvan dagadva a helye), és így szólt ásítozva:
– Mi közöd hozzá!
Körülöttem bámulva suttogtak a mamelukok: »Milyen gyöngéd ma! Milyen gyöngéd!«
Magam is pompás jelnek vettem ezt – de a publikálás napjára voltam kíváncsi, és fölkerestem Wekerlét, ki a peronoszpóra kiirtásáról beszélt környezetének, olyan játszi humorral, hogy az ember szinte megszerette színgazdag előadásában ezeket a láthatatlan apró férgeket.
– Kegyelmes uram – kérdém –, mikorra publikáljátok a felség beleegyezését?
Rám nézett nyájasan, s az ő édes mosolya kíséretében mondá:
– Mikorra akarod, Menyuskám?
Most már meg voltam győződve a király beleegyezéséről (talán már itt is van a Szilágyi zsebében), hanem a napot szerettem volna neked megírni – hogy otthon tőled hallja először a prépost. Benyitottam az olvasószobába, mert Molnár Antalt láttam oda bemenni. Ha Molnár odamegy, bizonyosan azért megy oda, hogy miniszterszagot érez. S csakugyan ott találtam Lukács Bélát.
– Mikor tesztek jelentést, kegyelmes uram, a fölség beleegyezéséről?
– Miért akarod tudni? – kérdé a miniszter kitérőleg.
– Mert eladó lányom van, és megvallom, én még a régi metódus szerint szeretném férjhez adni.
– Akkor siess, Menyus, siess, de nagyon siess. Éppen most ment erre Fenyvessy. Egy percre sem merlek feltartóztatni.
(Tyű! Ezek már talán holnap nyújtják be a javaslatot!)
Fenyvessyt ott találtam a biliárdteremben (csak abban a teremben vannak tükrök). Megdicsértem a »Magyar Újság« aznapi cikkét, mire ő udvariasan kérdé:
– Mikor írsz haza?
– Nem tudom.
– Csókoltasd a nevemben a Margit kisasszony kezecskéit.
Egyszóval nem bírtam a benyújtási napot kisütni; s hétfőre halasztottam a levélírást.
Reggel Hieronymival találkoztam a Ház folyosóján. Kedves miniszterem ez nekem, ez talán megmondja.
– Mikor jelentitek be, kegyelmes uram, a fölség jóváhagyását?
– Nem ez én reszortom – mondá ő kérlelhetetlen tárgyilagosságával.
– Jó, jó, de neked is tudnod kell, mikor jelentik be.
– Ma nem – felelte óvatosan.
Ma nem! Tehát valószínűleg már holnap. Minden vérem fölpezsdült az örömtől. Hurrá! Tehát mégis győzött a liberalizmus. Pedig már mondtam neked, Klárikám, hogy milyennek tartom én ezt a mi liberalizmusunkat. Olyannak, mint a Muki sógor híres borostyánkő szipkáját. A borostyán szép, nagy, átlátszó, de egy őskori szúnyog van beleszorulva. Muki azt mondja, hogy éppen a csodálatos szúnyog miatt adott a szipkáért ötven forintot, mert ez teszi műbecsűvé, de én mégis jobban szeretném a liberalizmusunkat, ha nem lenne benne ez az ősszúnyog.
De mindegy, akármilyen is a liberalizmusunk, most felül van. A Ház folyosója szinte zúgott hétfőn az elevenségtől, zsibongástól. A legvérmesebb hírek jártak szerte. Ma lesz a koronatanács. Ma lesz a döntés. S milyen döntés! A király mindent akar, amit hű magyarjai akarnak. Nem lesz azon a javaslaton változtatás még egy komma sem.
Rónay János borsónyi verejtékcseppet törült le homlokáról – mint mikor a király hiányzik a kvintjéhez, s az utolsó kártyánál kigusztálja.
– No, csakhogy megvan. Nagy megerőltetésünkbe került!
Beksics diadalittasan szólítá meg önmagát:
– Guszti, ez a te érdemed!
Károlyi Gábor gúnyos alázattal köszönté a folyosón átsuhanó Vajayt:
– Jó reggelt, jó reggelt, kedves tisztelendő úr!
Minden ragyogott, csillámlott, még Horváth Gyula is szelíden mosolygott a miniszterekre. Az öreg Madarász vidáman ugrált padról padra, mint egy megelégedett veréb, akinek egy kövér féreg van a csőrében. Rögtön vitte a hírt erre-arra, Kiss Albertnek, Thalynak. »Megvan a polgári házasság.«
– Hamar egy látcsövet! – Ez volt erre Thalynak a felelete.
(Hidd meg nekem, Klári, ez az ember meg fog házasodni, mihelyt a városházán teheti. De a mi Margitunkhoz idősnek tartom, ellenben talán jó is lenne a Manci nénéd… Hogy a Manci öreg, fogod ellenvetni. Hm! Hiszen éppen azért, hogy majdnem a Rákóczi-korból való.)
Thaly a látcsövet rögtön a hölgykarzatra irányítá, de biz ott nem ült más, csak a szép Miljenov Mirkóné aranyos hímzésű, smaragzöld ruhában. De most nem érek rá, hogy róla meséljek neked. A Ház hangulatát se rajzolom hosszasan, majd akkorra hagyom, ha hivatalosan jelenti be a miniszterelnök a király »placet«-jét.
De mikor lesz az? Eh, este megtudom a klubban. El is mentem mindjárt öt órakor s leültem piketírozni Sváb Károly bátyámmal. Nehogy félreérts, Klári! A te kedvedért ültem le. Becsületemre mondom. Mert Sváb Károlynak házai vannak s azokat a partnereivel népesíti be. Gondoltam magamban: hátha kapnánk tőle lakást, ha a kedvében járok. Meghoztam neked azt az áldozatot, hogy leültem vele.
S képzeld, milyen pech! Éppen akkor vetődik oda egy nagy festő, a Ferraris, hogy lerajzolja Jókait. Az öregnek valami jubileumot akarnak csinálni, ahhoz kell a kép. De meg is érdemli. Hatalmas egy író. Cukorral van annak az agyveleje megkeverve.
Meghökkentem, mikor megösmertem Ferrarist. Szent isten, ez most lerajzolja a kártyaszobát s a feleségem engem is meglát majd a képen. Pedig először ültem le, s akkor is a lakás végett.
De mit tegyek most már, csak tovább kellett játszanom. Játszottunk, játszottunk. Kibicek jöttek-mentek az ő utálatos sablon kérdéseikkel: »Nos, vernek, Menyhért? Hogy megy, Menyhért? Ne hagyd magad, Menyhért!«
Sok-sok ideig játszottunk már, mikor egyszer csak megjelenik a kártyaszobában Molnár Antal.
Nekünk mindez fel nem tűnt, hanem az öreg generális, a Tisza Kálmán, amint megpillantja Molnárt a kártyaszobában, egyszerre kiesik a kezéből mind a tizenkét kártya (pedig tarokk volt közüle kilenc).
A csodálatos államférfi e kis jelből villámhirtelen kezdte kiérezni a helyzetet.
Mi ez? Molnár a kártyaszobában van! Ez még sohase történt! Ha itt van, akkor ez csak azért történhetik, mert bent a társalgótermekben nincsenek miniszterek. Ha csak egy miniszter volna is bent, akkor Molnár Antal is bent volna. Pedig kilencre jár az idő. Furcsa!
Tisza Kálmán odaszólt Molnár Antalhoz:
– Nincsenek odabent miniszterek?
– Nincsenek – felelte bánatos, reszketeg hangon.
Nincsenek! Nincsenek! Egyszerre híre ment kártyaasztaltól kártyaasztalhoz. Nincsenek miniszterek! Megfoghatatlan! Pedig az őfelsége elnöklete alatti minisztertanács már délután volt és még sincsenek miniszterek.
Hamar megszakadtak a játékok, a képviselők mind a nagyterembe tódultak ki; óh, micsoda üresség volt ott! A gázcsillár homályosan látszott pislogni, mert miniszterek nem voltak. A minisztereket váró képviselők úgy ültek köröskörül a bőrpamlagon, mint az éhes krokodilusok, arcuk be volt esve, szemeik meredten szegeződtek az ajtókra.
A nyomasztó csöndben csak néha hallatszott egy-egy nyöszörgő hangon tett kérdés:
– Hír nincs?
– Hír nincs.
– Egy miniszter se volt?
– Egy se.
– De hát mi történt?
A legkülönbözőbb vállvonások voltak a feleletek.
Mindenki sopánkodott, minden arcot bevont a nyugtalanság ólomszürke patinája, csak Tisza Kálmán ment haza közömbösen. A nagy államférfi, aki sohase mutatta, hogy valamit tud, azt se akarta mutatni, hogy valamit nem tud. Ment haza, még azt se mondta most, hogy: »nono«.
Hanem mi mindnyájan ott maradtunk még, vártuk a minisztereket. Az idő múlt, múlt, az óra tízre járt; ki jönne már most? Már senki se jöhet – mikor egyszerre megnyílik a szárnyas ajtó, és begurult Sturm. A kis Sturm a Lloydtól. Ravasz, apró szemeit szúrósan jártatta végig. Mindjárt átértettem a szituációt, úgy voltunk vele, mint Kristófunkkal azelőtt: ha jött, te mindig azt hitted, hogy pénzt hoz, ő pedig mindig azt hitte, hogy pénzt fog elvinni.
– Mit tudnak? – kérdé messziről.
– Látott-e minisztereket? – süvíté feleletül tíz hang is.
Erre egyszerre megértette a Lloyd-beli kis Sturm, hogy mi semmit se tudunk, felemelte a fejét önérzetesen, és hangjába öt uncia gőgöt kevert:
– Azt nem. De beszéltem azóta Futtakival.
– Futtakival? – Ez nagy szó! Egy ember, aki Futtakival beszélt. Azóta! A koronatanács óta!
Egyszerre felugráltak az excellenciás urak, országnagyok és körülvették Sturmot, mint hajdan Deák Ferencet, mikor az a hatalom tetőpontjáén volt.
– Vele beszélt? Személyesen beszélt vele? Víg volt? Sápadt volt? Mit mondott?
– Futtaki azt mondta, hogy semmi baj sincs.
Ez némileg megnyugtatta a pártot. Hanem azért száz kérdés merült fel még:
– Hogy mondta? Milyen szavakkal, milyen hanglejtéssel?
Bizonyos kellemetlen érzés minden emberben visszamaradt. Hallgatagon, csendesen szaladtunk szét, én egész éjjel nem hunytam be a szemeimet. Kétszer is felkeltem, hogy levelet írjak neked, Klárikám. De hát mit írjak?
Reggel megint a miniszterektől próbáltam valamit kivasalni. Soha ilyen begombolt embereket!
Kérdezem Bethlen Andrástól:
– Mikor jelentitek be, kegyelmes uram, a legfelső jóváhagyást?
– Amikor őfelsége akarja.
Fölkerestem azután Fejérváryt, az őszinte katonaember, attól bizonyosan megtudom.
Kegyelmes uram, mikor…
Nem hagyott kibeszélni sem.
– Amikor lehetséges lesz – felelte kurtán.
Wekerlével nem bírtam találkozni, az elutazott, hanem ott volt Szilágyi. Isten neki, megkockáztatom. Hozzája léptem vakmerőn, behunytam a szemeimet (isten kezében vagyok, történjék velem akármi), s így szólottam:
– Kegyelmes uram, mikor teszitek le a Háznak a jelentést?
Rám nézett egy lesújtó tekintettel, aztán elfordult:
– Menyus, ne szemtelenkedj!
Kivártam, míg Pulszky Guszti kiereszti a körmei közül Hieronymit (kabátja mindkét szárnyát tartotta).
Hogy jó kedvet csináljak Hieronyminak, elkezdtem neki dicsérni a budapesti városi magisztrátust. Egypárszor gyanakodva nézett rám, hogy nem bolondultam-e meg, mire siettem átcsapni a témámra.
– Mikor lesz a jelentés, kegyelmes uram, az egyházjogi javaslatokban?
– Még most se az én reszortom – mondá közömbös hangon. (Ő az egyetlen, aki vasárnap is ilyesmiket mondott.)
– Jó, jó, de csak neked is tudnod kell, mikor rukkoltok vele elő a Házban.
– Majdcsak – felelte óvatosan és kissé oldalt hajlott, amely végzetes oldalhajlásnál elfogta előlem Darányi Ignác.
Egy nagyobb csoportnál a sakkozókat nézegette Lukács Béla. – Sakk a királynak! – kiáltá Jónás Ödön. – Pszt! – szólt közbe Huszár Károly. – Ne beszélj ilyen hangosan! Vége a bástyámnak! – hallatszott újra egy szenvedélyes sakkista sopánkodása.
Ekkor léptem Lukács Bélához:
– Kegyelmes uram, mikor lesz a Házban a jelentés?
– Miért akarod tudni? – kérdé fürkésző tekintettel, de mégis melegen.
– Szeretném aznapra felhozni a feleségemet, legalább arra az egy napra, hadd élvezze szegényke a karzatról küzdelmeink gyümölcsét. Hát mit írjak neki, mikor jöjjön?
A miniszter elgondolkozott, azután így szólt, kezeit a vállamra téve:
– Ne írj semmit!
Íme, így állnak a dolgok, édes Klárám. S te mégis azt írod, hogy mért nem írok, mért nem tudósítlak a helyzetről?
Hát honnan tudjam én, lelkem, mi a helyzet?
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. Lakás még nincs. De remény van. Sváb Károly, akinek testvérei vannak, tegnap így szólt hozzám a pikétnél: »Hol lakol?« »Vendéglőben« – feleltem, amire valami bizonytalan mormogást hallatott.
Hja, ebben az országban minden olyan bizonytalan – csak egy bizonyos, hogy alig várom, míg itt leszel.
K. M.
Ui. Már elkéstél, lelkem, az eljöveteltől. Most jön a hír Bécsből, hogy a holnapi ülésen bejelenti Wekerle a nagy diadalt. Mégis derék ember a király.
K. M.
