ILLUSZTRÁLT POLÉMIÁK
ILLUSZTRÁLT POLÉMIÁK
A tíz órára összehítt ülések már emberemlékezet óta nem nyílottak meg tíz órakor. Aminek oka főleg képviselők hiányából származik. De néha előadó sincs, sőt nincs miniszter sem. Bánffy Dezső úgy küldözgeti a jegyzőket, mint egykor Noé a galambokat.
– Eredj fiam, Béni, nézd meg, vannak-e már itt?
Visszajő őszinte búskomorsággal:
– Csak az öreg Madarász csoszog künn.
Kiküldi kisvártatva Molnár Antalt, bosszúságtól érdes hangon.
– Ugyan nézz utána, vannak-e már többen?
Molnár nagy diplomata, lassú részletekben jelenti a rossz eredményt.
– Most már többen vannak, kegyelmes uram.
– Hányan?
– Még egyszer annyian.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy Ucsu is megérkezett. Nem csuda, öreg ember, nem tud már aludni ilyenkor.
– Azaz ketten vannak odakint?
– Igenis, kegyelmes uram.
Az elnök órája egy fertályt mutat tizenegyre. Türelmetlenül méregeti lépteivel az elnöki szobát, melynek faláról gúnyosan vigyorog rá a Péchy Tamás képe.
A szolgák új ruháikban mind ott ácsorognak a korridoron s nagyon megörülnek, ha valaki megérkezik. Kívül a kapus már messzire kémleli a vidéket s vidámon kiált be.
– A Kubinyi úr jön a Múzeum Kávéház sarkán!
S egy pillanat alatt elterjed a Ház összes helyiségeiben:
– Jön a Kubinyi, jön a Kubinyi!
Végre fél tizenegyre már annyian vannak, hogy meg lehet valahogy az ülést nyitni, miután előbb a whip összehívogatja a jelenlevőket, kit az olvasóból, kit a büféből, még a kályhalyukakba is betekint, hogy nincsen oda valahogy bebújva Pap Géza.
Délfelé aztán többen is jönnek, de a tanácsteremben unalmas, csak a folyosó lesz teltebb. A csengettyű sikongat, hívogat, de már a csengettyűnek sincs tekintélye.
Ebből az ideából indult ki a leleményes Andreánszky Gábor báró, s tromfnak a Tisza István arra a mondására, hogy a »munkás pártot nem hagyják dolgozni«, bevitte a Házba az ő pokoli masináját s lefotografíroztatta a mamelukság egyik, máskülönben igen kies vidékét, a Bethlen András mögötti padszakaszokat.
A kép elkészült és sok példányban osztották ki tegnap, tegnapelőtt.
Valóságos csendéleti kép.
Gróf Bethlen András ott ül piros székében gondterhelten, ráncos homlokkal, írásaiba mélyedve; a fekete tárca mellette hever.
Mögötte közel és távol senki sincs. Üresen, rémletesen tátongnak a padok, mint egy állkapca, amelyből a fogakat kiszedték. Csak messze, nagyon messze látszik egy mameluknak a háta. Ez bizony a derék Pongráczé, amint éppen kifelé iparkodik.
S ennek a képnek az a neve: »a munkás párt«.
Mikor a kép megjelent, mindenki mosolygott. Tagadhatatlanul jó ötlet. Maga a miniszterelnök is azt mondta, mikor ránézett:
– Hű tájkép, meg kell adni.
Csak a harcias Miklós Gyula gondolkozott másképp:
– Mit? Hát már ti fotográfiákkal akartok polemizálni. Jó, én így is felveszem a harcot.
S nosza, ment rögtön egy küldött Ellingerhez (mert a szabadelvű pártnak nincs ingyen fotográfusa), hogy jöjjön el a gépével lóhalálban – visszaadni az ellenzéknek a tromfot.
Mire aztán tegnap Ellinger is lefotografírozta a karzatról a szélsőbalnak első szakaszát.
Szakasztott olyan kép, mint a »munkás párt«. Legfeljebb fotográfiának jobb – de drámai hatásra mindegy. Egyedül ül Madarász apó, mint Karthágó romjain Marius és figyel, hallgatni látszik a »tenger mormogását«. De a tengerből semmi sincs. Minden ki van halva. Egy élő lélek sincs köröskörül…
Ennek a képnek az lesz a címe: »Az ostromló tábor«.
És ha egymás mellé állítják valamikor a kettőt, bátran alája írhatják az utókor számára:
»Így nézett ki a földmívelési vita 1893-ban Magyarországon, amely ország szerette magát par excellence földmívelő államnak tartani.«
