MÉG MINDIG TART A VITA
MÉG MINDIG TART A VITA
Az unalomig húzzák a tisztviselők fizetésének emeléséról szóló javaslatot a képviselő urak. Sűrű egymásutánban kelnek fel a szónokok egyes hivatalnoki osztályok érdekében módosításaikkal vagy ellenvetéseikkel. Előreláthatólag ennél a javaslatnál fogunk kitavaszodni.
Szinte látni, amint Y. vagy X. szónok fölkel, miféle deputációk jártak nála; öreg írnokok csoszognak ki ennek a szavaiból, a tanárok rátartósága, a bírák dölyfe rezeg ki amazéból. Pedig kár a sok beszédért! Szerencse csak igen ritkán kíséri a javaslat »javítóit«.
Nem mindenki ér el olyan sikert, mint gróf Batthyány Tivadar, hogy egy szerencsés beszéddel egyszerre naggyá teszi Fiumét. Ott ül boldogan padjában, megelégedetten simogatva szép fekete szakállát, mely odaragasztottnak látszik, mint a színpadokon.
Körülötte nem messze unatkozva bólingat bulldogszerű fejével Veszter Imre, a baloldalon pedig Krajtsik látható behunyt szemekkel, a sok hallgatástól megmerevedve. Azt hinné az ember, meg van halva, pedig csak alszik. Ami körülbelül egyre is megy Krajtsiknál. A különbség csak az, hogy most halála előtt napidíjak mellett alszik, halála után pedig napidíjak nélkül fog aludni.
De ha nem alszik is, spleenben szenved az egész Ház. A padokban, kivált délelőtt, mindössze nehány ember lézeng s azok is levelet írnak, ki a feleségének, ki a választóinak. Ólomsúly nehezedik a kedélyekre. Az egész világ végtelenül üres, de mily üres…
Nincs napfény, nincs virág, nincsenek csörgő patakok, susogó erdők, szökellő gazellák se Alpesek, se tavak, nincsen az egész világegyetemben egyéb, csak hivatalnokok s ezeknek a különböző elhelyezése XII díjosztályban. Borzasztó ez!
Beszél Boros Béni, beszél Schwicker Henrik, beszél Várady (Oly fiatal férj és már beszél), beszél Horánszky (Ugyan hogyisne beszélne Horánszky?), sőt beszél még Simonfay János is. S minden szó úgy hangzik erről a meggyűlölt témáról, mintha szögekkel vernék a hallgatók koponyáját: kopp, kopp, kopp, kopp, s hovatovább tart a vita, tompa zsongásba foly össze.
A Ház azon része, amelyik nem beszél és nem ír, örök vándorlásban van, ki a folyosóra, be a folyosóról. Jönnek-mennek anélkül, hogy tudnák, miről van szó. A csengettyű hangjára rohannak és szavaznak, de nem tudják, miféle módosítás ellen. Óh, hány módosítást temetnek el könyörtelenül mindennap!
A folyosó az újabb események megbeszélésének a fóruma. De vannak is most új események! Atzél Béla még mindig benne él a farsangban. Farsang van, tehát nincs politika. Elhanyagolja a púroszokat s nem szövi tovább görög alakjai számára a kitervelt drámákat. Alig törődik már Kalkhasszal (Szilágyi Dezsővel) pedig az éppen most is csatatűzben van; Polónyi és Apponyi ellen vagdalkozik.
Nyájasan köszönti Xenophont (Schvarcz Gyulát), hivatali állást keres Darányi Ignácnak – egyszóval megszelídült.
De hogy a napirendre térjünk, igazi szerencse e békülékeny időben, mikor még a Polónyi és Apponyi is meghajlik az igazságügy-miniszter azon tulajdonsága előtt, mellyel a protekciónak nem tár ajtót, hogy rendületlenül megmarad Horánszky ellenségnek, s így az ülések végén örökké felfrissíti az ellankadt képviselőket egy kis birkózás kettejük közt.
Rendszerint Horánszky marad a földön fekve. De ezen szerep nem jár nála olyan jó következményekkel, mint egykor Anteusnál.
Az mindig erősebb lett, valahányszor földhöz ütötték, Horánszky pedig csak gorombább lesz.
Pedig ezen a téren már eddig is az első rangosztályba volt sorozható.
