EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Tizedik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Tizedik levél
Tizedik levél
Kedves feleségem, Klári!
Nem írtam neked levelet a költségvetési vita folyamáról, mert az igazán nem is volt vita, hanem egy figurája a quadrille-nek, az egyes miniszterek belépnek a colonne-ba, végiglejtenek a tételeken, kezet fognak az átellenes párokkal, kacér mosolyt adva, fogadva. A hiúbb miniszterek szinte fölsóhajtanak, mikor tárcájukat letárgyalják, hogy ott kell hagyniok a helyüket, ahová száll, száll édes illatban a tömjén. Sóhajjal kelnek fel helyeikről őexcellenciáik.
– Istenem, milyen szép volt, s milyen rövid ideig tartott!
A hajdani miniszterek úgy féltek egy-egy költségvetéstől, mint a tífusztól; az volt a mondás: »ha az ember bele nem hal, jól érzi magát utána«.
A mostaniak? Azok élveznek. A mostani kormány olyan a két párt, az ellenzék és a saját pártja közt, mint a sonka a zsemlyében (hiszen ösmered, Klári, közönségesen kanapénak hívják) hogy két fél zsemlye közé van szorítva a sonka, de mindeniknek vajjal van az oldala megkenve. Sőt az ellenzéki fele még simább. Az ellenzék még jobban szórja a maga szóbokrétáit lábaikhoz, mint mi.
Ki hitte volna ezt, Klári, még négy hét előtt, mikor olyan nagy vihar támadt a kőszegi királyválaszok miatt?
Az ördög legyen ebben az országban jós. Könnyebb is miniszternek lenni.
Költségvetési vita tehát voltaképp nincs is. Mindenki mindennel meg van elégedve. Ott ülök, fiacskám, délelőttönkint a folyosón, s szinte a szívem facsarodik el, látván, hogy kétszáz, háromszáz munkabíró, erős férfi miképp lebzsel itt egész nap, üres semmiségekről beszélgetve s trágár adomákon mulatva. Sokszor a füleimet bedugva menekülök a tanácsterembe.
De ott meg az unalom öli meg az embert. Negyven-ötven alak üldögél bent, többnyire a szereplő személyzet, módosítók, indítványozók; mintha egy barátságos szalon volna, nyájasságba öltözött arcokkal, hogy minél kellemetesebbek legyenek egymásnak. Horánszky köhécselni kezd. Fejérváry ijedten nyújtja neki a cukros bonbonnière-jét. A kormánypárti oldalon végignyilallik az aggodalmas észrevétel: »A szegény Nándor meg van hűlve.«
A karzat kihalt. Egyetlen öregember ül fenn az egész hosszú vonalon, ősz feje leesve a mellére, édesdeden szunyókál. Ez a teremtiszt.
De idelent is egymás után nyílnak a szájak ásításra, mintha egy láthatatlan kéz egy láthatatlan harmonikát nyomkodna, s a lecsukott emberi ajkak lennének a billentyűk. Nincs itt már semmi élénk, csak a Fenyvessy szegfűje és a Meszlényi nyakkendője. Nem, ez nem vita, ezt csak Fabiny idegrendszere bírja meg, mert ő hozzá van szokva a kúriai tanácsülések szürkeségéhez.
A Ház Naplójának szerkesztője, Endrődi Sándor ködbe borult arccal és kedéllyel panaszkodik:
– Nincs kézirat, nincs kézirat! Tavaly három kötet telt ki a költségvetési vitából, ez idén belefér egy kötetbe. (S megy végig sopánkodva a folyosókon)… Borzasztó az, hogy nincs kézirat!
Neki a vita, támadás, a legvehemensebb összecsapások, országok gabalyodása, miniszteri székek ropogása, mind csak kézirat. Több vagy kevesebb kézirat.
Ucsu is panaszkodik:
– Már én vagyok köztetek felesleges. Érzem, tudom. Már csak én rázom enyim fejemet egyedül. A többi fej mind bólingatja jóváhagyólag.
Úgy van, igazán úgy van, valami igézet, valami bűbáj megkötve tartja az ellentmondás fúriáit, Wekerle a szerencse hóka lován ül, akinek a sörényéből aranyak potyognak, s a patkója nyomán virágok nőnek… S e varázslat alatt van a király is. Ki hitte volna? Én nem is tudom, mi lelte őfelségét; Münchenben magyar tószttal koccint, s a múlt napokban váratlanul megjelenik a rezolúció a magyar udvartartásra nézve. Hidd meg, Klára, hogy úgy van. A király megkapta a »Furor Rákócziensis«-t. (Mégiscsak jó mellette az a gróf Tisza Lajos.)
A király nagy erőt öntött ezekkel a Wekerle-kabinetbe. Most már minden sikerül nekik.
Még a polgári házasság is. Félek, Klári, hogy túlságosan sikerül.
Hogy miért mondom, túlságosan, és miért mondom, hogy félek, ez az én politikám. A saját külön politikám, de erről még neked se szóltam, mert a ti nyelvetek eljár; de most már bevallom neked, hanem esküdj meg, hogy egy léleknek se szólsz.
Én ugyanis eleinte azt a hírt költöttem itt magamról, a miniszterek előtt se titkoltam, hogy reverzálist adtam otthon a papoknak.
Pedig jól tudod, hogy nem adtam, nem is kértek. Az én papjaim okosabbak. Egy-kettőnek szimenthali teheneket küldtem, az apát húsz öl fát kért, egynek te hímeztél egy ibolyabársony oltárterítőt, a negyediknek megküldtem aranyrámában a Vaszary Kolos arcképét. Úgy látszik, kevesellte, mert ellenem szavazott és apprehenzívusan írta: »A nyájat elküldte másoknak, nekem csak a pásztor jutott.«
Egyszóval nem adtam reverzálist, hanem csak ravaszkodni akartam itt fenn a klubban; abban a hitbe voltam, hogy ez jó, értékes gondolat tőlem. A voks becse nagy lesz, majd jönnek a miniszterek és levesznek a lábamról. Az pedig nagy élvezet. A gyönyörök eksztázisa az, Klári, mikor a miniszterek leveszik az embert a lábáról. Hozzá jönnek, körülcirógatják: »Ugyan, ne okoskodj. Ha aláírtad, gyújtsanak rá vele a papok a csibukjaikra. Sohase törődj te afféle irkafirkával! Nem volt hozzá joguk! Vi coacta történt. Nem komoly dolog az efféle. Ellenben a liberalizmus ügye szent, a haza java az első. Neked azt mint komoly politikusnak be kell látnod. Aztán nem szabad a jövődet elrontani, mert neked jövőd van, sőt esetleg jelened, ha ambicionálsz valamit. Csak tőled függ, ha valamit óhajtasz, öreg.«
Az ember tartja magát még egy darabig, hogy így, hogy úgy, hogy a kerület nagyon megdrágul vagy el is veszhet. »Lári-fári – vetik ellene erre –, ott leszel meg, ahol akarod…«
Így megy ez a lábról való levétel (a politika poézise). Édes, boldogító pásztorórák, mikor majd ez a miniszter, majd a másik húz be egy sarokba, hogy megejtsen. S te reszketsz, szeretnéd már magad odaadni, de azért még mindig, bár vergődve, hozod fel az ellenvetéseket. De mit magyarázom én ezt neked, Klári? Hiszen ti asszonyok jobban tudjátok ezt.
Hát mondom, elhíreszteltem, hogy én is reverzálist adtam odahaza.
S attól a naptól kezdve úrrá lettem a klubban. A miniszterek nyájasan fogtak velem kezet. Szilágyi gyakran kérdezősködött az egészségem után, s gyöngéden mondá egy ízben:
– Csak olyan komisz kutya ne lennél!
Lukács Béla így biztatott:
– Te, Menyus, hallom, hogy nem tudsz lakást kapni; tudod-e, mit gondoltam, összeállítok neked a pályaudvaron egy csomó szalonkupét, azokban ellakhattok.
A legnagyobb kitüntetések értek; ha egy új bizottság keletkezett, mindjárt beválasztottak, Perczel Béni még egyszer akkorát hajlott előttem, mint azelőtt, Podmaniczky Frigyes meg minduntalan megveregette a vállamat:
– Te vagy az én legkedvesebb juhocskám. Élni se tudnék, ha téged elveszítenélek.
Én mindezekre csak mosolyogtam, sötéten, szomorúan, rejtélyesen, mint olyan ember, akinek a lelke tele van kétellyel, borongós fekete fellegekkel.
A szeretet és a ragaszkodás csecsebecséi közt turkáltam, Darányi Ignác vacsorákra hívogatott, s ott előhozta egyszer:
– Reménylem, megszavazod a polgári házasságot!
– Szeretném – mondám –, de az adott szó, a papoknak adott szó nyomja a lelkiismeretemet. Félek, ha megszegném, mindjárt megütne az istennyila.
Darányi mosolygott, s a mutatóujjával félig tréfásan, félig komolyan megfenyegetett:
– Vigyázz, Menyus, vigyázz! Az Istennek bizonyára vannak nyilai, de azok messze vannak. Hidd meg nekem, hogy közelebbi nyilak is vannak ezeknél!
Bizony vannak. S többfélék vannak. A reverzális kellemei új oldalról kezdtek felcsillámlani. Egyszerre kapni kezdtem a meghívókat bizalmas mágnás szoarékra, dinér-kre, lunchokre; az asszonyok, ezek a finom, délceg, habtermetű, nyafogó beszédű kis grófnék, elhalmoztak a szeretetreméltóságukkal, az egyik még kacérkodott is velem. Csinos, barna teremtés, s éppen most építtetett egy új házat a Soroksári utcában; fölséges termek, zárt ambitus, gyerekeknek való. Egy jóakaró öreg báróné fülembe súgta: »A kis grófné körül forgolódjék, Katánghy, az adhat önnek lakást.« Lakás! Lakás! e varázsige zúgott a fülembe (mert csordultig van már a lelkem ürességgel, szeretnélek már magam mellett látni). Elkezdtem a grófnővel foglalkozni, és megvallom, ő is feltűnő érdeklődést tanúsított irántam, s mondhatom, hogy hamis olajbarna szemei vannak. (Nem tudom, hogy ezeknek a nyilait értette-e Darányi.) Bocsásd meg, drága lelkem, Klárám, e vallomásokat, de elszédültem e fényes életbe, ebbe az illatba, ebbe a raccsolásba, s egy szép estén, mikor így szólott hozzám a grófné: »Négyszemközt szeretnék önnel beszélni«, megígértem, hogy másnap meglátogatom.
Dobogó szívvel mentem el a Ház üléséről, Perczel Béni utánam szólt: »Ne menj , mert szavazás lesz, ne hagyjuk a minisztert.«
– Ne hagyjuk? Hát ugyan ki akarja bántani?
Csak két immunis lény van most a világon. A fülemile és a miniszter. Azazhogy voltaképpen csak a miniszter, mert a fülemilét, bár mindenki kíméli, de a macska mégis megeszi, ha megkapja, de a miniszterbe ez idő szerint még Polónyi se harap, legfeljebb megnyalogatja.
Elmentem tehát a grófnéhoz, esküszöm neked, Klárika, hogy csak a kíváncsiság vitt oda és a lakás; a grófné elragadó volt, szemei ragyogtak, két domború keble pihegve emelkedett.
– Katánghy – szólt –, tudja-e, miért hívattam?
– Csak sejtem – feleltem lázasan.
Kezembe tette a kezét. Vérét, azt a nemes kék vérét, szinte hallottam nyargalni a kézerekben.
– Bízhatok titoktartásában? – szólt halkan, egy édes, elbájoló pillantással.
– Gentleman vagyok.
– Azt jól tudom, de nekem férjem van, aki…
– Tudom, grófné, és esküszöm, sohase fogja megtudni.
Két ujjamat az ég felé emeltem.
Erre a grófné elkezdte lassan kigombolni keblén a rezedaszín bársony mellénykét, egy perlmutter gombocska lepattant, legurult, mire lehajoltam a fotel alá fölvenni, s amint odapillantottam újra, már akkor az egyik domborulat hiányzott, mint mikor egy homokbuckát hirtelen elfúj a szél – csodálkozva vettem észre, hogy egy csomó olvasó és egy összehajtogatott írás van a kezében. Azokat húzta ki a kebléből.
– Itt hordom – szólt gyöngéden elpirulva, s szemeit ájtatosan az égre emelve – , mert a férjem az ellenpárton van, ő az eretnekekkel tart. Ezeket az olvasókat küldje el a leánykáinak, kedves Katánghy; ezek őszentsége, a pápa által vannak megszentelve. Emezt az ívet pedig írja alá!
Lehűlve, elképedve vettem át az ívet, mely így hangzott: »Az atya, a fiú, szentlélek isten nevében alulírottak kötelezzük magunkat a házassági javaslatok ellen szavazni«, s következett egy csomó név. Egypár képviselőtársam neve.
Fölkeltem s ridegen meghajtottam magam.
– Nem írhatom alá, grófné.
– Hogyan? Miért nem? Hisz ön reverzálist adott.
– Mindegy, de még habozom. Kérek gondolkozási időt.
Erre gőgösen biccentett szép fejével.
– Nem akarom önt erőszakolni. Meg vagyok győződve, hogy a mennyei sugallat táborunkba vezeti. Tehát menjen, gondolkozzék, imádkozzék és azután térjen vissza.
Ah, Klára! Mennyi kísértésnek van az ember kitéve ebben a politikában, de én ellenálltam férfiasan; tovább is folytattam a klubban a reverzálissal való komédiát, mert azt hittem, hogy gyermekeimnek és neked hasznot csinálok vele.
Reméltem, hogy nagyon rám szorulnak, s akkor én fogom szabhatni a föltételeket. Hiszen egy darabig szépen is ment. Mikor Kristófunkat ajánlottam, s az egyik miniszter azt jegyzé meg: »Nincs kvalifikációja«, elég volt ellenvetnem:
»Kristófnak nincs kvalifikációja, nekem azonban van voksom.«
És Kristóf azonnal kineveztetett. Az én voksom a Kristóf kvalifikációja.
Így ment volna ez talán végig, de a király mindent megront. Bele-belekapkod a mi mesterségünkbe, a kormánytámogatásba. Vagy mi támogassuk, vagy ő! De ha egyszerre ketten támogatjuk, akkor csak ő a becses.
S így lőn, kedves Klára, hogy a javaslatok még a Ház asztalára is eljutottak. Hiszen még innen is elég nagy út áll előttük. Sok galyibával, vesződséggel járó út. De a nehezebb fele ez volt. Hej, képzeld csak, mekkora messzeség a néhai Majoros Pista bácsi programtarisznyájától a Ház asztaláig. Pedig eleinte csak ott volt a polgári házasság, s később azután belekerült az Irányi Dániel múzeumába – mert múzeuma csak Irányi Dánielnek volt a szélsőbalon és Komjáthynak. Irányinak volt indítványgyűjteménye, Komjáthynak volt tajtékpipa-kollekciója. Irányi minden esztendőben szellőztette az ő indítványait, mint te a vendégágyak vánkosait, dunyháit egyszer-másszor kirakod a karókra, hogy meg ne dohosodjanak.
S íme, most már a Ház asztalán van a polgári házasság.
Vártam, vártam, no most. No, most már eljön a mi időnk, a reverzálistáké. Egy új kiváltságos osztály leszünk most.
Előre éreztem, hogy rávesznek, tyúkkal, kaláccsal. Még arra is gondoltam, ha pairschub talál lenni, Wekerle kineveztet bárónak, átmegyek a főrendiházba egy jó vízi kormánybiztossággal – feláldozom magamat.
Egy hét múlt el azóta, ott ülök a klubban naponkint, Wekerle lát is, mosolyog is rám, de csak egy szóval se jut az eszébe, hogy kapacitáljon.
Tegnap már meg nem állhattam, magam kérdeztem meg tőle:
– Hát velem mi lesz?
– Hogyhogy? – kérdé csodálkozva.
– Hiszen említettem volt, hogy reverzálist adtam a papoknak.
– Igaz, igaz – szólt édes vidámsággal. – Hát aztán?
– Azon tűnődöm, hogy mit csináljak?
– Ej, uram istenem, hát szavazz ellene, ha a papoknak megígérted, meg kell tartani a derék, becsületes emberekkel szemben.
Elhalványodva tántorodtam hátra.
– De hát a liberalizmus… a liberalizmus!
– Ne törődj vele, Menyus. Annak már nem lesz semmi baja.
Apprehenzívusan távoztam el a klubból, egyenesen a kis grófnéhoz hajtatva. Szívem dacot, bosszút lihegett. Beküldtem a vizitkártyámat, a komornyik vitte be ezüsttálcán.
Kisvártatva kijött és így szólt:
– A grófné el van foglalva. Most nem fogadhatja nagyságodat.
– Egyebet nem üzent?
– De igen. Hogy már nem gyűjt aláírásokat.
Ez az én hosszas hallgatásom története. Nagy dolgokon törtem a fejemet. Jól volt ez kigondolva, Klári. De ki bír a királlyal! A király mindent elrontott.
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. Lakás természetesen megint nincs. Nem, nem, a világért sem fordulok ahhoz a bigott, csalfa mágnásasszonyhoz. Ah, Klári, csak egy asszony van a világon… egy igazi, derék, példás, jó asszony. De ennek a nevét majd csak otthon súgja meg
K. M.
