A HÁZ ASZTALA
A HÁZ ASZTALA
A valódi asztal inkább csak mint frázis él az emberi képzeletekben, asztalos keze nem faragott azon semmit, csak a szónokok gyalulták, enyvezték, terítették.
Van ugyan ott egy asztal, amely emberi kézzel is megfogható, ott áll és kezdődik a tanácsterem mediumán, a gyorsírók asztalán túl, egypár hegyivel fölállított törvénykönyvvel, mint egy kivicsorított fogsorral, de ez az asztal csak árnyéka a képzeletbelinek.
A képzeletbeli az igazi, az úszott ma ünnepi fényben, csillámló gyertyákkal és mécsesekkel beragyogva, a lábai pedig szinte megcsikordultak a nemzet számára lerakott ajándékok terhe alatt…
A költségvetés unalmaiban elálmosodott Ház ma egy pillanatra fölpezsdült. Az újságok napok óta hirdették, hogy ma nyújtja be az igazságügyi-miniszter a polgári házasságról szóló javaslatot, mire újra megtelt a tanácsterem. Az írói ketrecek rogyásig, fent pedig a hölgykarzaton a törvényjavaslat objektumai, apák, mamák és rózsás arcú kisleányok várták türelmetlenül a nagy szcénát.
Minden az esemény bélyegét viselte. Künn a folyosón újságírók ostromolták Regele igazgatót a javaslat egy-egy példányáért. Fent a főrendi páholyban Schlauch Lőrinc törülgette izzadó homlokát a zsebkendőjével. A száműzött Eötvös kevélyen ült be régi helyére – s ma úgy érezte mintha ő lenne itt otthon, s a szomszédok az idegenek. Apponyi is előjött, aki nélkül úgy nézett ki majdnem két hét óta a balszárny, mint egy nagy vagonsor mozdony nélkül. Mind, mind összegyűltek az érdekes alakok, a megvívandó csaták vitézei, középkori páncélos lovagok, ott mozgolódott élénk gesztusokkal Ugron, s búsan merengett maga elé a »kis Vaszary« (Győrffy Gyula), a gondos választékú cukros babát, Szapáry Lászlót, egyszerre négy-öt ponton is látni lehetett, amint futkározott és kapacitált. Az öreg Pongrácz kedvetlenül pödörgette nagy bajuszát: »Az ördög vigye el ezeket a dolgokat!« Asbóth kevélyen emelte magasra a fejét, s ajkain gunyoros mosoly ült, mintha mondaná: »Hiszen ez csak az eleje, csak az eleje.«
De még az se volt. Még előbb át kellett esni a hadügyi költségvetés hátramaradt tételein, azután jöttek a kisebb tárcák, s itt szóba jöhetett a királyi udvartartás.
Apponyi meleg szavakban adózott a királynak és a kormánynak a kivívott eredményekért. Horváth Gyula kedvetlenül rángatta a fejét ide-oda; az ő lapjában az volt, hogy József főherceg megcsinálta a magyar udvartartást.
De mihelyst szóba jött a dolog, mindjárt várni lehetett, hogy nem sokáig marad meg a József főherceg érdeme; Hódossy Imre elvette a főhercegtől és odaadta az ellenzéknek. Az ellenzék csinálta a magyar udvartartást.
Ugront ideges harag fogta el, hogy Apponyi Wekerlét dicséri. Nem ért ez az ember az ellenzéki mesterséghez? Fölkelt s annyira kevesellte az eddigi vívmányt, hogy egy percig úgy fordult a dolog az ellenzéki elmékben – hogy se József főherceg, se az ellenzék, hanem mégis csak Wekerle csinálhatta ezt az értéktelen csecsebecsét. Nyomban be is nyújtott egy határozati javaslatot, hogy egy teljes magyar udvarról nyújtson be törvényjavaslatot a kormány.
A miniszterelnök hatalmas beszédben fejtegette ezt a kérdést. A fölvillanyozott párt többször tört ki zajos tetszésben. Mellőztetni kérte az Ugron javaslatát, mert az udvartartás rendezése a király dolga, nem a törvényhozásé.
Megrázván sörényét Herman Ottó, intett a jegyzőnek, hogy ő is szólni kíván. A mamelukok lelkesedését lehűteni egy kicsit. Neki is ment a királyi rezolúciónak, a »vívmány«-nak annyira, hogy most talán abban főttek a szélsőbali elmék, hogy József főherceg sem csinálta, se a nemzeti párt, se Wekerle, hanem csinálta az egészet Albrecht főherceg.
E kedvező hangulatban még egyszer szólott Ugron Gábor határozati javaslata mellett, midőn megnyíltak a szárnyas ajtók, s beléptek a nap hősei, Szilágyi Dezső és gr. Csáky Albin.
Ideges hullámzás, mozgás támadt a teremben. A képviselők helyeikre csörtettek. A beállott elhelyezkedési zajban elveszett Ugron minden szava, Perczel Dezső elnöki csöngettyűje mit sem segített ezen.
Szinte zajtalan léptekkel haladott keresztül a termen a két miniszter, s mégis, mintha a jövő század vonulna be a terembe, szinte dübörögni látszott a föld a lábuk alatt…
Egy-egy táskát hozott mindenik miniszter a hóna alatt. Száz szem fordult a táskák felé. Ezekben van egy esztendei nehéz munka gyümölcse. (De ezek még csak szőlőszemek, ezek még nem maga a bor.)
Szilágyi alighogy a helyére ért, kezdte kirázni a táska tartalmát, az egyik kezével egy halaványkék borítékú füzetet (a javaslatot), s a mellé, mintha az anyja volna, egy vaskos, terebélyes kötetet (az indokolást), a másik kezével pedig egy zsebkendőt szorítgatott az arcához. Mert nincs tökéletes boldogság a világon. A nagy miniszternek, aki ma annyi örömet szerzett az ország liberális részének, a foga fájt. Éspedig nagyon fájt.
A füzeteket kihúzta (nemhogy inkább a fogát húzná ki, gondolta magában Hock János) hosszan, édesdeden legeltette szemeit a kedves magzatán, mely ott hevert az ő búzavirágkék köntöskéjében igénytelenül, és mosolyogni látszott a honatyákra, akiknek ábrázata a mosoly hatása alatt komoly ünnepi színbe burkolózék. A jegyző e pillanatban jelenté:
– Az igazságügy-miniszter úr szólani kíván.
Mélységes csönd lett. S a miniszter egyikét mondá legtömörebb beszédjeinek. Cicero se beszélt szebben, mikor a foga nem fájt. Önérzetes volt, de nem dicsekedett. Tárgyilagos volt, de nem száraz; mikor a javaslat alapelveit fejtegette, eszméi fönségesen ereszkedtek le az emberi elmékre, mint logikából összegyúrt kemény sziklák. Mintha egy egész hegy ész szakadoznék diribdarabra…
A kormánypárt zajos éljenzésben tört ki egyszer-kétszer. A nemzeti párton Horváth Gyula helyeselt zajosan. A szélsőbalról éljenek is érkeztek, de szórványosan.
Általában a nemzeti párton szakadozás látszott ma, s már az Ugron javaslatánál is kétfelé szavaztak. A párt »nagyurai«, Károlyiék, Wenckheimék nem voltak jelen.
Szilágyi egyre beszélt, és talán el is felejtette, hogy a foga fáj. Beszédje alatt egyszerre elringatva fennkölt érzelmekbe a hallgató, nőni látta a Wekerle-kormányt. Mind a kilenc miniszter a helyén volt s egyre nőtt, nőtt, a hangulat nagyítóüvegén át; annyi volt már a nimbusz, hogy a hatalmas szónok már kezdte kiosztogatni a nagy garmadából másoknak is, fölmenő ágon. A reform küzdelmeit vázolva megemlékezett Horváth Boldizsárról, ki már egy negyedszázad előtt lelkesedett ez eszméért.
Hatalmas éljenzés morajlott fel a teremben, melyben e nagy napon nincsen már az aggastyánnak széke, de az az éljen eljut majd az ő csendes zugába is, s megszépíti az alkonyt, mint egy napsugár, amelyik váratlanul jön télen, a zúzmarás ablakon kandikál és nevet be.
De mit dicsérjem én a Szilágyi beszédét. Egy beszédet, melyet minden ember el fog olvasni. Bevégezte, megújult és meg sem akart szűnni az éljenzés, s letette a kék füzetkét a Ház asztalára (azazhogy elvitte a teremőr), s ezzel vége volt. Azaz, dehogy volt vége.
Fölemelkedett gróf Csáky Albin. Az a nemes államférfi, aki megteremtette a szilárd, férfias jellem mintáját a kormányszéken.
Ő is hozott be egy liberális magzatkát a táskájában, »a gyermekek vallásáról« szóló javaslatot, s ő is letette azt nagy éljenzés közt a Ház asztalára.
A Ház asztala görnyedezett a nagybecsű ajándékoktól, mintha karácsony estéje lenne…
Ünnepies hangulat lepte meg a képviselőket. »Öt perc, öt perc!« kiálták mindenünnen. Mintha elég lenne öt percet pihenni egy évig tartó munka felett.
Öt perc múlva elkezdődött a napirend, a karzatok közönsége eltűnt egy varázsütésre, az unalmas napi élet sodra visszatért a maga színtelen, kopott jelmezeiben.
De már ezt nem tűrhette Herman és felszólalt, hogy a történelmi mozzanat hatása alatt függessze fel a Ház a munkát.
Felugrott Ugron Gábor:
– Én nem állok semmi történelmi esemény hatása alatt, hanem egyszerűen egy hosszú beszéd unalma alatt vagyunk.
Nagy zagyva feleselés keletkezett.
Történelmi hatás! Nem történelmi hatás! Én érzem. Én nem érzem.
Míg végre hivatva érezte magát az okos Madarász apó helyreállítani a vitát ekképpen:
– Én nem mondom, hogy van történelmi hatás, se azt nem mondom, hogy nincs, hanem csak azt indítványozom, minden indoklás nélkül, hogy ma már ne dolgozzunk többet.
S ez az az indítvány, ami Magyarországon egyetlen pártnak a hangulatával sincs soha ellentétben.
A Ház tehát eloszlott ebédelni – Szilágyi pedig a fogorvoshoz.
