EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Negyedik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Negyedik levél
Negyedik levél
Kedves feleségem, Klára!
Fölséges idő volt – istenem, milyen jó lehet most neked otthon a gyerekekkel… A nap bearanyozta az egész képviselőházat, azt a sokféle koponyát az ország minden vidékéről, minden fajtájából.
Csendes, megelégedett, sőt mosolygó külseje volt mindennek. Csak Bánffy elnökön látszott bizonyos edisoni izgatottság, mikor az alelnökválasztáshoz fogtunk, s először kezdett működni a szavazás betűit mutató gép. Boldog lehet Perczel Dezső, az első, géppel választott alelnök.
Pompás kis bolondság, gyönyörűen tud berregni, zúgni, de az ábécé tudományában nem járatos, s gyakran nem azt a betűt mutatta, amelyik szavazott, hanem amelyik az eszébe jutott, ha nem szavazott is. Egyebekben azonban jó találmány, s ha mint zenei instrumentum bíráltatik, még hasznosnak is mondható. Csak enyhíteni kellene valamivel; ha teszem azt, mikor megindítják, mint az operában szokás, valaki énekkel kísérné. Talán a jegyzői kar.
A szavazó üléseket nagyon szeretjük – mert nem lévén bent szónok, az egész Ház künn a folyosón kóvályog és a miniszterek is, akikhez ilyenkor hozzá lehet férni. Máskor ravaszságból látszanak érdekfeszülten figyelni ülés közben az ellenzéki beszédekre, s ülés után lázas sebességgel menekülnek el a folyosókon el.
Ma végre olyan szerencsés voltam, hogy majdnem mindnyájával beszélhettem unokaöcséd, Kristóf érdekében.
Legelőször Szilágyit fogtam el, elmondva neki, hogy egy rokon már másfél éve élődik a nyakunkon. Elküldeni restellem, pedig már nagyon eluntuk a lengyeleskedését, hogy szabadítson meg tőle, miután te már azt írtad, tovább nem tűrheted a háznál, nevezze ki valaminek.
Szilágyi végighallgatott, nagy szemöldökei mérgesen szaladtak fel a homlokára. Már szinte megijedtem, hogy végképp elszaladnak.
– Ne beszélj nekem szamárságokat! – mondá és megfordult, ott hagyott.
Nagy talpai alatt szinte hallatszott az anyaföld fájdalmas recsegése.
Ott álltam, tehetetlenül, tanácstalanul a sürgő tömeg közepén, midőn vállamra teszi a kezét nyájasan gróf Bethlen András.
Ennek is előadtam a kérésemet nagyjából, mondván, hogy egy védencem van; tegye valami hivatalba.
– Milyen családból való? – kérdé, de mire megmondtam, már eltűnt előlem.
Szerencsére ott állott egy szögletben Hieronymi, fogadván az üdvözléseket a tegnapi, nagy beszédjéhez; az ilyek rendesen jó pillanatok a miniszterek életében, neki is előhozakodtam a Kristófunkkal.
– Mihez ért? – mondá átható tekintettel.
No, már erre aztán nem is vártam, hogy ő menjen, hanem én párologtam el szó nélkül, megcsípvén egy szögletben a délceg Fejérváryt, akinek ballába mindig egy láthatatlan kardnak téreget ki.
Neki is előadtam Kristóf ügyét, hogy tegye valami kenyérbe.
– Kiszolgált altiszt? – kérdé mohón.
Mondtam, hogy »nem«, s erre a »nem«-re rögtön eszébe jutott, hogy valamit a miniszteri szobában felejtett, szaladt nyomban is érte.
Mikor az ajtó elnyelte előlem Fejérváryt, abban a pillanatban lépett ki azon ragyogó arccal, üde mosollyal, mint egy vőfély, Wekerle Sándor. Idenyújtotta mind a két kezét messziről, mint egy jó kenyeres pajtás.
Elmondom neki, hogy a fejem miben fő, s hogy csináljon valamit a Kristóffal.
Képzeld csak, roppant érdekelte a Kristóf; valóságosan boldognak látszott, míg a Kristófról beszéltem, s aztán elragadtatva mondá:
– Meglesz, Menyuskám! Milyen állásra parancsolod kineveztetni?
Meglepetésemben, csodálkozásomban nem bírtam hirtelen eltalálni, az ország összes állásából melyiket válasszam Kristófunknak, s az az átkozott behívó csengettyű éppen ebben a pillanatban szólalt meg nyugtalan riadozással (csak egy másodpercig ne nyomta volna meg Molnár Antal). Mind a ketten berohantunk.
Horváth Gyula kezdett beszélni. Hiszen ösmered Horváth Gyulát. Nektek, asszonyoknak mindig tetszett. Horváth Gyula nem közönséges ember, Klára lelkem. Nemcsak azért rendkívüli, mert nagy talentum, hanem még inkább azért, mert először megőszült, és azután lett fiatalember, mi többiek pedig először vagyunk fiatalemberek, és csak azután őszülünk meg.
Éppen a delet harangozták, mikor nekirontott a királyi válaszoknak. Zách Felicián is éppen ezt az időpontot választotta a királyi palotába berohanni.
De Zách Felicián szelídebb volt, ő csak a négy ujját vágta le a királynénak, Horváth Gyula ehelyett a király jobb kezének ment neki, vagdalván Wekerlét.
Színekben, fordulatokban eredeti volt beszédje, de anyaga roppant szétfolyt, mint mikor te az omlett-tésztára panaszkodol. Egy-egy részlet lebilincselte a figyelmet; kivált a gúnyolódásban van nagy ereje. Sok figyelemreméltó gondolatot elhányt.
A munkatársai az írói karzaton szepegve hallgatták ezt a pazarlást: »Ez is egy tárgy… az is egy tárgy!« Nekik úgy rémlett, mintha smaragdokat, rubintokat hajigálna. Milyen csalódás van az effélékben! A mamelukoknak úgy rémlett, mintha sarat – az ellenzéknek, mintha tüzet.
Megtámadott mindent, eleveneket és nem eleveneket; megtámadta a szavazást jelző gépet (annak a szegény, ártatlan instrumentumnak sem hagy békét), megtámadta a nemzetiségi politikát (többet is tárván ki belőle eleven, csillámló színekben, mint kellett volna), szidta a kormányt harmadíziglen fölfelé, és csak egyetlenegy embert dicsért meg: Moldován Gergelyt.
Nem tudom, Klára fiam, ki az a Moldován, hol lakik és mit csinál, de azt az egyet sejtem, hogy nem olyan ember, akinek Apponyi előtt lenne a miniszterelnökségre kilátása.
De mindegy, Horváth Gyulának és a te Kristóf unokaöcsédnek ma jó napja volt.
A többi szónok hétfőre maradt. Hétfőn talán magam is feliratkozom.
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. A szállással még egyre ingadozom. Ámbátor Légrádyék építenek most egy új házat…
Mit szólsz ehhez a kombinációhoz?
K. M.
