A BÉKE
A BÉKE
Ott hagytuk el az országgyűlést – mikor egymásra csapni készen, dühös gesztusokkal, villámló szemekkel, fenyegető dübörgéssel, zajjal oszlott szét a két tábor október közepén. A marcona arcokra az volt írva: »Megálljatok, hiszen majd találkozunk!«
Különösen a két vezér vált meg haraggal. Wekerle gúnyos megjegyzése, hogy Apponyi nem adott semmit a honvédszoborra, szülte a legnagyobb ingerültséget.
Azóta több mint két hét múlt el, a fegyverek gúlákba rakva pihentek, csak a vezércikkekből villant ki egy-egy szurony hegye. És még valami történt.
Az adakozási ívekből kitűnt, hogy Apponyi öt forintot adott a szoborra. A pártja pedig ötvenegyet. Ám igen szép dolog, tekintve, hogy ott olyan szegény emberek ülnek, mint a Károlyiak és Wenckheimek.
Akik az októberi ülésen jelen voltak, azok mind felcsaptak jósoknak hazamenet: »Izgatott ülésünk lesz a szünet után.«
De mennyire elcsodálkozhattak ma a tanácsterembe lépve, midőn egy aluszékony kompániát találtak együtt. Húsz-harminc ember ült bent művészien elrendezve, hogy sokat mutassanak.
A botrányhajhászók, mert ilyen sok van, váltig kérdezgették:
– Hát hol az az indignáció, amely fenyegetőleg lebegett a Ház fölött?
– El van téve a jégre és ha szükség lesz rá, elővesszük.
Az indignációnak híre-hamva se volt. Egyik ásítozott, másik állatfejeket rajzolt a kiosztott székvárosi reformjavaslat tiszta lapjain. A nemzeti ellenzék unatkozva könyökölt a padokban, a szélsőbalon pedig alig ült valaki – csak Madarász papa várta a Csáky-féle válaszokat. De ezek csak az ülés végén jöhettek.
Azalatt szédítő gyorsak lettek holmi apró javaslatokból törvények. Egymást követték az előadók, és szemmel láthatólag hízott, vastagodott a törvénykönyv, mint a Hatvani professzor híres vénasszonya.
Künn a folyosón megjelent az osztrák miniszterelnök, Windischgrtz herceg, magas, nyurga férfi (Apponyinak alakjával) vékony, piros arcú, mosolygó, élénk kék szemekkel, fitos orral – és nagyon rossz fogakkal.
Wekerle miniszterelnököt kereste, hogy bemutassa magát neki.
A mamelukok kevélyen dörzsölték a kezeiket:
– Úgy, úgy. Most már itt Budapesten csinálják az osztrák minisztereket. Nemrégen itt volt Krieghammer, most Windischgrtz van itt… Bezzeg, ha a mi Wekerlénk ment volna magát bemutatni Taafféhoz az osztrák képviselőházba, milyen lármát csapna az ellenzék, hogy ott antichamrirozik az osztrák miniszterelnöknél.
Déltájban sorra került az előljáróságok reformja, igen csekély érdeklődés mellett, pedig mind Polónyi, mind Holló, mind másrészről Mezei Mór, de kivált Hieronymi komoly, tartalmas beszédeket mondottak, mire a javaslatot egyhangúlag elfogadta a Ház – a részletekről hétfőn lesz szó.
Azután a Csáky-válaszok következtek. Ezekkel is meg volt mindenki elégedve.
(És még ezt a jámbor parlamentet meri valaki rágalmazni!)
Most Győrffy Gyula terjesztett elő egy interpellációt a nagyváradi nőegylet ügyében, természetesen az apácaszempontot védve.
Károlyi Gábor felháborodva kiáltott fel:
– Előbb a jezsuiták! Most az apácák! Nem kellenek!
Vajay dühbe jött a közbeszólóra:
– Pojáca! – sivítá feléje öblös hangon.
– Reverendás paprikajancsi! – viszonozta Károlyi mérgesen.
Az ellenzék lanyha kedéllyel hallgatta Győrffyt, ki mindjobban átcsap a »Magyar Állam« rétjére. A kormánypárton pedig többször feltört a gúnyos hahota. Amik mind lehangoló jelek lehettek Győrffy előtt, hogy a Ház a Hieronymi álláspontján van.
Az óra már kettő felé járt, a napirend kimerült – midőn végre jött az a szcéna, melyet a »november 4-i béké«-nek fog a történelem nevezni, s amely szerint a megüzent hadjárat személyi része elintéztetett.
Bizonyos ceremóniákhoz volt kötve.
Horánszky Nándor volt a herold, aki felállott s bejelenté, hogy a miniszterelnök a honvédsszobor-vitánál előfordult incidensre vonatkozólag nyilatkozni kíván, amiért is felkéri, hogy nyilatkozzék.
Kürt nem volt nála, pedig úgy illett volna ehhez az ódon formához a háromszori kürtharsogtatás.
Wekerle aztán felállt s szép, csengő szavával konstatálta azt a bizonyos öt forintot, amelyet e referáda elején említettünk, s melyet a véletlen vetett föl még jókor a gyűjtőívekről. (Ki tagadhatná ezek után, hogy mégis van gondviselés.)
Mire Apponyi is nemes hangon tartott nyilatkozatban ösmerte be, hogy a miniszterelnök is megtette a maga hazafias kötelességét ez irányban.
– Éljen Wekerle! Éljen Apponyi! – hangzott elszórtan innen-onnan, s a Ház azzal a hittel oszlott szét, hogy a téli ülések talpából a tüske ki van véve.
