EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Hatodik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Hatodik levél
Hatodik levél
Kedves Klárikám!
Kaptam sürgönyödet tegnap, hogy az utolsó ülés lévén, induljak haza – de lehetetlen, angyalom, lehetetlen, még vagy kétnapi dolgom van a naplóbírálással. A többiek (a futkározó mezei hadak) már tegnap hazamentek, mert nincsen bennök politikai szimat.
Én éreztem, hogy még ma is történik valami. Csakugyan volt ülés még ma is, mégpedig érdekes, békéltető ülés, a tegnapi erős kifejezések miatt, melyek Apponyi és Wekerle közt váltattak.
Hogy mi volt az eredmény? Ugyanaz, ami nálunk otthon, mikor a Palika összeverekedett a Gyurikával, hiszen emlékszel, te békéltetted őket.
A két gyerek elmondta, hogyan történt az eset, amire újra elfogta őket a keserűség és a düh. Te azt kérdezted a Gyuritól: »Nagyon fájt?« Nagyon. »És hol ütött meg?« Amit aztán úgy mutatott meg a Pali, hogy még egyszer megütötte ugyanazon a helyen. A Gyuri se gyáva, nekirontott a Palinak, és újra megkezdődött a dulakodás. Én a roppant zajra berohantam:
– Mi történik itt?
– Egy kis békét csinálok – felelted.
Hát mi is egy kis békét csináltunk ma. Palika… akarom mondani Apponyi durcásan ült a székén, de Wekerle ma is magával hozta mosolyát.
A miniszterek majd mindnyájan jelen voltak, sőt a képviselői padok is megteltek – mert hidd meg, Klári, kevesen vannak azok a hazajáró lelkek.
A női karzat zsúfolva volt, nem sok egy gombostű, de az se fért volna el. (Ámbár oszt később láttam, hogy egy-két udvarló mégis befért.) Ismerősök azonban nem voltak – kivált képviselőnék éppen nem; oly ritka most, lelkem, Budapesten a képviselőné, mint a Wekerle-arany.
A tegnapi tűzhöz, melyet egy éj hamuja fed már, Horváth Gyula nyúlt először – de sokkal ügyesebben, mint Mucius Scaevola, az a szamár (olvashattál róla a Gvadányi történelmében), aki a saját kezét tette a tűzbe, amit mások gyújtottak, ahelyett, hogy a tüzet, amit ő gyújtott, tette volna rá valaki másnak a kezére.
Horváth Gyula sem az egyiket nem tette, sem a másikat; hanem csak kikaparta a szikrákat a hamu alól, hogy a tisztelt Háznak megmutassa; azok még egyszer csillantak, pattantak. Aztán úgy fújt a tűzhelyre, hogy a szürke hamu és a kormos pernye Wekerle felé szálljon.
Gróf Andrássy Tivadar a közbeszólásaival csinált ellenszelet, a többi mamelukok fészkelődéssel, mormogással.
Wekerle csillapítólag szólt, de méltósággal nem védte, hanem csak megmagyarázta magát.
A felszínen levő szikrák lassan-lassan újra kialudtak, s már-már szürke hamu lett minden – mikor felállott Horánszky, s egy kénköves gyufával meggyújtotta a dolgot.
– Oly szavakat használt a miniszterelnök – mondá –, aminőket nem szoktak pádimentumos szobában.
A mameluk-tábor fölszisszent. »Rendre! Rendre!« kiálták. Nyugtalan fészkelődés, hullámzás támadt. Az elnök csengettyűje sírt-rítt a csend után.
Alig bírt szóhoz jutni Horánszky, ki ezután beszédje végén dölyfösen, hátraszegett nyakkal, mint egy királyi herold, üzente meg a személyeskedő hadjáratot.
A békepipa most már szét volt törve, és láthatatlan cserepei ott hevertek a pádimentumon…
Prileszky Taddus bátyánk, aki egy drótostót kerületből van megválasztva, és ért ezekhez a dolgokhoz, így szólt hozzám:
– Ez ugyan alaposan eltörte magát. Higgyél meg, barátocskám, hogy eztet senki se nem tudja megdrótozni többé.
Szilágyi állt fel. Ah, Szilágyi! De hogy nézett ki, lelkem. Sohasem láttál te olyan furcsát. Szende volt, jóságos arcú, szemei szelíden, ártatlanul siklottak el a balvidéken, mint egy őzikéé. Keze jámborul mellén összefogva, s szájában a béke olajága zöldellett.
Ő, aki tüzet fújt az orrlyukain, akinek a nyála ölő méregből áll, olajágat tart a szájában. Még gondolatnak is valami. Tudod, hogy otthon az asztalnál mindig nevetni szoktam, mikor a sült malacnak citromot tesznek a szájába. Hátha egy eleven farkast látnék, aki a kezében legyezőt tart, hogy a juhokat azzal legyezgesse, hűtse, ahelyett, hogy fölfalná.
Szilágyi mesterileg csinálta.
A nyáj csakugyan csendesebb lett, sokkal nyugodtabban látszott legelészni a történteken. Hiszen a nyáj szelíd, csak a kolomposok ne volnának…
De Prileszky Taddus csak egyre rázta a bozontos, vén fejét.
– Semmit sem ér. A láz vissza fogja mindjárt térni.
Vissza is tért; Ivánka Oszkár egy maró kifejezést adott a miniszterelnök felé.
(Nem írom ide, mert a beszédben megvan, onnan hitelesebben olvashatod – átmenve a gyermekszobából nyíló fülkébe, amelyik még nincs kipadlózva.)
Jobbról-balról minden ember megmozdult. Az arcok vagy kivörösödtek, vagy elfehéredtek. Hock az öklével verte a padot…
De minek írjam tovább?
Így ment az egész végig. Apponyi szépen, mérséklettel szólott, mintha virágokat rázna ki egy kosárból a közönség közé. »Itt van, szagoljátok, gyönyörködjetek bennük«, de aztán a legvégén a kosár aljáról kivenne egy csalánt, és azt tűzné jelvényül a maga kalapjához.
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. Ülés után a folyosón a párt öregei sokáig maradtak együtt s aggódva mondogatták, hogy megint kellemetlen telünk lesz.
Egy excellenciás úr, már nem is tudom, melyik, azt bizonyosan tudom, hogy excellenciás, így szólt a vállamra ütve:
– E télen ölni fogjuk egymást; én haza is viszem innen a családomat.
*
Szállást már találtam volt a József körúton, meglehetősen alkalmatost, midőn egy különös incidens jött közbe.
Képzeld csak, kérlek, mi történt velem, mikor éppen lejövök a lépcsőkön (valami három nap előtt történt), találkozom Vállyi Árpáddal, aki egyszerűen a kapu alá húz és megkérdezi, hogy nem akarnék-e belügyminiszter lenni?
– Ma kaptam a királytól sürgönyt – mondá –, melyben engem bíz meg a kabinetalakítással.
– Téged? Szélsőbalit? – szóltam kacagva.
– Őfelsége meggyőződött tegnapi beszédem után, hogy én vagyok a legméltóbb. Sőt az is használt, hogy Asbóthtal kezet fogtam.
– Hm. Furcsa!
– Becsületemre mondom, engem bízott meg a király.
Végre is hinnem kellett; Őfelsége elég komoly ember arra, hogy fel ne ültesse Vállyit.
Elhittem tehát és mélyen meghajtottam magamat:
– Gratulálok, kegyelmes uram.
– Köszönöm, Menyuskám, de ez nem elég; vállalod-e a belügyet?
Bevallom neked, Klárikám, de ne add tovább, elvállaltam (leginkább a te kedvedért, hogy kegyelmes asszony lehess), s azonnal siettem vissza, hogy már a lakás szűk számomra (mint Magyarország belügyminisztere, nem lakhatom hat szobában), adják ki másnak.
A lapokból tudhatod, mi történt másnap Vállyival; én is csak innen tudtam meg; első dolgom volt a József körútra hajtatni, de már akkor a szállás ki volt adva.
K. M.
