EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL Harmadik levél
EGY KÉPVISELŐ LEVELEI AZ ORSZÁGGYŰLÉSRŐL
Harmadik levél
Harmadik levél
Kedves feleségem, Klári!
Szemrehányásként írod, hogy már több mint egy hete nem írtam az országgyűlésről; hogy mit csinálok, hol vagyok, hogy megint valami gonoszban fő a fejem, mert az ülésekre se megyek el stb.
Mit tehetek én arról, kedves lelkem, hogy ilyen későre (mára) tették a kérvények tárgyalását – de hogy addig szét ne széledjenek a honatyák, a ravasz Bánffy úgy osztotta el ökonomice a kész tárgyalási anyagot, hogy minden napra csak egy negyedórácska jutott.
Én nem értem el a célomat, mert mindig vagy akkor jutottam el a házba, mikor már szedegették le az ormáról a lobogót, vagy mikor még rá sem tűzték. – Ülést tehát nem is láttam, de Bánffy, legalább velem, célját elérte, mert itt maradtam – férfiasan ellenállva a te hazahívó sürgönyeidnek is. Bocsásd meg, lelkem, de a kötelesség…
Hogy mivel ütöttem agyon a napokat? Hát bíráltam a képviselőházi naplót (mert látom, előtted minduntalan ismételnem kell, hogy a naplóbíráló bizottság tagja vagyok), bíráltam és vártam. Istenem, hisz annyi várnivalónk van! Ha Wekerle itthon van, várjuk, hogy mikor megy Bécsbe, ha Bécsben van, várjuk, mikor jön haza és mit hoz. Mindig várunk, s ebben a várásban eltelik az idő ártatlanul. Már én nem is kártyázom, hanem csak várok. Várom a királyi udvartartást, várom az arannyal való fizetés megkezdését, várom a novemberi évnegyedet. De leginkább várom már az egyházi javaslatokat Bécsből.
Muki sógor kérdezősködik, mi az én véleményem?
Az. hogy visszajönnek, a király helyben hagyja, de arról már nem állok jót, hogy nem úgy járnak-e, mint az én fekete szalonkabátom, amikor egy hosszú, idegen hajszálat találtál rajta, hiszen emlékszel.
Te akkor nagy lármát csaptál, azt állítottad, hogy női haj, én azonban felvilágosítottalak a valóról, hogy miután tényleg hosszú volt, az csak a Herman Ottó fejéről lehet.
Félek, Klári, hogy az egyházjogi javaslatok is ilyen idegen hajszállal kerülnek vissza – ami persze csak a Vaszaryé lehet.
De ez a jövő kérdése – ma még csak a királyi válaszok foglalkoztatták a Házat.
Nagy, népes Ház gyűlt össze, elég azt mondani, hogy ott volt még Szunyogh Szabolcs is. A folyosón egy gombostűt sem lehetett volna elhajítani a tízperces szünet alatt. Az emberáradat hömpölygött, morajlott. Ott láttam az új közös hadügyminiszert, Krieghammert is, amint végigcsörtetett a folyosón, látogatást téve a miniszteri szobában, bemutatva magát az összes minisztereknek.
Jókedvű, zömök ember, eleven, fürge, de egy kicsit vékony lába van. Az ördög hinné róla, hogy annyi milliót tud évenkint elhordani.
Radó, az új excellenciás úr is (aki eddig csak a legjelesebb magyar főispán volt) eljött, gondolván magában a kormányról: »Ha ti végignéztétek Kőszegen, amit én csináltam, most én is végignézem, amit ti csináltatok.«
Az első támadó Bartha volt; pompás szónok, okos ember és jobb stílusa van, mint a Pápayé. Lendülettel, hévvel indokolta meg a rosszallási indítványát.
Azután Apponyi olvasta fel felirati javaslatát. A párt, úgy látszik, a »Pesti Napló« szerint már tegnap sírta ki magát rajta a konferencián.
A hír megdöbbentő volt Bánffyra nézve. Végre egy felirati javaslat, amin sírni fognak. Ez még nem fordult elő, ez csodálatos lesz. S elképzelte már előre, hogyan fog a padra borulni Ucsu és zokogni; Molnár Antal arcán hogy folynak le a könnyek; mint pityeredik el a kemény lelkű Krajtsik. (Ne költsétek fel szegénykét, ha aludni fog.) Az ördögbe is, egy javaslat, amihez zsebkendők is kellenek. Talán rendelni kellene vagy háromszázat.
Fenyvessy (a gyorsíró) egész éjjel alkotta az új parlamentáris műszavakat a szokatlan helyzethez. Hogy legyen mindez jelezve a »Napló«-ban? A pityergés legyen »érzékenység«, a sírás »nagy érzékenység balról vagy jobbról«, de hát a fuldokló, görcsös zokogás mi legyen? Nem bírta elhatározni.
Szegény Fenyvessy, éjjel szaladt hozzám, hogy mint naplóbíráló, én eszeljem ki. Otthon talált az ágyban – képzeld, féltízre. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle! Azt mondtam neki:
– Hagyjon engem aludni; nem lesz sírás.
És nem is volt. A nemzeti párt, amint mondom, már tegnap kisírta magát, a szélsőbal pedig ennél a kérdésnél van egymással az első mézes nászutazáson. Szépen, szerelmesen nevetgélnek, nemhogy sírnának.
Ami minket illet, mi mamelukok csöndesen, türelmesen hallgattuk és vártuk a végét, mert mi mindig várunk, de bizony sokáig jött; a hatalmas szónok csak egyre rakta le a leolvasott, nyomtatott »kutyanyelveket«. Így hívják, fiam, az újságírók műnyelvén (nem a saját nyelvüket), hanem azokat az egyik oldalon beírt, hosszúkás papírlapokat, amin a kéziratjuk van. Mondom, egyre rakta le Apponyi a kutyanyelveket, s még mindig maradtak a kezében.
Urányi nyugtalanul mozgott mellettem:
– Régen kapott ilyen hosszú levelet a király.
– Könnyű neki – szólalt meg valaki a hátam mögött –, mert ezt se fogja megkapni.
De nekünk végig kellett hallgatni. Egy-két »éljen« hangzott fel egyszer-másszor. Köztük néhány kölcsönvett éljen is a szélsőbalról. De a legszebb, leglendületesebb helynél megmordult a hegyen ülő Károlyi Gábor gyűlölettől szikrázó hangon:
– Szép, szép, de a Kossuth honosságát megtagadták!
Apponyi után felállott Wekerle. Mély, templomi csönd lett. Micsoda szép férfiú ez a mi Sándorunk, kár, hogy nem láttad. Úgy tetszett nekem, egy kicsit ki is volt csípve: új fekete kabátban, hófehér nyakkendővel, amelyben valami tűféle csillámlott.
De ezt csak addig lehetett látni, míg nem szólott: azután a gondolatai kezdtek csillogni. Ötletek, pompás aperuk, oldalvágások, cukrozott nyilak. Egy egész arzenálist szórt szét. Attól tartok, hogy egy kicsit túl sok anyagot hajigált el, amiből az ellenzékiek sokat szedhetnek fel a vita nyújtására.
Kiterjeszkedett mindenre, nemcsak szorosan a gravámenekre. Hogy győzi a szót, csodálatos! Hogy jár annak az esze, nem is képzeled.
Szólott a nemzetiségi politikáról és megnyugtatta a kedélyeket, csak Károlyi Gábor, megint ez a Károlyi Gábor vágott közbe:
– Végezzen előbb a papokkal!
Amire én önkéntelenül felkiáltottam: »helyes, helyes«. (De valahogy el ne mondd, kérlek, a plébánosnak.)
De térjünk vissza Wekerléhez; legszebb volt beszédében az a fejtegető rész, amellyel az Apponyi-féle felirat elküldését parlamenti lehetetlenségnek mutatja ki, de a kőszegi válasz védelme is sikerült. A mamelukok édesdeden bólingattak. – Az ellenzék is csendes maradt, csak Horváth Gyula haragudott. De Horváth Gyula éppúgy haragszik egy-két naponként, mint ahogy Podmaniczky mindennap sétál egy-két órát. Mert a testszervezetek különfélék. – Egynek ez jó, másnak az jó az egészségéhez.
Úgy van, úgy, jó volt a kőszegi védelem. Hogyne lett volna jó? Jurisich Miklós se védte valamikor jobban a kőszegi pozícióját – de persze, te nem tudod, ki volt Jurisich Miklós. Ti semmit se tanultatok a zárdában a történelemből. Én egész éjjeleken az efféléket olvasgatom.
De ha valami jól van, azt mindjárt megzavarja Pázmándy. Ösmered a Dinit, milyen! Egy ember, aki szeles, mint Liliomfi, alkalmatlan, mint Pry Pál, mindenütt ott van, és mindent tud, és mindent csinál. Valószínűleg ott volt már a világ teremtésekor is, és mikor az Isten a napot teremtette, közbeszólt: »Ez nem lesz jó, mert nagyon magasan van; csinálj valami olyat is, ami alul, világít, és én azt kiveszem haszonbérbe«.
Ami határozotan ügyes közbeszólás volt, mert benne volt az Isten fölötti kritika, a nép jólléteért való küzdelem és egy kis polgári haszon is.
A mai közbeszólása nem volt ennyire ügyes, csak maliciózus. A passierscheint hozta elő. A miniszterelnök néhány önérzetes szóval valótlanságnak bélyegezte a passierschein-históriát – mely abból áll, hogy a passierscheint vett volna ki az udvarmesteri hivataltól, amellyel a gyakorlótérre mehessen.
Három tanút állítok, akik látták – bizonykodott Pázmándy.
– Lássuk! – kiálták a jobboldalról.
Wekerle aztán áttért a borossebesi válaszra. Szerettem volna, ha a kőszeginél elmondja még azt is, hogy az alkotmányok ugyan nem örökkévalók, mert meg lehet őket változtatni, de az alaptörvények természete mégis az, hogy az állandóság hitével nyomódjanak be a nemzetek életébe. Ez az én ideám volt, elmondtam volna, ha én vagyok a miniszterelnök. (Ne nevess, Klári… mert akkor te excellenciás asszony lennél.) De minthogy nem vagyok miniszterelnök, hát csak Rónay Jánosnak mondtam el a folyosón, és az élénken helyeselte.
Különben mondott Wekerle okosabbakat is, kivágott bennünket derekasan, de a borossebesi résszel, megvallom, nem voltam megelégedve. Hiszen megszavazni megszavazom, megszavazok én Wekerlének mindent, de mondhatta volna valahogy másképp. Mondhatta volna talán, hogy stiláris hiba az egész.
…Inkább legyen Pápay rossz stiliszta – és ne legyen a magyar csak nemzetiség.
Szerető férjed
Katánghy Menyhért
Katánghy Menyhért
Ui. Az ülés többi részére ki nem terjeszkedem – mert az valószínűleg érdektelen volt. A Wekerle nagy beszédje után, melyet viharos éljenzés, valóságos örömrivalgás követett, kimentem a büfébe ebédelni, és nem tudom, mi történt. Csak annyit hallottam félfüllel, hogy Polónyi beszélt, s beszédje legjobb helyénél közbekiáltott egy pajkos mameluk:
– Másképp fogja ezt föl Eötvös!
*
Szállást még mindig nem találtam. Ne is sürgesd, lelkem, mert nem keresek most egy ideig, annyira felizgatott egy képviselőtársunk szomorú esete, aki (bizonyosan olvastad a nekrológokat) úgy lelte szerencsétlen halálát, hogy szállást rendezett a távollevő nejének. – Klári, te már nem szeretsz engem.
K. M.
