AZ ÖREGEK
AZ ÖREGEK
Ma megint két öregúr szerepelt a t. Házban. Az egyik a »fejedelem«, Kemény János. A másik a hajdani »jó öreg Péchy«, akiből rossz öreg lett vén napjaira.
Ritka ellentétei egymásnak, de mind a kettő magyar típus, nemzeti vonásokkal.
Az egyik sohasem volt semmi, pedig minden lehetett volna; a másik minden volt, miniszterségig, házelnökségig vitte, pedig nem volt való egyiknek se – még öregembernek se való.
Alig egy hónapja hosszan leírtam az utóbbit e rovatban. Marón, keményen.
Azt írtam róla, hogy nagyon-nagyon öregszik. De nem volt igazam. Most azt találtam, hogy fiatalodik.
A másik öreg, Kemény János, mert bölcsebbé lett, mióta az öregség utolérte.
Kemény János ritkán szól (kivált mióta párjavesztett lett Szontágh Pál kimaradásával). Igazi jóságos öregúr; az esze olyan, mint az őszi napfény, csillog, fénylik, megszépíti a tájat, de az érlelésre már nem vállalkozik, valljuk meg, hogy rest is egy kicsit hozzá. (Hiszen ráragadhatott Szontágh Páltól.) Kemény János azt mondja:– Ti, fiatalok, szerepeljetek.
– Én majd csak gyönyörködöm bennetek!
Igazi fejedelem, mert mindent elért, amit kívánt. Ámbátor mégsem ért el semmit. Nincsen családi vasútja, nincs rendjele, nem banktanácsos sehol, nem kínálták meg miniszteri tárcával és nem haragszik, hogy nem lett számvevőszéki elnök. Nem frondeurködött sohasem, nem gyűjtött pártot, megelégedett a maga Zeykjeivel. Azok előtt morogja el, ha neki valami nem tetszik.
Egyébként csendesen, szerényen várja, mit tologat elő az idő, egy bölcsnek a nyugalmával és szelídségével. Várakozás közben természetesen néha kalabriásozik is.
A tanácsteremben nem szeret ülni: »sok bolondot kotyognak ott«, ahelyett a folyosón üldögél, s nézi a hullámzó képviselőket, beszél velük s hírt vesz a bent történő dolgokról, úgy tekintve a Ház valamennyi tagját, mintha azok mind az ő gyerekei volnának; csak néha-néha dörmögi valamely vásottabbra:
– Ejnye a pernahajder!
De azért ezeket is szereti. Hiszen a mostani felszólalása is éppen atyai indulatból származik. Az öregúr szíve a »bajba keveredett« gyerekein esett meg. Azokon, akiknek a fizetését lefoglalják azok a csúnya, rossz uzsorások, s akiknek emiatt a kegyetlen házszabály elveszi a mandátumaikat. Ezeken a fiúkon kellene segíteni. Ezekkel a kutya se törődik. Ezeknek a nagy fizetés se használ. Az is csak az uzsorásoké lesz. Hiába emeltük… No, én bizony nem engedem.
És az öregúr felszólalt tegnap, de indítványa, hogy a fizetések lefoglalása ne alterálja a mandátumot, csak ma került tárgyalás alá.
A »Ház« az ezer forint emeléssel a lajbizsebben, derült világításban nézte a világot, kivált, mert Tisza is helyeselte Kemény indítványát, felhangzott a helyeslés az egyes szónoklatok után.
– Elfogadjuk!
Sőt Károlyi Gábor látván az engedékeny hangulatot, még tovább ment, új indítványt téve, hogy ne lehessen lefoglalni se.
– Egy privilégiummal több vagy kevesebb – morogta Latkóczy.
– Helyes! Helyes! – hangzott minden oldalról.
Wekerle megrezzent, és minden gombot mogorván begombolt a kabátján. Istenem, istenem, mi fog még következni?
De az »ingyen vasúti jegy« s egyéb más kolláció nem bontakozott ki. Helyesen. Hadd legyen még valami kívánnivalójuk az utódoknak is. Ne csináljunk meg nekik mindent!
A javaslat tehát letárgyaltatott délig, a Károlyi indítványát előbb még a jogügyi bizottsághoz utasították, de a Keményé már ma elfogadtatott. Mondta is az öregúr, nagy vígan dörzsölgetve kezeit a folyosón:
– Úgy, úgy gyerekek, de azért mégis jobb nem csinálni adósságot.
Déltájban az indemnityt vették elő, s itt a szokott ceremóniás személyek Hegedüs, Helfy és Horánszky után Péchy bontotta ki a púrosz zászlót.
Nagy beszédet mondott. Azaz hosszút.
Schvarz Gyula a régi görög világ emlékein merengve, meg-megmozdult nyugtalanul.
– Mi bajod Gyulácskám?
– Zavar a gondolatomban. Alig várom.
– Mit?
– A Párkákat – felelé.
Ah, a Párkákat! Hogy leereszkedjenek ollóikkal az Olümposzról és lebbenő léptekkel, zajtalanul a háta mögé lopózva, elmessék a beszéd fonalát.
De a Párkák elfeledkeztek Péchyről. A jó Xenophón hiába várta őket.
A Ház különben élvezett. A mameluk-had fiatal raja csúfolódott az öreggel. Nevetgélt, belekiabált. Néha egy-egy bántó röhej hasította meg a levegőt. Vajay és Hock tapsoltak, lelkesültek, Wekerle vastag ajkán szánakozó mosoly szaladgált.
Haragudni senki sem haragudott. Ki is haragudnék Péchyre? Igazságtalanság lenne az. A hiúság is szenvedély. Nem tehet róla. S végre is a legártatlanabb szenvedély, mely nem árt másoknak, csak az illetőt teszi nevetségessé. Péchy mindössze akar valamit. Ah istenem, hát mi van ebben? Kérditek, mit akar? Nos, mindent akar? Babért, éljeneket, bosszút, szerepet és mindent, mindent… Akar és akar egyre, akar ébren és alva, lehetőt és lehetetlent.
Csak Beksicset tüzelte a meglehetősen zagyva beszéd, a logika ítélőszéke elől elszabadult teóriák és politikai megfigyelések, gyermeteg igazságok s felületes axiómák.
Beksics a mediumon állt, s ugyancsak érdekes volt a nagy publicista haragos fenyegetéseit hallani.
– Megölöm reggelre ezt az embert – szisszen fel az egyik hamis adatnál.
Egyik fiatal képviselő elhalványodva súgja nekem:
– Mit beszél Beksics, az isten szerelméért?
– Ejh, semmit – feleltem mosolyogva. – Hogy cikket ír holnap Péchyről a »Pesti Hírlap«-ban.
Péchy továbbszőtte »nagyszabású« érveit s eljutott ahhoz a ponthoz is, hogy az egyházjogi kormánypolitika zátonyra kerül a főrendeknél.
– Akkor felgyújtom az országot! – suttogja Beksics fanatizmussal.
Egy másik fiatal képviselő remegve húzódik el tőle:
– Hallottad, mit mondott Beksics? – súgja fázósan, rejtélyesen.
– Hallottam. Mondja, hogy egy cikksorozatot ír majd a »Nemzet«-ben.
– Ah!
– Nos, igen. Ez csak afféle stílus. Beksics nem gyilkos és nem gyújtogató. Az öreg Péchynek se esik semmi baja, és az országot se szükséges biztosítani az elégés ellen. (Pedig Beöthy Aldzsi már kezdte hegyezni a füleit.)
Egyszóval megnyugtattam a Beksics szomszédjait, de csak Beksicsre nézve, mert a beszéd csak folyt szakadatlanul, míg végre két óra felé megjöttek a Schvarz Gyula párkái és elválasztották az öreget az ő galandférgétől.
Kritikát nem írok e beszédre. Mert zseniálisabbat nem tudnék írni a »Nemzet«-énél, melyet alább közlök két példányban, úgy, ahogy a Nemzetben megjelent és visszafelé fordítva, hátulról.
»Beleesik (t. i. Péchy) abba a kategóriába, mely a 30 éven aluli kormánypártit s a 60 éven felüli ellenzékit nem sorozza a rendes emberek sorába.
Valami fáj az öregúrnak.
Talán az a kis csengettyű, mely immár nem az ő markában csilingel, s e miatt, a szokás rabjaként, belekapaszkodik a nagyharangba s félreveri.
Pedig hát nincs tűz, legföljebb a gyönge szemű öreg Tamás, s az ő legújabb prófétája, Horánszky Nándor hajlandók a liberalizmus hajnalpírját égésszámba venni.
Az öregúr sok mindenben tamáskodik, ami egészen hozzáillik az ő specialitását képező politikai lutheránusság -hoz.
Legalább mind ez ideig példátlanul áll a parlamentek történetében, hogy egy politikus bizalmatlanságból fogadjon el valamely kormányjavaslatot.
A legnagyobb baj különben az, hogy a jó öreg újságolvasással foglalkozik, ami bizonyos fokú ifjú- vagy aggkori naivitás mellett határozottan veszedelmes időtöltés.
A kritika nélkül bevett nyomtatott betű ama szellemi táplálékok közé tartozik, melyekről minden népszerű egészségtani kiskátéban írva található, hogy megárt .
A nagy szpícs elején megfeszült figyelem továbbad, mint az esőverte juhbél megereszkedett, aztán mind zajosabb derültség vibrált át rajta, s végezetül a személyes kesergésnek minden maestoso nélkül való adagió -jánál általános melankóliába veszett.
Ímhol, minden mulandó az ég alatt.
Pasquino«
*
»Ímhol, minden mulandó az ég alatt.
A nagy szpícs elején megfeszült figyelem továbbad, mint az esőverte juhbél megereszkedett, aztán mind zajosabb derültség vibrált át rajta, s végezetül a személyes kesergésnek minden maestoso nélkül való adagió -jánál általános melankóliába veszett.
A kritika nélkül bevett nyomtatott betű ama szellemi táplálékok közé tartozik, melyekről minden népszerű egészségtani kiskátéban írva található, hogy megárt .
A legnagyobb baj különben az, hogy a jó öreg újságolvasással foglalkozik, ami bizonyos fokú ifjú- vagy aggkori naivitás mellett határozottan veszedelmes időtöltés.
Legalább mind ez ideig példátlanul áll a parlamentek történetében, hogy egy politikus bizalmatlanságból fogadjon el valamely kormányjavaslatot.
Az öregúr sok mindenben tamáskodik, ami egészen hozzáillik az ő specialitását képező politikai lutheránusság -hoz.
Pedig hát nincs tűz, legföljebb a gyönge szemű öreg Tamás, s az ő legújabb prófétája, Horánszky Nándor hajlandók a liberalizmus hajnalpírját égésszámba venni.
Talán az a kis csengettyű, mely immár nem az ő markában csilingel, s e miatt , a szokás rabjaként, belekapaszkodik a nagyharangba s félreveri.
Valami fáj az öregúrnak.
Beleesik abba a kategóriába, mely a 30 éven aluli kormánypártit s a 60 éven felüli ellenzékit nem sorozza a rendes emberek sorába.«
Üdvöz légy szerencsés Pasquino, ki eltaláltad a fönséges formát e szerencsétlen kuruc aggastyánt tönkretenni. Akarva tetted-e ezt vagy csupán véletlenből, egyre megy. Ám ha szűk terünk engedné, hogy a Péchy beszédjét is ilyen alakban közölhessük elölről hátrafelé s hátulról visszafelé – az olvasó láthatná, hogy az úgy értelméből, logikai egymásutánjából, mint politikai súlyából éppen semmit sem veszítene.
Sőt volt a beszédjében egy mondat, az hogy »elfogadom az indemnity«-t, ami sokkal jobban esett volna ki, ha nem a beszéd végén, hanem a legelején mondja – de természetesen a beszéd nélkül.
De mindegy, a megtörténteken nem lehet változtatni. Péchy halad elementáris végzetességgel a maga különös sétaútján, az elnöki széktől körbe, egyre körbe, le egész a habaréki gránicig, aztán tovább és újra tovább – ki tudja mikor és hol fog megállani?
Nem vagyunk kíváncsiak. A történelemre nézve irreleváns. Csak azért hoztuk egy kalap alá a két most szerepelt öregurat, hogy elmondhassuk, milyen derék két politikust lehetne belőlük csinálni, a kettőt összekeverve. János úrnak kellene valami a Tamás úr akarásából. Tamás úrra pedig ráférne valami a János úr józan bölcsességéből…
