A MAI ÜLÉS márc. 9.
A MAI ÜLÉS márc. 9.
Még szinte zsong-bong a levegőben, mint a harangszó fönséges zúgásának távoli rezgése, a Csáky tegnapi beszédje, melyre nem »öt perc«, de huszonnégy óra sem volt elegendő szünet.
Mintha maga az Igazság járt volna tegnap a teremben a maga becsületes, bátor ábrázatával, egyszerű ruhájában. Még most is látni véljük ott hatalmas árnyékát. Elfog az igézet. Még most is ott ül ez a beszéd a kedélyeken.
De az ülés prelúdiuma egész más. Ámbár a keresztényekre rosszul kezdődik. Elnök bemutatja a Popper képviselőjének, Lánczy Leónak megbízólevelét, s maga Lánczy Leó is megjelenik.
– Ah, az új képviselő! – mutogatják.
S mindenki örül, hogyha már okvetlenül egy Lánczynak kellett lennie – hogy az nem a másik Lánczy, akit a történelem Lánczy az »unalmas« néven fog emlegetni.
S amint ott jár-kél, szemükbe szökik a jövő képe, amikor ebben a teremben ott fognak ülni tarkán a Rotschild, Hirsch, Schossberger által beküldött képviselők, hogy a Szent István alkotmányát átkorrigálják…
A napirendek első tárgya a képviselői fizetéseknek lefoglalhatatlansága volt. De a jogügyi bizottságban, ahová a Károlyi Gábor indítványát száműzték, úgy látszik többségben vannak a felperesek, akik a lefoglalást ajánlják.
Az országos hírű közbeszóló méregbe jött s nagy derültséget keltő leleplezéseket tett a papokról, jogászokról és kártyásokról.
Az üléseket a kártyások miatt nem lehetett meghosszabbítani, mert vége lenne a délutáni tarokkpartiknak.
Nagy zúgás keletkezett erre. Úgy látszik, ezek vannak a legtöbben.
– Nem illendő kifejezés képviselőkre – kiálták többfelől.
– Tartsa fel az ujját, aki nem kártyázik! – vágott vissza Károlyi.
Szétnéztünk az írói karzatról, az egész félkörön hát mindössze négy-öt képviselő tartotta fel tréfás kacagással az ujját. Azok közt is Demkó Pál volt az egyik. Azután a papoknak fordult, akik az egyházjogi reformokban akadékoskodnak illetéktelenül.
– Mert minket az érdekel a legjobban – szólt Vajay.
– Hallgasson! – ellenveté a szónok gúnyolódó, metsző hangján. – Maga nem házasodik!
Végre az ügyvédeken üt egyet, amivel Polónyit provokálja, ki arra figyelmezteti Károlyit, hogy az ügyvédeknél, papoknál és kártyásoknál is többet ártottak az országnak a mágnások.
– Hozzájárulok – kiált fel édesdeden.
De a Ház nem járult a Károlyi határozati javaslatához – s így a képviselői fizetéseket ezentúl is le lehet foglalni.
Eddig volt a prelúdium. Most következett a »hadjárat«, a közoktatási tárca költségvetése, de valójában egyházjogi vita.
Kakasok, akik a dühöngő szélben, mely a Ház ajtait szinte feszegeti, ott csikorogtak szerteszét az országban, a protestáns tornyokon, ébren legyetek kakasok!
Az első jel meg van adva. Az első lövés ma megtörténik.
Latkóczy Imre kezd beszélni. Nyomott körteképű szikár ember, kinek gyér haja csak kertészeti berendezéssel borítja el fejét, mint a folyóka. De belül nem olyan szegényes ez a fej. Erős judícium, tudás és logika jellemzi. Különben nem is új ember a pártban, már a harmadik országgyűlésen szerepel jó irányban s elég sikerrel, úgyhogy már ma is feltehetné a »selyem sapká«-t – a parlamenti karrier egyetlen szimbólumát.
Ma különös lendülettel beszél, mert hangja egyébkor monoton, színtelen, mint a »drága Nyitra« kopár hegyei. Katolikus volta nem nyomja el, nem homályosítja el szellemének üde röptét. Fejtegetései nyomán arra a következtetésre jut, hogy a házassági törvény szabályozása az államot illeti.
– Ki bízta meg vele az államot? – röffen fel Vajay, akit Károlyi Gábor mellett olyan szeretetben tart a szélsőbal egy része, mint valami szépen éneklő madarat.
– Azt nem a papoktól kérdjük – rivall rá kivörösödve a haragtól Madarász József.
Latkóczy tovább beszél. A párt egyre jobban melegszik.
Vagy hova is beszélek én most pártról? Nincs többé párt. Vagyis nincsenek többé a tisztelt Háznak oldalai. Egy-egy »helyeslés« jön a szónok háta mögül, egy másik átellenből, egy harmadik egészen messze földről, a szélsőbali határszélekről, egy negyedik talán a Károlyi Gábor tőszomszédságából, de természetesen nem őtőle – míg ellenben a kormánypárti szónok közvetlen közelében kedvetlen zúgás morajlik át Saint Germain felől. (Úgy nevezik a Ház egyik padszakaszát, hol sok fiatal grófocska ül, s hol finom rezedaillat terjeng.)
De ím egyszerre átváltozik a helyzet. Latkóczy után a kis Győrffy Gyula áll fel. Azazhogy ezentúl már »nagy« Győrffy Gyula – mert »ötperces« beszédet sikerült mondania, melyet ritkított betűkkel fog a »Magyar Állam« közölni.
Győrffy Gyula kedves ember. Mindenki szereti, még a papok is, de csak bizonyos okból. Ő is szeret minden jót, még a liberalizmust is – de csak bizonyos fokig.
Ügyes, mert székely, és mert ügyes, nem mászik be az ultramontanizmusba nyakig, hanem csak lábfürdőt vesz benne.
Simán, szépen, szimpátiákat fogdosva tárgyalja az egyházjogi reformokat ellenzők álláspontját, belevegyítve a politikai szónoklat művésziebb finomságait, rafinériáit is beszédjébe.
– Veszélyes szónok – mondák a folyosón.
De akadtak pártfogói is:
– Igen, mert ti is úgy vagytok vele, mint a szúnyog, aki »állattan«-t írt s a farkast, medvét a szelíd állatok közé sorozta, mivel az nem bántja a szúnyogot, hanem a szegény pókot tette meg ragadozó állatnak.
De a folyosó hamar néptelen lett, híre kerekedvén, hogy Szapáry László kezd beszélni.
Ah, a kis Szapáry László. A szép halovány grófocska, a nagy, égő, rejtelmes fekete szemekkel, akiért annyi karzati kisasszonyszív jön dobogásba. De már azt csakugyan érdemes meghallgatni.
Szapáry László eleven, mozgékony alak. Kellemes modorú, eszes fiatalember, de talán papok nevelték és sokat lehetett vallásos asszonyok társaságában.
Ő volt az első kilépő a szabadelvű pártból – képezvén törzsét annak a pártnak, mely még nem tartozik sehova, s mely most Asbóthtal három személyre dagadt.
Mai felszólalása ultramontán szellemű volt. Annyira szűzbeszéd, hogy szinte Szűz Mária-beszéd. Kár, hogy a fiatal főúr (kiben van elég jóakarat és tanulmány, valamint dicséretes érdeklődés a közügyek iránt) ilyen erősen vágta be az ajtót maga előtt.
A Ház hangulata kedvezőtlen volt reá nézve, beszédje nem aratott tetszést, s szinte szerencse, hogy gyenge hangja miatt alig lehetett hallani.
Azt a kifejezést, hogy a házasság szentség és fel nem bontható, egy cinikus közbeszólással riposztírozta Károlyi Gábor.
– A pápa mégis felbonthatja, ha megfizetik!
Egy másik kifejezését pedig, hogy a nemzetiségiek azt mondhatják ránk: »Elraboltátok már a nyelvünket, most a vallásunkat is el akarjátok rabolni«, ingerült zúgás követte.
A szónok elfelejtette a nagy keresztényiességtől, hogy ő Szapáry, magyar főúr, s eszébe nem jutott, hogy ezt a mondását szórt betűkkel nyomathatja le a »Tribuna« izgatószernek.
A Ház mozgott, zúgott, mint egy háborgó tenger.
Károlyi István gróf ingerülten mozdult meg s harsány hangon mondá, az egész teremben hallhatón:
– Nem kell katolikus társaságokat alapítani!
Mire fölhangzott az éljenzés zajosan meg-megújulva.
Károlyi Istvánnak denique szerencsés keze van. A régi alkimisták a fűzfából is tudtak csinálni aranyat (ámbár nekem még sohasem volt a kezemben ilyen arany); Károlyi István pedig egy közbeszólással is nagyobb hatást ér el, mint más a nagyszabású beszédekkel. Károlyi Istvánnak minden sikerül. Idővel talán lesznek el nem mondott közbeszólásai is, amik a Házat felvillanyozzák.
Némelyek »öt perc« szünetet akartak kérni az elnöktől erre a közbeszólásra, de minthogy most Károlyi Sándor gróf volt fölírva, hadd maradjon hát el az az öt perc; hiszen úgyis a családban marad.
Hanem Károlyi Istvánnak ez a talizmánja, a szíveket gyakran ok nélkül is megnyerni vagy kis eszközökkel, nem családi relikvia. Károlyi Sándor, aki pedig nagyeszű ember, lerontotta egy félóra alatt a nimbuszt, mit az István gróf közbeszólása szerzett a Károlyi névnek. De mit tesz az? A liberális lapok, ha le is rántják. A gyóntató káplánja meg fogja dicsérni.
Több Károlyi nem lévén, az ülés befejeződött.
