A VITA VÉGE
A VITA VÉGE
Ma végre beütött az első tavaszi nap (persze csak amolyan XII-ik rangosztályú tavasz), a Sándor utcán patakok folytak a felolvadt hótömegekből, a Meszlényi gomblyukában megjelent az első ibolyaszál.
A Ház folytatta a fizetésfelemelést és unatkozott. Közben megszavazta a maga februári fizetését és azután megint unatkozott.
Hévizy János a professzorokat vette pártfogásába (aminthogy igazuk is van). Remete Géza pedig, akit az egész ország ösmer a Borsszem Jankóbul, mivelhogy kikölcsönözte az arcát Titán Lacinak, szidta a kormányt, de elfogadta a javaslatot.
A Ház pedig egyre unatkozott. A púroszok bágyadtan ültek a nagy Atzél-vacsora után. Kubinyi Györgynek le-leragadtak a szemhéjai, csak néha riadt fel idegesen kérdezősködve:
– Nem láttátok a miénk Smialovszkyt?
Bessenyei önalkotta klapanciákat dúdolgatott.
Hej, huj, galambdúc
Tegnap beszélt Issekutz!
Tegnap beszélt Issekutz!
Általában a hangulat jobb, szelídebb, mint volt. Hiszen ezek a púroszok voltaképpen jó gyerekek. Nem ártanak azok a légynek sem. Mindössze vacsorálnak; de ne tessék hinni, hogy emberhúst. Csak a rágalomnak van olyan bolond szeme, mint az elefánté. Az elefántokról azt mesélik, hogy a szemkarikáik olyan alkotásúak, amik hatszor akkorának mutatják nekik a tárgyakat. A Brézelék szemei is ilyenek. Ezzel a szemükkel nézik a minisztereket s meghódolnak előttük, ezzel nézik a púroszokat és félnek tőlük. Ah, a Brézelék szemkarikái valóban csodálatosan vannak alkotva.
De mindez nem tartozik az ülés leírásához. Az ülés leírásához az tartozik, hogy mindössze negyven ember emelte bent a tisztviselők fizetését. A többiek otthon aludtak puha ágyukban. A padok üresen vicsorgatták a fogukat Bánffyra.
Bánffy pedig elkezdett mérgelődni, morogni:
– Mégis rettenetes, hogy csak ennyien vannak itt.
Mikor azonban Remete beszélt, amint hallgatja, hallgatja, hát egyszerre csak megint elfutja arcát a mérgelődés.
– Mégis rettenetes, ilyeneket beszélni ennyi ember előtt.
Hirtelen összerezzent, rajta kapta magát, hogy ellentétbe jött az egyik gondolata a másikkal és elpirult. Az imént kevésnek gondolta a negyven embert, most meg már a Remete beszédéhez soknak. Ej, ej, elnök úr, tessék az elméjét fegyelmezni!…
Félénken tekintett körül, hogy nem olvasta-e le az arcáról a gondolatait valaki? De se Horváth Gyula nem volt jelen, sem Horánszky, akik pedig a törzs olvasóközönségét képezik.
E pillanatban leült Remete. Az emberek szíve megkönnyebbült és megjavult. Megint a Lesseps sorsán kezdtek sajnálkozni. Remete alatt a Lesseps balsorsa elmosódott; senki sem törődött a tisztviselőkkel sem. Ah, az emberek igazán rosszak. Azon se tűnődött talán egyik sem, hogy »lejön-e hát mégis a király ebédeket adni?« Még az a rébusz se furkálta a fejeket, hogy mi könnyebb: »a főispánoknak kiirtani a kolerát, vagy kiirtani a belügyminiszternek a főispánokat?« mert valamit mégiscsak tenni kell. Ne, nem! Mindenki gondolata Remete körül járt. »Oh, bárcsak bevégezné már.« Hja, az emberek nagyon önzők.
És Remete bevégezte, s ki merne Remete után beszélni, bevégződött hát a vita is. Az elnök bezárta végre ezen pall mall szószátyárkodást, mely napok óta tartott. Sokan beszéltek a javaslathoz, akik nem is olvasták azt, és viszont e beszédeket is sokan nem olvasták át, de polemizáltak ellenök. De ez már mindegy, a harcot meg kell vívni, hogy tessék-lássék odahaza, és hogy a kardok, vértek meg ne rozsdásodjanak. Ám nagy eredmények is majdnem voltak; kevés híja, hogy a Ház nem volt kénytelen elővezettetni az eltűnt időt – Issekutz számára.
Azonfelül voltak pozitív eredmények is. Szilágyi megverte Polónyit, Polónyi elutazott Szegedre, Eötvös megtette Perl öcsémet nagyságos úrnak, Miklós Gyula megint megnőtt egy fejjel (különben eddig is a legtehetségesebb fiatal politikusok közé tartozott), s végül ma a vita legvégén, de ez már inkább sajnálatos, még vér is folyt; mégpedig dr. Demjanovics Emil és a Komjáthy-pisztolyok nélkül.
Csávossy Béla háznagyot sebesítette meg a homlokán egy magától csapódó ajtó, vérbe borítva arcát.
A vita bezárása után Wekerle tartott pompás beszédet, kiemelve a javaslat intencióit, meglegyintve a rangkórságot és a bürokrácia túlzásait. Beszédje szinte elandalító hatást gyakorolt. Mind, mind nagyobb szónokká lesz ez a Wekerle, kit merész röpülésében mindnyájunk csodálkozása kísér. Csak egy kis kedvező idő kellene, hogy lángesze kibontakozzék egészben… Ah, ti az Ikarosz regéjét mormogjátok. Nem, nem! Igazi szárnyak ezek.
A jobboldal zajos tetszésben tört ki percenkint, az az ígérete pedig, hogy az életet olcsóbbá fogja tenni, az ellenzéknek is megtetszett s hirtelen szétfutott a karzatra az asszonyok közé, ki a folyosóra is, ahol megyei főispánok jártak-keltek nagy csoportokban. Délután már bizonyosan tudják a szakácsnék is, a mészárosok, szatócsok és mindenki. A pékek kegyeletesen nézegetik zsemlyéik alakját (azokra volnának jók azok az elefántféle szemkarikák), a borbélyok rezes tányérai kétkedve csörömpölik: a borotválás olcsóbb lesz ezentúl. Megígérte a miniszterelnök… Megígérte, megígérte. A trafikosok fejcsóválva mondogatják: »Hm, a szivar ára is lemenne? De mit szól majd ahhoz a pénzügyminiszter?«
A miniszterelnök ígérete száll, száll sebesen mindenfelé, ahol szegény emberek laknak, a magánlakásokba, a kofák sátraiba, a bürókba, a házmesteri odúkba, a szénkereskedésekbe, a gyógytárakba, a napszámos tanyákra, a fémbeváltó hivatalokba…
És ott – ott talán per associationem idearum – eszébe jut valakinek, hogy mindenekelőtt nem volna rossz ad normam fémbeváltó – egy ígéreteket beváltó hivatal kreálása.
