A TÓTOK
A TÓTOK
(A mai ülésből)
Hát az is csak nagy baj, mikor a krumpli megbetegszi magát, vagy mikor az anyaföld (nasa matyer) megharagudja és nem terem zabot, de az sem jó, mikor a szegin állatok tüdejibe belemegy a tüdőgyulladás, és azok a boldogtalan marhácskák elkezdenek köhögni és sínylődni, mint a hektikus ember. Borzasztó aztat elnézni.
De hat arra való a magas diéta, hogy ne engedje. Abba töri övé fejet az excellenciás Wekerle és a Bethlen Ondrej gróf, hogy ne hagyják a jószágot tönkremenni. A tótra még rá lehet mondani, hogy nem ember, az hadd menjen meghalni Amerikába, ha itten meg nem élheti, de az ökörnek itt élni, halni kell. Hát éljen egiszsigben.
Folyt is ma a tanácskozás az országházban a ragadós tüdőlob elleni javaslatról.
Gyönyörűség volt elnézni a tisztelt Házat. Az Alföld hiányozta magát belőle, Erdély se nem volt ott, csak a felvidékiek. De annak mind olyan szomorú képe volt. Igazán sírva lehetne fakadni.
Segítsél engem, kérlek múzsa, hogy legyek képes megénekelni tótok mai viselkedését, diadalmaskodását.
Először az általános vita folyt, aztán a részletes folyt – a Garam vize sem folyja oly szípen, csendesen, ahogy ez folyt.
A magyarok is belebeszéltek, ki jó tanáccsal, akinek pedig az nem volt, mint például Vajaynak, csak szíp szóval, még az az okos Gaal Jeno is beszelte a Neuman szájával… Vajay védte öreg marhákat, a nagyságos pan Bottlik az összes marhabetegségeknek beszüntetését kívánta. Talan gondolja, hogy rendeleti úton is nem volna nem lehetséges. A gróf Karolyi Sándor nem nagyon vigasztalta bennünket, hogy azt mondja, nem sokat fogja érni a dolog. Mindenki beszílt, mindenki járta kedviben a tótoknak, csak a kis harangocska nem, amelyik a Dezso Banffynak van a keziben; az nem akarta tótul beszilni. Nem akarta csingilingit mondani.
Csenget vele Banffy, csak nem szólja.
– Zatraceni! – dörmögte a nagymiltóságú báró – cso je to? Harangocska nem adja hangot.
Fordulja ijedten a mi nyitrai Schoberunkhoz, a jegyzőhöz:
– Én megsiketültem, baratocskám.
Mondja neki a mi Schoberunk:
– Ne fílj kegyelmes uram. Nye bojsza! Nem te siketültél meg, hanem a harang repedt meg keserviben. A szegény állatocskák sorsa miatt.
Úgy volt. A harang repedt meg.
– Ez rossz jel – dörmögte pán Krajtsik. – Szmrty, szmrty! (Marháknak nagy halála líszen.)
Nosza, hamar hoztak egy másik csengettyit. A Regele úr szaladta érte. Az aztán csendesen, szípen sírdogalta az egész ülés alatt. De szüksíg se nem volt rá, mert senki se nem van ellenünk. Lárma se volt, mély csöndesség volt, mint a temetéseknél.
Csak egyszer került ütközetre, mikor a pan Lajosko (a Bornemissza nagyságos úr) azt indítványozta, hogy a lebunkózott marháknak a halotti költségeit az állam fizesse. Úgy temettessenek el, mint a nevezetes emberek: ország pénzéből.
Az előadó és a kormány némi módosítással akarta ezt, de a tótok felkiáltottak:
– Szavazzunk!
Ott ültek szanaszét a Ház szélein, a Házban is a széleket szeretik, mint az országban.
Az elnök kírdést föltette:
– Azok a képviselők, akik a Bornemisszától a módosítást elfogadják, felméltóztatni álljanak.
Felállt az egísz ellenzék. Naši kamarati. Felállt az Albertko Apponyi – oh de derék szál ember, mintha csak itt nőtte volna a Krivá alatt, oh de szép tót megvolna, ha tót anya szüli.
Felállt az Atzél Béla. As sem rossz ember mi tőlünk.
Hát egyszerre csak, mint mikor kukorica suhog, feláll a pan Ucsu is.
Igen az Ucsu, aki még mióta a világon van, soha fel nem állott miniszteri akaratnak a szeme közé. Bizonyosan az Ucsu valamelyik ükapja vezette a fehír lovat is pan Árpádnak. De Ucsu mégis felállott és rázta azt a nagy fejér fejét fenyegetőn, mintha mondaná:
– Zaplaty krajina, zaplaty. (Fizess ország, fizess!)
Erre a csodálatos látványra megtürölgette a szemeit a Gyuri Kubinyi, a Valer Smialovszky és az osviceni pan gróf Pongrácz. Azután összenéztek. A szemeik azt telegrafíroztak:
– Vigyis!
Felforrt bennük is a jó vér és felálltak ők is. Ha már Ucsu is feláll, maradhat-e még ülve felvidéki követ?
Kormány megrezzent. Jéghideg futotta végig minisztereknek övék hátán, kezin, lábán, agyvelejin attól a gondolattól, hogy az Ucsu van helyezve ellentétben kormánnyal. Hát ezírt rázza az a rossz vénember tizenkét év óta folytonosan a fejét? Most látjuk már, mi gomolygott eddig benne.
– No, ez rossz jel – gondolta magában a Wekerle. – Az, hogy az elnöknek harangja megrepedt, az se jó, de hogy az Ucsu megtántorodott, azt már sohase nem lehetett volna elhinni. Az Ucsu erősebb volt a harangnál, és ő is elrepedt. Jaj nekünk!
Amint ott állottak a tót követek kevélyen, mint az erdei fenyők, hát csak egyszerre elkezdi magát háborogni a Tisza Istvánnak a lelkiismerete.
Krajtsik szeme élesen fürkészte. Odalopózott a háta mögé mint Mefisztó és súgta neki:
– Te is vagy a mienk, Pista?
Tisza István lesütötte a szemét; habozott, tűnődött tanácstalanul, míg egyszer csak megpillantotta a Csernátonyt.
Ravaszok ezek a Tiszák! Mindjárt találta magának vigasztalást.
A Csernátony pedig egy cseppet se nem törődne a témával; gondolt talán magában: »Engem nem a beteg marhák választottak, hát semmi közöm hozzájuk.«
De dictum-factum nem lehet a dolgot csak úgy toldani. Annyian álltak fel, hogy immár azt kiabálta a Kubinyi:
– Vagyunk többség!
Amely szóra megindulának a jegyzők összeolvasni a szavazókat, s úgy tanáltatott, hogy a tótok hattal voltak többen.
Szvatopluk óta ez volt az első diadaluk; de ezt ma senki se nem irigyelte tőlük, mert betegek szegényeknek az állatjaik. Ökröcske, tinócska mind köhög, bőg, fuldokol odahaza, míg itten az elnök búsan kihirdeti, hogy az ország költségén fogják őket agyonverni.
Sírjál, sírassál őket kis harangocska az elnök keziben.
