A JÖVŐ ORSZÁGGYŰLÉS
A JÖVŐ ORSZÁGGYŰLÉS
Örök ambíciója volt a megboldogult Vizsolyinak, a szabadelvű párt elnökének: »Ha én egyszer megérhetném, hogy száz pluszban legyünk.«
Nem érte meg a száz többséget; egyetlenegyszer volt kilencvenkilenc – ő lett volna a századik, ha aznap nem haldoklik odahaza.
A roppant többség, mely Bosznia óta hétből nőtt meg ennyire, először csak ellomhult, azután közömbös, érzéketlen lett. A véderői vihar alatt a karzaton képzelte magát; azt hitte, hogy ő csak néző – pedig az egyik harcoló fél volt. Néző volt azután még sokáig a Szapáry-rezsim alatt, míg végre most lazulni, repedezni kezd magától.
Vajon igazán magától-e? Vagy közbejöttek más körülmények? Az egyházjogi reformok, a nagyobb önállóság utáni vágy… vagy a párt felszabadulása a Tisza-uralom alól. Az ördögbe is, egy képzelt jármot éppoly élvezet lerázni, mint egy igazit.
Nem az én dolgom az okokat fürkészni. De nekem úgy rémlik, hogy kár volt szegény öreg Vizsolyinak százra óhajtani a többséget, mert a hosszú nád magától is eltörik…
Annyi bizonyos, hogy látom hajladozását, hallom a recsegését hol a klubban, hol itt a Házban.
Mert nota bene (el is felejtettem mondani), én most, mikor ezekről filozofálok, a Ház folyosóján ülök, körös-körül »Púrosz«-ok nyüzsögnek, a gyorsan népszerűvé lett Atzél Béla báró ezüst szivarszelencéjét a kezében tartva, vidáman tart közöttük cerclet.
– Quid est in policitis?
In policitis a zsandárok sárga-fekete kardbotja van. Thaly és Hoitsy erősen tépdeli. Ernuszt Kelemen éljeneket arat róla, de künn a folyosó Mezeit várja haza a halál torkából: »No, az ugyan mohón élvezi ki a mandátum gyönyöreit.«
Helfy és Sághy beszéde alatt nagy a füst a folyosón, sokan jönnek ki szincerizálni. Künn erősen havaz; a házfedelekről a csillámló fehérség kedves, szemvakító ellentétet képez az óriási füstfátyollal, mely a folyosón mindent szürkébe von, csak a kandalló zsarátnokai pattognak, szikráznak mérgesen, vöröses tiszta fényben.
Egy-egy behavazott cipőjű alak tipegve-topogva, fázósan érkezik, s beszélgetést kezd imitt-amott, amelynek mindig az a refrénje:
– Végre is mi lesz hát velünk?
Mi lesz? Ez a titokzatos kérdés, mely napok óta lóg a fejek felett. Senki sem tudja, de mindenki keresi a megoldást.
– Szétmegy a párt – mondja az egyik.
– Fúzió lesz – véli a másik.
– De hát aztán? – feleli a harmadik, s itt megáll a kombinálgatás. Egy olyan szituáció, amelynek senki sem tud folytatást találni.
– Új kormány jön.
– De hát aztán?
Persze az »aztán« a nehéz. Az új kormány csak könnyű volna.
– Az új kormány új választásokat csinál.
Új választásokat?
No iszen, az lesz még csak a cifra. A pattogó tűzbe elmerengve, a füstfelhők fantáziát hizlaló szürkeségében, szinte önkéntelen ezen gondolkozik el az ember. Kipp-kopp, kipp-kopp, alakok, ismerős képviselők lépegetnek el melletted, a szárnyas ajtók egyre nyílnak ki és be, de ez a gondolat el nem ereszt, oda sem ügyelsz, hanem a fölvett fonalon elédbe rajzolódik az új Ház, amit, ha ez a kormány megbukik, a következő fog összehozni.
Az elnöki széken, ahol most Bánffy ül az ő tigris mosolyával, egy potrohos alak terpeszkedik nagy aranylánccal a nyakában. A kezén öreg gyémántos gyűrű szórja tüzét a pártok felé. A Ház elnöke el-elbóbiskol a beszédek alatt. Nem csoda. Öreg már. Tizenöt esztendő óta apátkanonok.
Nagy néha, mikor valami protestáns kezd el beszélni, fölkelti Molnár Antal, mire megriad az öregúr lassú dörmögéssel:
– Apage satanas!
A jobboldalon, le egész a Tisza Kálmán mostani helyéig (csakhogy Tisza már nincs itt, megbukott Nagyváradon Vajay ellenében), csupa szakálltalan, bajusztalan honatyák ülnek. (Milyen kár, hogy Wekerle ezt nem láthatja.) A képviselő urak egynémelyike előtt olvasó van, s unalmas szónoklatok alatt egykedvűen morzsolgatják.
Éppen sárga-fekete kardbojt-vita van, a karzaton csupa szakácsnék ülnek, bodros, keményített főkötőkben távolabb néhány apáca. Csak a középen, az idegenek karzatán, látszik egy-két ismeretes főúri dáma.
A Beöthy Ákos mostani helyéről fölemelkedik Tisza Lajos, a szegedi követ (az egyetlen protestáns, aki katolikusokat képvisel) s kijelenti, hogy a sárga-fekete színek voltaképpen nem az őfelsége színei. (Nagy nyugtalanság a jobboldalon.)
Zichy Nándor a miniszterelnöki székéről odaszól a háta mögött ülő Hegyinek:
– Felelj neki, Tóni!
Hegyi népszerű szónok. Az egész folyosó betódul. Csak Apponyi üldögél künn nagy búsan, egyre azon tűnődve »Hová csatlakozzam?« Az írói karzaton lázasan percegnek a tollak, csak egy erős, hatalmas kövér alak nem jegyez: Szilágyi Dezső – hanem ehelyett évődik az öreg Pulszkyval.
A szónok hevesen, tüzesen beszél, zúg a tetszésvihar, homlokáról csepeg az izzadság, mire átmelegedve int a teremőrnek egy pohár vízért.
Egy öreg emberke fekete atillában hozza a vizet, de útközben elejti remegő kezeiből, a víz kiömlik a padlóra s a pohár száz darabra törik össze.
Thaly felkiált: »Ez rossz ómen!«
A miniszterelnök bosszúsan fordul a háznagyhoz, Hockhoz:
– Minek tesztek ide szolgálatra ilyen ügyetlen vén szamarakat?
– Ez egy kiszolgált sekrestyés, kegyelmes uram. Pártolni kellett.
– Az már más – mormogja a miniszterelnök.
A Ház órája délutánt mutat, pedig az ülés még csak most kezdődött. A délelőtti ülésezést beszüntették, mert a miniszterelnök és a házelnök, valamint a képviselők misére járnak délelőtt. A Ház elhunyt jelesebb tagjait is maga az elnök temeti el, ami némi kordiális viszonyt létesít az elnök és a képviselők közt.
Az elnök igazán kedves ember; ma is megígérte Fenyvessy Ferencnek, kinek cicerós betűkkel hozza hímenhírét a Magyar Újság (a kormánypárt hivatalos lapja), hogy ő maga fogja összeesketni.
De ebben a pillanatban morózus, mert az ellenzékiek éppen most nyújtották be hozzá a szükséges aláírást a név szerinti szavazásra.
Nosza, hol van Göndöcs? Mert most Göndöcs a wip…
Gömbölyű alakjával sebesen gurul a folyosón, összetartani a pártot.
– Ne menjetek el, amici per amorem dei!
Máskor mosolygós szitakötő szemei aggályosan kémlelik a horizontot. A tipegő szolgákat (csupa kiszolgált egyházfi) hadias szigorral utasítja:
– Hozzanak egy kis tömjént! Borzasztó fülledt a levegő.
*
A csengettyűk riadozva hívogatják be a folyosói híveket.
Az ajtó felpattan, valaki kiszól:
– Wekerle beszél!
Összerezzenek. Fölpillantok s elcsodálkozom.
Hisz ez a Perczel Béni. A mi hajdani wippünk. Azazhogy… Hiszen még mi vagyunk.
– Igen, igen, gyertek be, mindjárt szavazás lesz.
…Pedig szinte sajnálom, hogy felzavartak, hogy nem szőhettem egy kicsit odább azt a szeszélyes torzképet, amibe a fantáziámmal belekezdtem.
