A T. HÁZBÓL márc. 10.
A T. HÁZBÓL márc. 10.
Megjött a tíz óra, az elnök megnyitotta az ülést, de csak egypár ember előtt. A jegyzők még fel nem bomlott hajválasztékkal felültek az elnök jobbjára, baljára. Farkas Jancsi, a teremőr pedig lesbe állott, hogy kit kapna rajta a terem közepén ácsorgáson, ami az elnök rendeletéből tilos, mert az elnöknek vannak eszméi. Az elnök kétségtelenül eredeti fej.
A folyosó is néptelen volt, csak Regele krákogott fel s alá járva. S Tisza Kálmán szítta a reggeli utáni szivarját.
Perczel Béni őt is szerette volna becsalni.
– Nagyon kevesen vagyunk, kegyelmes uram.
– Mit tárgyaltok? – kérdé egy búcsúpillantást vetve a félig égett szivarra. A miniszteri széktől se vált meg olyan habozva, mint ettől a szivardarabtól.
– A képviselői fizetés harmadszori felolvasása van, kegyelmes uram.
A »generális« nyugodtan lélegzett fel.
– No, az ugyan meg nem bukik.
S visszaült újra a helyére.
Valóban átment a harmadszori felolvasáson, mire megkezdődött az egyházi vita.
Andrássy Tivadar gróf volt az első szónok. Csinos fiatalember. Kellemes arcvonásain lírai lágyság omlik el, szőke szakálla hegybe csucsorodik ki, mint a festőké.
Első szűzbeszédjét az utolsó hároméves országgyűlésen tartotta. De erről a szerepléséről csak annyi maradt meg az emlékezetekben, hogy mikor beszélt, egy kamélia rózsa volt a gomblyukában.
A beszédet elfelejtették (de arra is való volt), a rózsát bizonyosan elcsapta azután, és természetesen valahol elhervadott.
De bár elfelejtették a beszédet, nem felejtették lángeszű apját. S csakhamar a Ház alelnöke lett. Mert szép alul kezdeni a dolgokat.
Ma nem volt rózsa a gomblyukában. Csak ez az alelnökség vetett rá némi fényt. De az is csak néhány percig. Amint beszélt és tovább beszélt magvasan a logika és tudás szövedékébe csoportosítva érveit, a meglepetés fogott el mindenkit.
– Nini, hisz ez egy kiváló szónok!
S mire elmondta végig a beszédét, már ő maga vetett fényt az alelnökségre.
S ha az alelnökséget úgy csaphatná el most, mint első beszéde után azt a rózsát, s ha nem hínák többé Andrássy grófnak – akkor is jeles tagja lenne e naptól kezdve a Háznak.
Beszédje csak kis részben volt polémia a Szapáry László egyes állításaival, nagy apparátussal s államférfiúi ügyességgel markolt bele s emelt ki az egyházjogi kérdés roppant anyagából annyit, amennyi az aktualitás keretébe beillesztendő volt.
Mély csönd honolt a Házban – de a szónok hangja még így sem hatott messzire. S ez nagy kár. Mert a nemes stílben tartott beszéd különben gyújtó hatást ér el az összes pártok között.
De a szép beszéd így is sokakat meggyőzött és felvilágosított. Csak Urányi kezdett panaszkodni:
– Engem teljesen megkofundált.
– Hogyhogy?
– Most már megint nem tudom, melyik az okosabb az Andrássy testvérek közül.
Egyszóval, Andrássy Tivadar nagy és igazi sikert ért el. Ah, milyen élvezet volna ilyenkor látni Kónyi Manót! A kicsi, kedves Kónyi Manót, aki ragyogó szemekkel, örömsugárzó arccal szokta mondani: »Oh jaj, édeszkéim, mind a kettőben az apjuk esze, lelke van, higgyétek el édeszkéim.«
De mi történhetett, hogy Kónyi Manó nincsen most itt?
Más ok nem lehet. Alkalmasint meghalt.
De addig is, míg ez a körülmény kiderülne, ugorjuk át Nagy Istvánt, s térjünk egyenesen a nap hősére, Asbóthra.
*
Asbóth Jánossal bajos elbánni, mert tegnapelőtt a Podmaniczky Frigyeshez írt levelében kijelentvén, hogy az egyházjogi kérdéseken kívül »minden egyébben velünk szolidáris«, mintegy testámentumszerűleg hagyta ránk, hogy »azon baráti érzelmek, melyeket a pártkörben megnyerni szerencsés volt, számára ezentúl is fenntartassanak.«.
Podmaniczky Frigyes megkapván a levelet, a nevezett érzelmeket gondosan eltette, mint egy jó mama a nyalánkságot és befőtteket az eltávozó fiú számára:
– Hiszen a Jankó úgyis visszatér. Meglássátok, hogy visszatér.
Ily viszonyok közt nagy habozásban vagyok, hogy miként bánjak el sir John Asbóthtal, miután fenntartotta magának, hogy mi azért még mindig szeressük.
De mivelhogy mi nem tartottuk fenn, hogy ő is szeressen bennünket – ennélfogva ő egész korrektül járt el (mert egyet meg kell adni, sir John Asbóth gentleman), hogy mindenkit megmart, Tisza Kálmántól Wekerléig. Úgy kellett nekünk, miért nem kötöttük ki, hogy Jankó is szeressen.
Cinikus és visszataszító volt leleplezéseiben, ráfogásaiban s maró szarkazmusával. A hidegség álarca alatt igazi dühöngés lappangott. Egy Aetnát hozott a szívében magával.
A nemzeti párt határszélén ütötte fel azt a pontot, ahonnan összelövi a szabadelvű pártot. Állj meg, szegény Coriolán, állj meg, Róma csak mosolyog feletted!
Eleinte azt hitték beszédjéről a szabadelvű párton, hogy afféle megszokott bárányfelhő, amiből egy kis lemonádéeső kerekedik, a Csáky kalapjára néhány csöpp.
S eleinte szelíden szállingóztak a hírek felőle a folyosóra.
– Ki beszél?
– Ifjabb Péchy Tamás.
– Mit beszél?
– Panaszkodik egy kicsit.
Később azonban egyre keményebb bulletineket hoztak kifelé:
– Tiszáról azt mondja, hogy a pápához folyamodott a politikája támogatását kérve.
– Hát megbolondult?
A büfében reggeliző miniszterelnökhöz mind borzalmasabb és sötétebb jelentés érkezett.
– Csákyt leckézteti az illemből!
A miniszterelnök csak egyre mosolygott: » Ej, ej szegény Jankó!« A tanácsteremben meg-megújult a zúgás és röhej. Messze elhallatszott, mint távoli dübörgés.
Valóban különös kép tárult ott a szem elé. Az ellenzék, mely csak nehány hét előtt a fejét kérte Asbóthnak – most az e fejből kiszállongó ráfogásoknak tapsolt, ujjongott.
A mamelukhad dühös volt. S amit csak tudtak, előszedtek az Asbóth-múzeumból:
– Renegát! – kiálták innen-onnan.
A »fenntartott baráti érzelmek« megszólaltak:
– Tisztelteti Papp Miklós! Emlékszik még az »Ébredés«-re? A Htobsa melletti csatát ne feledje!
Mint síri árnyak suhogtak körülötte a szemébe vágott emlékek – de sir John Asbóth hideg méltósággal beszélt tovább. Egy arcizma sem rándult meg e rémektől. Csak a monokliját vette le néha-néha és megtisztogatta.
Újra tovább dőzsölt a testvér vérben. Egész Fúriában döfött erre-arra, a szívbe,. a tüdőbe, a nyakcsigolyába, szemben, hátulról, oldalvást, ahogy lehetett.
Az ellenzékiek is hidegebbek lettek lassan-lassan. Megborzongott a hátuk. Valami fagyos áram futott át az idegeken, s bizonyos undor fogta el a jobbakat. Ami természetellenes, az bántó is.
Természetesen volt néhány jó ötlete, mint a reformváltó, melyet a lejáratnál a kormány ahelyett, hogy fizetne, mindig egy-egy új reformváltóval cserél ki.
Még nagyobb hatást tett, mikor elmondja a közigazgatási reformról, hogy amint a kormány azt látta, hogy a fal nem dől le a rohamra, nem makacskodott soká: »Hisz van még más fal is, menjünk annak neki.«
Ki hitte volna Asbóthról, hogy ilyen jó humora van?
Az ellenzék egy része kacagott, tapsolt. De az Asbóth jó barátjai búsan nézegették az új Don Quijotét, aki szinte egy nagy falnak megy most neki. Csakhogy makacsul. Mert hol talál ő ezután most másik falat.
Elmondta továbbá, hogy a szabadelvű pártot Tisza-, Szilágyi-, Eötvös-féle konzorcium vezeti (szóval azokat a meséket, amiket az ellenzéki nagy gyerekek annyira szeretnek), s hogy a polgári házasság behozatala csak a Hentzi-ügyben való bukás eltakarására volt kigondolva.
Meszlényi Lajos (»a hercig kis Lulu«, amint ő nevezi magát) búsan, de az egész teremben hallhatóan sóhajtott fel:
– Szegény Hentzi, ha tudta volna, hogy ő csinálja nekünk a polgári házasságot!
Tizenegy után kezdett beszélni s még fél kettőre is Asbóth beszélt. Borzasztó érzés vett erőt mindenkin, egy rémület, hogy sohase lehet megállítani, mint egy nagy vérzést. Beszélni és örökre beszélni fog, míg csak az agyveleje ki nem ég. Kiszáradt gégéjét minden öt percben vízzel kellett locsolnia, de még mindig beszélt, hangja már sipító volt, mintha valami repedt fütyülőből jönne, de azért egyre beszélt. Oh, János, János, mit vétettünk annyit?
Végre fél kettőre egy halavány remény csillant fel. Elfogyott előle az ellenség. Mindent letaposott, csak még Wekerle maradt meg. Annak is nekiment. Bravó! Most legalább vége lesz. Miről beszélhetne ezután? Wekerle után nincs már semmi, vagy legalább nem tudatik.
S valóban, sir John egy végsőt igazított a monokliján s fönséges pózba vágván magát, még egyet ütött a Tisza-famílián, s azzal nyugodt méltósággal és merevséggel lassan, óvatosan leereszkedett a helyére.
Az ellenzék éljenzett, tombolt, tapsolt. Robogva rohantak feléje a padsorokból nagyok és kicsinyek, vezérek, alvezérek, kapitányok gratulálni, kezet fogni vele, föltenni a koszorút arra a fejre, melyet egy ellenzéki közbeszólás a Mauthner boltjába szánt volt, nagy helyeslés s vidám derültség közt, csak nemrégen.
De mindegy. Az ellenzéki éljenzés, bár sokba került, bizonyosan élvezetes volt Asbóthnak. Legalább abban a pillanatban. S ki törődik a másik pillanattal?
Ah, a másik pillanat! Ki tudja, mit hoz?
A másik pillanatban már talán odavonta Apponyi maga mellé Horánszkyt, s ugyanazon az oldalon magához intette Eötvös Justhot, s talán egyet súgott a szomszédjának mind a kettő:
– Vigyázzatok a klubra. Legyetek okosak. Reteszeljétek el jól a külső ajtót, hogyha ez az Asbóth arra találna járni, valahogy be ne mehessen.
