MIKOR A HÓHÉRT AKASZTJÁK
MIKOR A HÓHÉRT AKASZTJÁK
Gyulai Pál kiadta költeményeit, harmadik bővített kiadásban, ahelyett, hogy folyton szűkített kiadásban adná ki, elhagyogatva a gyengéket.
De én ezen nem csodálkozom, mert Gyulai mindig bátor ember volt. Egész életében olyat mert, olyat csinált, ami másoknak kellemetlen volt. Én talán azon se csodálkoznám, ha nyolc-tíz kötet verset adott volna ki. Azazhogy mégis csodálkoznám, mert akkor legalábbis háromszáz esztendősnek kellene lennie. Gyulai Pál azonban még csak körülbelül hatvan éves s már mintegy négy-öt kötet könyvet írt. Gyulai Pál ezen hatvan esztendő alatt nevezetes ember lett. Pedig ebből is elesik húsz, amíg felcseperedett és nőtt (ámbár húsz év alatt csak annyit nőtt, amennyit más ember tíz évig).
Gyulai Pál hamar kieszelte a világ sorját; látta, hogy Magyarországon minden ember a népszerűség szekerére igyekszik feljutni, de a népszerűség szekere nem vehet fel mindenkit, fogta hát magát s gyalog lépegetve a maga útján, tele torokkal kiabálta: »Nem ülök én fel a népszerűség szekerére, ne is híjatok engem, nem kell, nem kell.« Mire a lemaradottak benntört fulánkkal a szívükben mind figyelmesek lettek a kiabáló apró emberkére, akinek nem kell a népszerűség, sőt köveket dobál utána, aki szinte hasonlít a zsákbakötött mesebeli emberhez, amint kiáltja: »Nem akarok Liptóban király lenni.«
Egyszóval Gyulainak nem kell a népszerűség – ami bizonyos szimpátiákat kelt iránta azokban, akik a népszerűségnek nem kellenek. Ezekből a szimpátiákból él Gyulai Pál. Van tábora, vannak hívei, de nem a munkái, hanem a magaviselete miatt. S e magaviselet nem csak a rideg közönyben nyilatkozik a népszerűség iránt, hanem egy bizonyos agresszív föllépésben a népszerűség és a népszerű emberek ellen – ami meglehetős antipátiákat szül. Mert Gyulai Pál így okoskodik: a szimpátiákból meg nem élek, nekem az antipátiákra is szükségem van, hogy hírnévre tegyek szert. Évtizedek óta hirdeti, hogy Jókai rossz regényíró s ezen a réven híres lett; de ez neki nem elég, a mi kis öregünk duplacsövű puskával dolgozik s ugyanakkor hirdeti, hogy Pálffy Albert nagy regényíró. Mert nem lehet tudni, mi teszi az embert emlegetetté: az-e, ha valamely nagyon biztos dolgot tagad, vagy az, ha valami hihetetlent állít.
De lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy Gyulai Pál nem taktikázik – hanem ilyennek kell lennie ösztönből, rendeltetésből, mint amilyen.
Sőt, bizonyos fokig azt is beösmerem, hogy Gyulai Pál hasznos ember, mint ahogy vannak a természetben hasznos teremtések azon a címen, hogy kártékony teremtményeket pusztítanak. A macska az egereket pusztítja és hasznos háziállat; az, hogy a tejfölt is pusztítja, ahol ráakad, megbocsáttatik neki. Amilyen enyhe kritikát gyakorol a közvélemény a macska iránt, addig a határig én is elmegyek Gyulaival szemben. Beösmerem, hogy hasznos ember, mert a rossz poétákat irtja, néha azonban a legszebben éneklő madarakat is megeszi éppen úgy, mint a macska, aki órákig leselkedik a fülemilére és a kanárira, mikor az egérhúst megunta. De én istenem, hiszen ő is megkívánja néha a jobbat.
Nem, Gyulaiba mint kritikusba nem akarok ezúttal belekötni, csak egypár megjegyzésre szorítkozom. Van bizonyos tiszteletreméltó makacsság működésében, mely igazságtalanságokra vezeti ugyan, de legalább férfias. Ósdi, de határozott; szűk horizontja van nagyon, de ameddig lát, ott mindent meglát.
A természet nem adta meg neki a talentumot, követni tudni a folytonosan fejlődő irodalmak röptét, méltányolni tudni az új formákat, felősmerni az új hangokat és megérezni az új zamatokat. Ő valószínűleg most is ott van, hogy a legtökéletesebb regényeket e világon Kemény Zsigmond írta.
De nem akarok hosszasan időzni e tárgynál. Nem tartozik természetemhez a detronizálás. Ha a kétgarasosra (a susztertallérra) azt mondják, hogy ezüst húszas és ha sokan mondják rá, kitérek a vita elől, legyen nekik a kedvük szerint ezüst húszas, hanem azt mégsem hallgatom el, hogy az efféle mesterséges ezüst húszasok előbb-utóbb rendesen visszatérnek a maguk értékére. Gyulairól szólva azonban meg kell adni, ha igazságtalanul került is felszínre az irodalom jelesei közé, nagyon jó, hogy odakerült.
Gyulai Pál elnöke a Kisfaludy Társaságnak, egyik osztálytitkára az Akadémiának, tagja a főrendiháznak az irodalmi auktoritás révén s vezérszerepvivő az irodalmi ügyekben általában. És itt azután igazán nemesen, férfiasan, sőt méltósággal áll a gáton. Nyugodt elméje, szeplőtelen hótiszta karaktere, a meggyőződéstől izzó lelke szépítő fényt vet a bohémvilágra. Örülnünk kell a szeszélyes szerencsének, mely őt előrelökte, hogy reprezentáljon bennünket.
Nem igazságos ő; az Akadémiát is, a Kisfaludy Társaságot is, ahol ő uralkodik, a nepotizmus és a klikk-szellem labodája veri fel, tehetségtelen embereket hoz be, néha csak azért, hogy velük tehetségeseket szorítson ki; de mikor aztán a nyáj együtt van a hodályban, mint a jó komondor, őrzi őket féltékenyen, vigyáz rájok, elmarja az ellenséget, s belül is vigyáz a tisztességre, a becsületre s igyekszik megőrizni az írói erkölcsöket (ő maga járván elől a jó példával) azon patriarkális szűziességben, zománcban, melyet az irodalmi atyák: Eötvösék, Keményék, Kölcseyék hagytak, akik nemcsak írók voltak, de apostolok is.
Dicsőség adassék tehát Gyulai Pálnak, amiben illeti. Minden íróember méltán veheti le előtte a kalapot.
Azt a kis hibát, hogy ő kritikus, s hogy milyen kritikus, szinte meg lehet neki bocsátani.
Turgenyevnek van egy alakja, aki mindent helyesel, dicsér, minélfogva ezt mondják a társaságokban:
– Ez a szegény Nelicsev (de nem vagyok benne bizonyos, hogy így hívják) nagyon jó ember, de túlságosan együgyű.
Amire aztán dühbe jön a derék Nelicsev (ámbár még most sem vagyok bizonyos, hogy így hívják-e) és egyet fordít a viselkedésén, mindent ócsárol, gáncsol, ami szóba jön, és ekkor már ezt mondják róla:
– Ez a Nelicsev egy gonosz ember, de átkozottul eszes.
Gyulai igazán eszes ember, mert ő mindjárt azon kezdte, amin Nelicsev folytatta, és kíváncsi vagyok rá, hogyha azon folytatná, amin Nelicsev kezdte, meddig tartana a kritikusi reputációja?
Gyulai Pál eltalálta az igaz utat. Ott van ő mint kritikus, ahol a gonosz Nelicsev. De vajon igazán gonosz volt-e Nelicsev? Nem, Nelicsev nem volt gonosz, de nem volt eszes sem. Nelicsev csak egy fifikus volt. Bizonyára nem rossz ember Gyulai Pál sem, de elég eszes arra, hogy tekintélyt csak a félelem árán szerezhet. A hóhérságot viselt Sámsonok emlékirataiból maradt ránk, hogy nem maga a kivégzés képezi a hóhérmesterség édességét, hanem a félelem, melyet a ki nem végzettek előtt gerjeszt.
Ah, mit érezhet ez a kis emberke, mikor magas cilinderjével, nagy botjával, rendes kéziratnyalábjával végigmegy az utcákon s utána susogják: »Ez döfte le Jókait!« »Ez szúrta agyon Dóczyt!« »Ez sújtott egyet Kossuth felé!«
Oh, hogy dagadhat a szíve az arasznyi lajbi alatt s milyen kellemesen csiklandozza füleit a bámulat felszisszenése.
Hát ez is pálya, uraim, a hóhérságnak ez a neme – csakhogy nem szabad benne meggondolatlanságokat elkövetni; ilyen meggondolatlanságnak tartom én azt a két kötet költeményt, amely most előttem hever. * Mert egy hóhérnak sohasem szabad abba a szituációba jutnia, hogy őt is akaszthassák.
Gyulai Pál költeményei. Harmadik, bővített kiadás a Franklin Társulatnál.
Úgy, úgy, igazán itt van, a kezünkbe került Gyulai Pál. Mégpedig igen elgyengült állapotban. Fél az ember hozzányúlni, hogy ez nem elég akasztási objektum. Ez szinte úgy néz ki, hogy magától is elpusztul a siralomházban, a Franklin Társulat padlásán.
Most látja csak az ember, hogy Gyulai Pál igazán közepes poéta. Az első kötet, melyben az első lapon a költő rokonszenves arca látható, az 1864-ig terjedő költészetét foglalja magában. Ez a jobbik kötet. Ami belőle jó, az ismeretes a szavaló-könyvecskékből és az olvasókönyvekből, melyek csodálatos módon megnyíltak Gyulai előtt; ami nem ismeretes, az mind rossz, tehát nem is lesz soha ismeretes.
Van a kötetben minden fajtájú vers, ballada (ezek közt a legsikerültebb Pókainé), szatíra, a Széchenyieskedők, voltaképpen versekbe szedett vezércikk, van bordal (de az olvasónak úgy rémlik, hogy talán nem is bor, amit a költő iszik, hanem málnaszörp). Vannak a történelemből vett képek, de ezekben szerencsétlen Gyulai, az ő Mátyás királya úgy néz ki, mintha pantallóban járna. Van egy ciklus gyermekmese, ezek közt gyönyörűek is – de az olvasó elkedvetlenedik, mert a jegyzetben azt találja, hogy a meséket a néptől vette Gyulai, csak a III. és IV. az ő leleménye. Sajátságos malőr! Éppen az a kettő, amelyikben nincs lelemény.
Azt a benyomást teszi ez az első kötet, mint ama kosarak, amelyekbe nagymosás után mindenféle fehérnemű van begyömöszölve, szépen megmángorolva, kivasalva, egyetlen ránc nélkül. Van itt hálórékli, ing, mandzsetta, harisnya s az ember önkéntelenül felsóhajt: »Milyen vasalás! Milyen vasalás!«
Igen, a vasalás, a simítás a szembetűnő, nem az anyag. Gyulai Pál keveset írt, de sokat vasalt.
Tagadhatatlan azonban, hogy egypár szép, nemes költemény is van a kötetben, melynek nagy érdeme, hogy ezelőtt harminc évvel íratott. Harminc év nagy idő! S csak az efféléken múlik. Ha azt mondhatnók, hogy például hatvan évvel ezelőtt írta Gyulai Pál a kötetet s a másodikat, amit a közelebbi időkben írt, hetven év előttre tehetnők, az ország nagy költői közé kellene őt sorozni. Hát igazán bagatell, csak idő kérdése az ilyesmi.
Ő nyilvánvalóan az időket tévesztette el, a második kötetet előbb kellett volna megírnia, mint az elsőt, s mind a kettőt előbb egy-két évtizeddel, de mi nem téveszthetjük így sem el, hogy vannak maradandó becsű dolgai is, amelyek bizonyítják, hogy voltak életében ihletett pillanatai is. Ilyen gyöngy az »Éji látogatás«. Egy nagy költőnek is becsületére válnék. De ilyen vajmi kevés van.
A híres »Hadnagy uram« már csak egy nagyon jól kigyalult képecske. Az úgynevezett erő sehol se nyilatkozik. A megfigyelő tehetség kicsillan imitt-amott:
Csak egy szépség van, mely sírig tart,
Mit érzésünk másokra fest.
Mit érzésünk másokra fest.
De az ilyfajta mélyebb megjegyzés végtelenül ritka a kötetben. Gyulai Pál inkább a hangulat költője. Igazabban egy mélyen, gyöngéden érző szív benyomását teszi, de érzelmeit nem tudja, vagy csak kivételesen tudja élvezhető színekkel és vonásokkal kifejezni, gondolatai nem eredetiek, nem üdék, nem is kifejezők, sőt néha nincsenek is gondolatai, s az ember nem találja meg azt a bizonyos magot, amelynek a kedvéért (a hagyomány szerint) minden verset elolvasott Deák Ferenc – de persze ő sem mindig találta meg azt a magot, amit a költő érdemesnek tartott átszármaztatni a többi érző szívbe s bizonyára sokszor fogta el hamleti tűnődés: Miért van ez a vers, miért?
Ilyen hamleti hangulatot igen sok verse támaszt Gyulai Pálnak, ki az ötvenes évekbeli úgynevezett »patakcsa«-költészetnek egyik képviselője. Azok az ócska képek, sablonok, a terebélyes tölgy, a zúgó csermely, borongó fellegek, a bájos »hallga«, a lengő zefír, mindezek igen szép épületes dolgok voltak, de már elmúltak. Ma már, ha valakinek valami mondanivalója van, ugyancsak találja el a ruhát, amibe öltözteti, de hátha még mondanivalója sincs?
Gyulai Pálban mint poétában van egy érdem, az, hogy őszinte. (Kár, hogy az őszinteség még nem költészet.) Amit nem érez, nem zengi – csakhogy mit ér, ha többnyire olyat érez, amit nem érdemes az emberiségnek tudtul adni. Mert, hogy a csillagok, meg a csobogó habok tetszenek neki és érzi ezek szépségét, az még nem olyan dolog, ami sohase lett volna rímbe szedve. Hogy kedvesének egy pillantása többet ér a nap ragyogásánál, ezeket már más ember is átérezte (föltéve, hogy nem volt a réten száradni való sarjúja), anélkül, hogy erről verset írt volna. Én nem vagyok esztétikus, de azt gondolom, hogy mégis valami frappáns új gondolat vagy forma adná meg az igazi jogosultságot ezeknek elmondásához.
Melegség is kevés van Gyulai Pálban. S ami van is, az se a saját melege. Olyan, mint akire melegített zabzacskókat raknak. Csak a családi fészek bír rá melegítő hatással, ezek közt van a legtöbb csinos dala: ahol szívbe taposó hangokat is ver ki öreges gitárja.
De minthogy már kicsit hosszúra nyúltam az általánosságokban, engedje meg a szíves olvasó, hogy az akasztást a mai napra felfüggesszem (mert a hóhért apródonkint kell akasztani), egy második tárcacikkre halasztván, amit még el akarok Gyulairól mint költőrül mondani.
