AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA. 1894. ELŐSZÓ
AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA. 1894. ELŐSZÓ
Egy barátunknál töltöttük a napot (én és két írótársam) a budai hegyek közt. Ebéd előtt egyet barangoltunk a villája környékén. Alattunk feküdt az óriási város meglapult házfedeleivel, mintha aludnék, s a fölszálló párák a lélegzete volnának.
A várost látva, eszünkbe jutott élete is, idegei, gondolatai, pletykái, napi kérdései. Milyen lesz a Jókai jubileum? Elfogadja-e a főrendiház az egyházjogi reformokat?
Valaki közbeszólt: »Meglehet, mert a varjúról azt tanultam, hogy szorultságból megeszi a cseresznyét és szilvát is, de voltaképpen mással él.«
Ugráltunk tárgyról-tárgyra, mint a szöcskék a fűben. Lesz-e az idén bor? Terem-e sok könyv? Egy gallyon kakukkot vettünk észre. De kár, hogy el van ilyenkor némulva, különben megszólítanók: »Te, kis kakukk, mondd el, meddig él Wekerle?«
Majd az Akadémia plagizátoraira fordult a szóbeszéd. Ez is jó téma, szidtuk őket.
Friss, erdei illat lengette meg a mozdulatlan, lomha levegőt, mely ráfeküdt a leperzselt füvekre, mik közt hangyatábor mászott stratégiai rendben egy közeli odvas fatönkhöz – hogy ott tojásokat raboljanak a veres hangyák a fekete hangyáktól. Micsoda vakmerő fickók ezek a veres hangyák! Teringette, milyen ügyesen másznak be a hasadékokon s egy perc alatt lehányván vagy elűzvén a fekete hangyákat, vitték, re bene gesta, hosszú hadisorban a tojásaikat hazafelé…
Elnéztük érdeklődve. Ni, hát ezek a becsületes hangyák is, hogy elszedik a mások tojásait… Ne bántsátok, fiúk, a plagizátorokat!
E pillanatban a gyalogúton, az erdő felől egy gyönyörű asszonyka jött szembe.
Feledhetetlen sugár alak volt, tojásdad arccal, fényes fekete hajjal, élveteg ajkak körül kacér mosoly, a jobb kezében leeresztett napernyőt vitt, a balban pedig negédesen himbált egy őszi kökörcsint. Összerezzentem.
– Mi bajod? – kérdék egyszerre a barátaim. – Elsápadtál.
– Az az átkozott kökörcsin. Jaj, csak ne láttam volna. Most már el van rontva az egész napom.
– Miért haragszol annyira a kökörcsinre?
– Mert valamiképpen a Bourbonok jelvénye a liliom, annyira jelvénye Singer–Wolfnernek az őszi kökörcsin. Adott szavam kötelez évről-évre, hogy mire az első őszi kökörcsin kiereszti a virágját, beliferálom nekik az előszót az Almanachhoz. Az első kökörcsin íme kinyílt, mire hazamegyek, már nálam lesz Wolfner. Olyan pontos ő, mint a halál. S bizonyosan külön tart egy kereskedősegédet a réteken, aki a kökörcsin nyílását lesi. Ti nem ösmeritek Wolfnert!
– És van-e már valami eszméd?
– Dehogy van, dehogy. Hol venném hetedszerre. Kiírtam már minden gondolatomat, mi az Almanachra alkalmazható.
– Ejh, ne tarts te attól! – bíztatott a házigazdám. – Ledőlsz majd ebéd után a méhesemben egy kis sziesztát tartani, s megjön a jó gondolat, hidd el. Én is ott szoktam a dolgaimat kigondolni, s ami eszembe nem jutna, azt belezümmögik a méhek.
– Igen, igen a méhek… No, az meglehet, hogy a méhek.
———————————————————
Az asztalnál még emlegették barátaim a szép ismeretlen nőt. Vajon ki lehet? Milyen csodálatos a nézése, milyen ritmikus a járása. Hiszen csak azt a kökörcsint ne hozta volna. Így azonban gondolni sem akartam rá.
Ebéd után csakugyan eltuszkoltak a méhesbe, egy csibukot nyomva a markomba. Mert a csibuk is nagy segítség, abban az esetben, ha a méhek makacskodnának.
Végigheveredtem a kényelmes szalmaágyon. Az átható levegő úgy tapadt a szemhéjamra, mint valami ragasztó gyanta. A méhek csendesen, altatón zúgtak, döngtek, hozván csápjaikon az arany hímet. De az én széteresztett tervező gondolataim üresen kalandoztak el.
Hogy miről írjak? Talán vázolni kellene, hogyan jöttek sorban a divatok az elbeszélő irodalomban. Először a mese volt a fő, azután a leírás, azután a pszichológia, azután a jellemzés, most meg már a forma a legfőbb. Igen a forma. A formáról kellene írni. Úgy van, csakhogy az esztétikai kérdés, és még rám fognák, hogy kritikusnak akarok átcsapni. Pedig az én famíliámban még nem volt hóhér!
Legjobb, ha azt a viszonyt színezem ki, mely az Almanach és az olvasóközönség között fejlődött ki. Ez egy aranyos szalmaszál, belefogódzkodtam, felsóhajtván: »Oh, Múzsa, segíts!«
A kertajtó e percben megcsikordult, odatekintek, s íme, ugyanaz a szép asszony lépett be rajta, akivel délelőtt találkoztunk. Csakhogy a kökörcsin most a hajába volt tűzve.
Nesztelenül lépdelt a virágpadok közt, egyenesen felém, hűs, rejtelmes szellőt támasztva szoknyája suhogásával. Leült a lábaimhoz a szalmaágy szélére.
– Ön a múzsát hítta segítségül – szólt gúnyosan.
– Talán ön az? – kérdém zavartan.
– Nem éppen, de azért nekem is vannak tapasztalataim. Akarja, hogy segítsek?
– Ha akarom-e?
– Tehát figyeljen!
(Pszt! Ne zümmögjetek, kis méhecskék!)
A szép asszony beszélni kezdett:
– Volt nekem egyszer egy udvarlóm (volt sok, de csak egyről beszélek most). Félénken, tiszteletteljesen jött először, fekete kabátban, fehér nyakkendővel, mély meghajlással: »Bocsánat, ha nem vagyok alkalmatlan.« Megengedtem, hogy a házamba lépjen. A következő alkalommal szelíd mosollyal az ajkán jelent meg az udvaromon: »Asszonyom, kérem fogadjon el engem ismét!« Harmadszor bekiáltott az ablakon: »Boriska, nyiss ajtót!« S mikor negyedízben jött, megzörrenté a kilincset és halkan csak annyit mondott: »Én vagyok!«
Elmosolyodott, lehajtotta fejét, elhallgatott.
– És ötödször? – kérdém önkéntelenül.
Az asszonyka elpirult, szemérmetesen lesütötte a szemeit.
– Ön nagyon is kíváncsi. Nos, eluntam, megsokalltam ezeket a dolgokat…
– Hogyan? Elunta?
– Igen és egy kulcsot adtam neki, hogy ezentúl szó nélkül jöhessen hozzám.
Ezzel hirtelen felkelt, kecses pukkedlit csinált, hogy elillanjon. Ohó! kiáltám felugorva s utána kapva, átkaroltam a derekát. De mintha késsel szúrtak volna a kezembe, roppant fájdalmat éreztem. Fölriadok, kinyitom a szemeimet s íme, egy köpcös méhkast tartottam átölelve. Szegény kezem éppen a szádallóhoz jutott, s a méhek összecsíptek.
A másik kezemmel a szemeimet dörzsöltem. Mi volt ez? Álmodtam volna? De hisz a köpűhöz támasztott csibukom még most is füstöl. Varázslat ez, vagy látomány? Boszorkány, tündér vagy a múzsa?
És mit is mondott? Ah, tudom már. Az Előszóhoz segített. Világos most már. Maga a nagyközönség volt ő, egyetlen nőalaknak képében. Mert mi egyéb a közönség, mint egy szeszélyes szép asszony és mi egyéb az Almanach, mint egyik szerencsés udvarlója.
Ez idén már a hetedik légyottra megy a lurkó… Természetes hát, hogy fölösleges neki a kíséret, sőt illetlen.
Úgy van, úgy, meg fogom mondani Singer–Wolfnernak:
– Uraim, az Almanachnak a zsebében egy kis kulcs van. Hiába rázzák a fejüket. Azt a bizonyos kulcsot értem, mellyel szó nélkül, lábujjhegyen is benyithat már a közönséghez. Hagyjanak nekem békét. Egy szót se írok. Különben is meg van a kezem dagadva.
