JÓKAI MINT KÉPVISELŐ
JÓKAI MINT KÉPVISELŐ
Még sok évek előtt is gyakran lehetett látni a nagy írót a folyosó valamely csendes részében sétálni, hátra tett s keresztbe font kezekkel. A hátul keresztbe tett kezek a fejtörést jelezték nála. Ez azt jelentette, hogy beszédre készül. Csodálatos regényeinek meséit is ilyen hátrarakott kezekkel gondolta ki.
Jókai mindig egyformán öltözött. Egy sötét hátul is gombos Ferenc József kabát van rajta, sötétbarna nadrág, tarka nyakkendő egy karneol kutyafej tűvel. Másforma ruhát soha senki sem látott rajta, kivéve ha frakkban vagy díszmagyarban van; ő maga sokat változott, a feje pedig éppenséggel változik most is (hol kopaszon látjuk, hol dús hajjal), szakálla megderesedett, bajusza vesztett a hetykeségéből, de azért még mindig ruganyos, nyúlánk, szinte deli alak, hanem most már évek hosszú során át nem teszi keresztbe hátul a kezeit, azaz nem tart beszédeket.
Úgy tetszik, mégis asszony a politika. S mire megöregszik az ember, úgy kiokosodik belőle is, ha csak nem olyan nagyon szerelmes valaki, mint Tisza Kálmán. Hajdan nemcsak igen gyakran beszélt, kivált a balközép időkben, hanem a Honban, mint vezércikkíró s az Üstökösben fölséges humorú Tallérossy Zebulonjával részt vett az aktuális politikai szóharcokban is, most hovatovább mindinkább elhallgatott. Az Üstökössel elenyészett a jó öreg Zebulon, aki a maga tót ravaszságával sokszor megmondta az igazat, a Honnál pedig végképp eltűnt a politizáló Jókai – teljesen visszatért a múzsákhoz. A Házba eljön ugyan, de beszédet nem tart többé, a tárgyalás menete nem érdekli, korrektúrákat csinál a padban vagy ábrándozva tarka-barka meséket sző az ellenzéki szónokok beszéde alatt, s mikor látja, hogy pártja (az a bizonyos erdő) feláll, ő is felemelkedik velök gépiesen, s igen sokszor utólag kérdi a szomszédjait:
– Miről is van szó, kérlek?
Néha kimegy a folyosóra (bár nem lévén szivaros, nem igen kívánja a folyosót), s éppen csak annyit tud a politikai eseményekből, melyek a kedélyeket momentán foglalkoztatják, amennyit az ottani trécselésekből elméjében összefogdos.
A közönségben rendkívül szeretik hangoztatni mint egy ragadós röpke szót: »Jókai rossz politikus«. Azaz, hogy Jókai ma már nem is politikus. Annyira nem az, hogy a lapok politikai rovatát is csak elvétve olvassa el. Az apró cselszövények, személyi súrlódások, klubbeli fondorlatok éppenséggel nem érdeklik. Úgy él ő a politikában, mint egy igazi grand seigneur, aki egy cseppet sem törődik a háztartással, semmi gondja rá, hogy a szakácsok mit főznek, ő bizony bele nem tekint a konyhába és a fazékba, hanem csak a tálalásnál van s legfeljebb akkor vág némely ételhez savanyú arcot, de az asztaltársak kedvéért ő is megeszi.
Jókai tehát már nem jár keresztbe tett kezekkel többé a folyosókon; köznapi dolgokról beszélget, leginkább a szőlőművelésről (a legbüszkébb a svábhegyi boraira), fölkeresi a karzaton a Nemzet valamelyik munkatársát, akinek a regényfolytatást adja át (melyet otthon az ülés előtt megírt) azután a fiatalabb kollegákkal évődik, akiknek azonban már csak egy részét ösmeri. Egy-egy ötletke, egy aperu, egy bonmot mindig van a táskájában. Szeretetreméltó, kedves, nyájas, nyílt, barátságos, egyszerű, szerény. Ő az egyetlen ember, akinek nincsen egyetlen személyes ellensége sem. De hol is szerezte volna?
Arról éppen semmi tudomással se látszik bírni, hogy ő Magyarország egyik legnagyobb élő embere, épp oly félénk tisztelettel emelkedik fel egy-egy miniszter előtt, aki kezet jő hozzá fogni, mint egy kéthónapos mameluk; a világért se tudna ülve maradni, ha egy a folyosón átmenő miniszter útközben megszólítja. Ez a felsőbbség iránti tisztelete sok tréfás megjegyzés forrásául szolgál némelykor.
– Ha én neked volnék, Móric bácsi – kötődnek vele –, mind a nyolc miniszternek meg kellene minden reggel kérdeznie tőlem: hogy érzem magam, mit álmodtam?
– Mit érnék vele? – feleli. – Hogy nyolcszor kelljen elbeszélni az álmaimat reggelenként? Egyszer is sok, amíg leírom. Mert én minden éjjel tovább álmodom a munkában levő regényeimet. Nem szoktam én hiába aludni, mint ti.
A parlamentben ma már semmi szerepet se akar vinni. A bizottságok közül egyikben sem vesz részt, csak a delegációba jár még. Ha valamely csoportnál, ahol beszélgetni megállt, aktuális politikai kérdést feszegetnek vagy kulisszatitkokat suttognak, szent ijedelemmel fut odébb: »Apage satanas!«
Boldog, ha az ülésekről a végük előtt szökhet el és ilyenkor ravasz körültekintéssel oson ki, megfigyelve egy olyan szerencsés pillanatot, amikor Perczel Béni héja-tekintete másfelé van fordulva.
De a wippnek csodálatos látást adott az isteni végzés. Van annak tán szeme a fejebúbján is. Igen gyakran észreveszi a menekülőt:
– Ne méltóztassék, bátyám, elmenni, mert szavazás lesz.
Amire sóhajtva fordul meg a nagy író, s mintha a gondviselés hallatná a maga szavát, néma megadással várja be az ülés végét.
– No, hála istennek – sóhajtja mikor aztán csakugyan véget ér a dolog –, s egy konfortáblin siet haza a »gyerekekhez«, kik már nehezen várják a »Pápit«. (Így nevezi a lánya és a veje.) A Pápi aztán megebédel otthon, ebéd után rászedi a szemét egy félórára, s aztán újra odaül abba a karszékbe az íróasztala mellé, mely megrázkódik, mint a mesebeli csikó s viszi a gazdáját csillagok, felhők közt azokba a bűvös tartományokba, melyekben olyan jók, olyan bölcsek és olyan elmések az emberek – de amint a vén óra elüti az ötöt, egyszerre csökönyös lesz a csikó és nem akar tovább indítani, a sokszínű csigák és kagylók elkezdenek fészkelődni a nagy üvegszekrényben, a kis acélón, mely annyi teremtő barázdát szánt azon a fehér papiroson, akadozik, a fehér medve, aki csak külső burkolatjában fekszik ott a padlón, rákacsingat az üvegszemeivel, mintha integetne, mintha küldözgetné: Úgy-úgy. Az ötöt elütötte már. A pajtások most kezdenek gyülekezni a klubban a partihoz.
S amint rajzanak a fejében a regénybeli alakjai, amint jönnek-mennek, látja közöttük ballagni nagy köpenyegében Nedeczky Istvánt is. Valami csodálatos telepátiával megérzi, hogy Sváb Károly a Sugár úton lépeget, éppen a Petánovits előtt megy e percben. A Tisza Kálmán kocsija pedig éppen ebben a szent pillanatban robog be a klub udvarára.
Nosza, hamar pontot, s Jókai úr is siet a tarokk partihoz. A skíz, az a csodálatos gonosz skíz még a múzsáktól is el tudja szakítani!
Üdén, frissen érkeznek a partnerek, az örök csata vívói. Tegnap fáradtan távoztak, győzve és legyőzetve, ma már semmi nyoma a tegnapi ütközetnek, új harcot folytatni mind készek, semmi gyűröttség sincs egyiken sem.
Ez a legősibb parti a klubban (melyet különben nemsokára Ferraris gyönyörű képén látni is fog a közönség). Jókai meg sem áll a tanácskozó termekben (a konferenciákon csak rendkívüli események idején szokott megjelenni), a miniszterektől nincs semmi kérnivalója, a kulissza-titkokra nem kíváncsi, siet be gyorsan a szentélybe, a billiárd melletti szoba ismeretes szöglet asztalához, hol nagy reményekkel és kedélyes fenyegetőzésekkel kezdődik meg a két óra hosszáig tartó megütközés.
– Ma visszaveszem a húsz forintomat.
– Hát az én öt forintom? – szólal fel a másik tegnapi vesztő.
Osztanak, kedélyeskednek, bíztatják, szidják egymást.
– Azt hittem, urakkal játszom – sóhajt fel Jókai egy-egy rossz vételnél.
– Nem voltál katona – haragítja Tisza, ha az első kártyánál megállapodik.
– Kontrázzuk meg a »ritmus-csinálót« – kedélyeskedik Nedetzky.
Élénk örömzaj tör fel az asztalnál, ha Sváb Károlyt sikerül megbuktatniuk.
– Nagy halott van.
A gibicek egész hada üli körül az asztalt, hol a magyar közélet ilyen kiváló alakjai szórakoznak, éppen olyan vehemenciával, mintha soha egyebet se csináltak volna.
Megérkezvén aztán a »hora legalis« (a nyolc), kimondatnak a tourok, összeszámíttatnak, beváltatnak a blokkok, s Jókai, úgy amint jött, észrevétlenül siet el a termeken át a politizálók tömege közt a felsőkabátjához.
De ha útközben elfogják is az ismerősök nem gyötrik egyházpolitikai eszmékkel, hanem a legaktuálisabb kérdést intézik hozzá:
– Mennyit adtak?
– Megnyúztak – feleli mélabúsan s mégegyszer megfenyegeti ökleivel a partnereit. – Rablók.
De amikor ő nyer, diadalittasan dicsekszik kifelé menet:
– Lekaszaboltam szegényeket.
