BIHAR IN FLORIBUS
BIHAR IN FLORIBUS
Mikor Tisza Kálmán hatalma tetőpontján állt, még mindig azt rebesgették, hogy van valaki, akitől ő is tart. Még előtte is van egy tekintély.
– Ki lehet az? – kérdeztem egyszer. – Ugye a király.
– Nem; a Bihar megyei viceispán. Beöthy Andor.
Még akkor nem igen voltam járatos a klubba, Tiszát is csak az ellenzéki lapok vezércikkeiből ismertem s úgy képzeltem őt, hogy még a kő is meglapul, ha ő rálép. Hatalma, erélye belenyúlt a fantázia mesés ködébe; sokszor elábrándoztam efölött s elképzeltem messzeérő kezét, hogy ha még tizenöt évig ő kormányoz, az örökös tartományokat is magyar megyékké hasogatja fel s Bécs parancsnokává megteszi például Sal Ferencet, És ez a hatalmas ember is fél a Bihar megyei viceispántól.
Később, mikor azonban képviselő lettem, végighallgatva egy-két pártértekezletet, azt kérdezte tőlem Csernátony:
– Hát hogy tetszik neked ez új mesterség?
Vállat vontam rá:
– Szép, szép, csak legalább a klub szolgáját mi magunk választanánk!
Érdekes időpont volt ez. A magyar ember úgy érezte magát, mint mikor az a bizonyos három tengerpart mosta az országot I. Lajos alatt. Itthon diktátor volt Tisza, Bécsben is második Bismarcknak tartották. Magukban az udvari körökben is úgy tűnt fel, mint egy félemletes erő. »Der Sobri kommt!« szokták mondani a börze előszobáiban. Attól tartottak, amikor jött, hogy mindig elvisz valamit, azért nevezték Sobrinak. (Hát még ez a mostani kormány, ez csak az igazi Sobri-minisztérium.)
Bihar in floribus volt. A bajusz- és szakállnövesztő szerben (amit már akkor is hirdetgetett Török József, a patikárus) sohasem hittem, a haj csak magától nő az emberi testen, vagy sehogy, de, hogy nagy embereket lehet növeszteni mesterségesen is, az csakhamar sejthetővé lett, mikor egyszerre csak mindenütt kezdtek a megyei közélet különböző ágaiban kiváló alakok feltűnni s azok mind Biharban születtek. Hm! Ezek a bihari anyák összebeszéltek harminc év előtt és csupa nagy embereket szültek!
Ami csak összefüggött valahogy Tiszával, arra mindre esett valami az ő nagy nimbuszából.
Egy úr, ki akkor szerepelt itt s kinek volt különben három más címe is, úgy szokta volt magát bemutogatni:
– N. N., a Tisza választási elnöke!
A Tisza választási elnöke! Huh, ez nagy ember! Még a koponyája alkatát is megnézegettük. Hogyne, a Tisza választási elnökének!
Ezekben az időkben esett meg a Jansky-interpelláció s Tisza hatalmas válasza, aminő még a magyar parlamentben nem hangzott.
Egy bécsi sörházban olvastam e választ (útközben Ausse felé, ahová nyaralni mentem), s olyan kevélységre dagasztotta a szívemet, hogy úgy éreztem, valami szavakban kell azon könnyítenem s így bíztattam meg a sört hozó pincért:
– »Bringen Sie schnell, bekommen Sie von mir ein Franz Josefs ordo.«
Egy bolond policáj, mert Bécsben minden harmadik ember policáj, belém kötött azért, hiába mentegetőztem, hogy nem tudok németül, magam sem tudom, mit mondtam, még tán be is vitt volna, ha észhez nem térek s nem nyomok a markába három forintot, amire aztán rögtön ő se kezdett tudni németül.
Aussei időzésem alatt azonban rosszra fordult a szituáció.
Újságot ugyan nem olvastam, de egy pesti bankárismerősöm, akivel az erdőben találkoztam, közölte velem a szomorú hírt:
– Janskyt előléptették, Tiszát dezavuálták!
– Lehetetlen! – mondtam elszomorodva, megremegve.
– Tény. Benne van két nap óta minden lapban.
– És hát mi fog most történni?
A bankár vállat vont:
– Nekem az a benyomásom, hogy Tisza engedni fog.
Sajátszerű keserűség fogott el s a vér felszökkent az arcomba.
– No hallja, akkor nem is Tisza Kálmán az én előttem többé, hanem Kohn Móric!
A bankár, aki szintén a Kohnok nagy családjához tartozik (ámbátor Schwarznak hívták), duzzogva hagyott ott, már azt hittem megapprehendált, midőn három-négy nap múlva messziről integetett csónakjából. Bevártam a csónakot, vidáman mondta:
– Jó hírek, pompás hírek vannak otthonról.
– Hogyhogy?
– Úgy látszik, az udvar fog engedni.
– Úgy? Hála Istennek! Igen, de akkor az udvar lesz a Kohn Móric – felelte mosolyogva.
– Semmi az. Hisz egynek okvetlenül Kohn Móricnak kell lennie.
Az ischli levél még csak jobban nevelte Tisza szédületes erejét, nagyságát s mikor megnyílott az országgyűlés ősszel, már egyre vártam, hogy lássam a bihari alispánt, aki még a Tiszának is imponál. Nem adnám száz forintért, ha láthatnám. Az lehet még csak nagy, hatalmas és félelmetes!
Hát egy szép téli estén történt, mikor éppen ott tarokkozott a »generális« a klubban, környezve híveitől, minisztertársaitól. De mit beszélek én minisztertársakról? Tiszának nyolc írnokja volt, miniszteri titulussal. Hát mondom, amint éppen tarokkozik (ilyenkor senkinek se volt szabad háborgatnia) s rendezi kártyáit s kimondja a kettest (kontrázni senki se merte), egyszerre csak megnyílik a klub szárnyas ajtaja s egy tagbaszakadt, kerek arcú, deresedő körszakállú, mosolygós, kék szemű öregúr lép be a terembe – mire Tisza Kálmán egyszerre leteszi a kártyákat, végignéz öltözetén, hogy rendben van-e, fagyos, rideg arcára valami alázatos szelíd vonás lopózik és sietve megy, majdnem fut az érkező kezeit megrázni s szinte fojtott, félénk hangon kérdi:
– Parancsolsz valamit?
Olyan csodálatos volt mindez!
Mint az ezeregyéjszaka Aladdin történetében a lámpa szelleme. Parancsolsz-e valamit?
A mosolygó, piros arcú öregúr hanyagul rázta a fejét.
– Nem, nem effélékben járok most. Valakit keresek itt.
Nem kellett kérdeznem, ki az.
A klubban szájról-szájra ment a suttogás:
– Itt van a Tisza viceispánja; Beöthy Andor.
S valóban ott álltak egymás előtt: az erőteljes masszív alakon, annak nyugodt, közömbös, méltóságteljes arcán szinte látszott, hogy ő nem az ország nagy miniszterelnökével beszélget most, hanem az ő általa küldött népképviselők egyikével.
Percekig nézegettem akkor a nagy vicispánt, kinek szeméből kicsillámlott fenséges Bihar vármegye egész múltja, lépéseiből kidübörgött egész hatalma, egyszer-egyszer rám nézett, s ilyenkor összerezzentem, szívem sebesen dobogott. Megremegtem annak az embernek a tekintetétől, aki még Tiszának is imponál.
Sok év folyt le. Időközben megösmerkedtem Beöthy Andorral. Nini, hiszen ez egy nyájas ember, egy szelíd lélek, olyan, mint a jó falat kenyér.
Nem értem – mondom –, mért fél ettől Tisza Kálmán?
Még több év folyt le, s még jobban megösmertem Tisza Kálmánt. Ohó! Hát hol volt az én szemem, eszem ezelőtt? Hiszen Tisza még Beöthy Andornál is szelídebb, valóságos vaj, hogy szinte kenyérre lehetne kenni.
Kezdem már érteni, hogy mégis imponált neki Beöthy Andor!
Azóta levetették a hatalmat a sutba és nem ők lettek vele kisebbek, hanem a hatalom. Ha Bihar megyére gondolok, az első, ami szemembe ötlik, ez a két alak, kiket képzeletben nem tudok egymástól elválasztani, mintha egy fából lennének alkotva, magyar léleknek tetszetősen, habár nem egyforma nagyságban, mivelhogy az egyik Bihar vármegyét kormányozta, a másik csak Magyarországot.
