AZ ORSZÁGOS NŐKÉPZŐ EGYESÜLET JUBILEUMA
AZ ORSZÁGOS NŐKÉPZŐ EGYESÜLET JUBILEUMA
Talán éppen ezen a napon, ebben az órában, huszonöt évvel ezelőtt előkelő magyar hölgyek gyűltek össze, hogy egy nőképző egyletet alakítsanak. Még akkor nem voltak felsőbb leányiskolák s csak a Veres Pálné fejében járt az a gondolat, hogy a nőket se ártana esetleg valamely megfelelő életpályára előkészíteni. Hozzá csatlakozott Veres Pálné szívós agitálásához, buzdításához gr. Teleki Sándorné. Ugyanaz a két hölgy vezérkedett az első ülésen, aki most elnököl a jubileum díszülésén. Ugyanezek az arcvonások, melyek szelíden és mégis méltósággal tekintenek le a tanácskozó terem faláról – csakhogy fiatalabban. Huszonöt év sietett tova azóta! Ah, milyen boldog ez a két úrnő, hogy nincs oka azt kívánnia (amiért annyi asszony sóhajt), hogy bárcsak megállott volna az idő! Mert oly hasznosan folyt le a huszonöt év, oly fényes eredményekkel, hogy ötven év munkájának is beillik. Kerek huszonöt esztendőt gazdálkodtak meg maguknak.
Bizony pedig a kezdet nem volt könnyű. Az alkotmány mézesheteit éltük 1867-ben, mikor Veres Pálné megindította a mozgalmat; mindenki a koronázásra gondolt. Szükségesebbnek látszottak most a szabók és varrónők, akik a ragyogó selyemköntösöket megvarrják, mintsem a nevelőnők, akik belőlről fényesítsék ki leányaink lelkét, szellemét. Lassan, nehezen is döcögött a dolog s bizony egy hajszálon múlt, hogy el nem aludt. De ez erős egy hajszál volt: a Veres Pálné vasakaratából sodorva.
A közöny mellett meg kellett birkózni egy csomó ósdi nézettel. A jobbmódú nemesség és főurak még nem is olyan régen elégnek tartották, ha a kisasszony jól cseveg németül, franciául és el tudja zongorázni a német zenedarabokat. A nemzeti motívumok iránt nem volt érzékük, pedig észrevehették volna II. József alatt a törekvést a magyar előkelőbb leányok germanizálására. Ez a foganttyú a nemzet szívéhez. Ezekkel a rózsás ujjakkal el lehet majd vezetni az egész nemzetet – a koporsójába. A lateiner osztály elégnek tartotta, ha a leányai írni, varrni és főzni tudnak. A kurtább nemességnél pedig ősi szólás volt: »a leánynak csak annyi esze legyen, hogyha az eső esik, tudja, hogy az eresz alá kell menni«. De a nemzetnek magának sokszor annyi esze se volt, valóságosan be kellett taszigálni az eresz alá, nem egyszer-kétszer. Ennél a kérdésnél éppúgy, mint igen sok másnál.
Veres Pálné nem csüggedt, s az első évben összetoborzott huszonkét hölgy százra növekedett egy esztendő alatt, s március 28-án, most huszonöt éve, végre megalakulhatott a nőképző egylet.
De milyen szerény eszközökkel, mennyi viszontagsággal kellett megküzdenie, míg végre ma saját palotájában (a Zöldfa utcában) ünnepelheti meg huszonöt éves fennállása ünnepét, egy hasznosan töltött múlt nimbuszával övezve.
A veres téglaszín palota több, mint csupán egy szép ház, egyszersmind monumentuma a magyar nők áldozatkészségének. Mindjárt a kapuban ott a fehér márványtábla, melyen az alapítónők aranybetűs nevei díszlenek. Már szinte tele van, de még a »margó«-ra, úgy gondolom, elférne egy-két név.
Érdekes itt végignézni a sürgés-forgást valamely nőegyleti ülés alatt. Akkor megelevenül az egész ház. Suhognak a selyemszoknyák, szép fehérhajú matrónák, délceg, sugár asszonyok lépkednek fölfelé a lépcsőkön, komoly, ünnepélyes arccal, mintha országgyűlésbe mennének.
Lépjünk be a terembe, s íme kitárul egy szokatlan kép. A hosszú zöld asztalt csupa hölgyek ülik körül, csak úgy csörög rajtuk a sok gyöngy s ha mozdulnak, ha helyeselnek vagy ellentmondásra rázzák a fejüket, csillognak-villognak ékszereik s lengnek a strucctollak kalapjaikon.
Az asztalfőn a két elnök ül: Veres Pálné és gróf Teleki Sándorné. Előttük a csöngettyű, de erre csak ritkán van szükség (talán kétszer sem volt használva egy negyedszázad alatt), mert ha megvannak is talán itt a Károlyi Gábor és Vajay-féle természetek, de mennyire finomított alakban! Ah, ez az illedelem! Szép, szép a kis palota is, de ha ezt az illedelmet megvehetné a kormány az országgyűlés számára, milliomokat adna érte. Nincs itt »zaj« soha. A »Rendre«, »Helyre«, »Ohó«, »Eláll« szavakat nem ismerik. (Lehetne ez mamelukképző intézet is.) Mindössze szelíd zsongás vehető észre. Ez itt a »vihar«. Ha valamit morog egy-egy éltes matróna. Ez itt a »mennydörgés«. Az általános tetszést vagy nem tetszést csak a szemekből lehet kiolvasni. Azokból a többnyire szép szemekből.
De jaj is volna a lázongónak. Akire egyszer Teleki grófné ránéz haragosan fekete villámló szemeivel, hiába akart tigris lenni, csak mindjárt visszaváltozik az báránynak.
A zöld asztalnál csak a választmányi tagok ülnek és még a jegyző, az egyetlen szakállas és bajuszos lény a választmány ülésein; de ezt is gyakran helyettesíti egy-egy csinos asszonyka, aki dallamos hangon csevegi el a jelentéseket (hej ha egyszer ki lehetne cserélni Molnár Antalért!).
Évi nagygyűlés alkalmával hallgatóság is van; egypár öregúr, nevelésügyi barát, tanár és egypár hű férj, aki a feleség nyilvános szereplését jött figyelemmel kísérni. (Milyen gondatlanok ezek a férjek, nem hogy főznének ezalatt odahaza.) A terem előhajójában egy kosár virágbimbó; serdülő deli leánykák. Ez az országgyűlési ifjúság, az iskola növendékei. Nagy áhítattal hallgatják az öregeket – bocsánat – az előrehaladottabb korúakat.
Istenem, hogy fut az idő! Mire a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva az ötvenéves jubileumra ugyanezeket a képeket újra közli, már akkor ezek a kedves ici-pici bakfisek fognak ott ülni a zöld asztalnál ugyanolyan nagy strucctollas kalapokkal, ugyanolyan komoly arccal, mint most a t. választmányi tagok. Csak aztán olyan lelkesedéssel is üljenek ott!
De mit beszélek én arról, hogy ugyanezeket a képeket közli a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva! Hiszen már akkorra kétségkívül négy-öt palotája is lesz a nőképző egyesületnek a magyar birodalmi székvárosban.
Ezekből a képekből csak kettő marad meg: az a két kép, mely ma még az élő eredetiekre tekint alá a terem falairól s melyeknek érdekességét minden huszonöt év megneveli, bevonja a kegyelet aranyos csillámú zománcával. Sok, sok rajok fognak kimenni innen e teremből az országba, magyar anyák leányai és magyar leányok anyái emberöltőkön át, s a tündéri tanuló korból ez a két arc mindig meg fog elevenedni az emlékekben, a tisztelet és tekintély hangulatos fényével beragyogva.
Érdemes élni a közügyeknek.
