MINISZTEREK RAVASZSÁGA
MINISZTEREK RAVASZSÁGA
A képviselőház folyosóin és a képviselői fehér asztaloknál mozgalom indult meg az információk beszüntetése tárgyában; hogy képviselők ne járhassanak informálni a bíráknál. Azt is pengetik (de ezek már nagyon is vakmerő, urak), hogy az ügyvédi praxis inkompatibilisnek mondassék ki a képviselői állással. Egy ívet is próbáltak körözni. De hát ez még mind kicsi fejsze ahhoz a nagy fához! Könnyebb a papoktól elvenni a javaikat, mint az ügyvédek szájából a kalácsot. Vannak, kik az egyetemi tanárokra fenekednek, mások ellenben a bankok igazgató tanácsosait szeretnék kizárni.
Annyi bizonyos, hogy rossz vért szül a Ház tagjai közt az a látszat, hogy a parlamenti tekintély vagyonszerzésre használtatik. S ez a látszat csakugyan megvan néha-néha.
Miként a koleráról írta egy jeles angol író, hogy az inkább használ az embereknek, mint árt, mert borzalmas hírére rögtön hozzáfognak a legfőbb egészségügyi szabályhoz, a tisztogatáshoz, azonképp a Panama is meghozta a maga jó hatását – figyelmesekké tévén az embereket, a tisztaságra.
Persze messze van még ennek az ideje. A fehér asztaloktól a Ház asztaláig hosszú út vezet. Addig körül lehet sétálni egypárszor a világot.
S addig csak egy pajzs van a képviselői »beleártás« elfajzásai ellen: a miniszterek ellenállása és ravaszsága.
Hja, az egy külön tudomány. Kevés miniszter érti, de némelyik egész grce-szal kezeli. Wekerle ígér, de nem liferál. A képviselők nemritkán bonyolódnak kellemetlen helyzetekbe emiatt, de Wekerlére mégse neheztelnek meg. Van-e olyan seb, amit ő édesded mosolyával be ne hegesszen?
Szilágyi olyan, mint a macska. Ne tessék szörnyülködni, tisztelt mameluk urak, a macskát a hajdankoriak az istenekhez hasonlították, mert szereti a hízelgést, cirógatást, de ő maga csak karmol. Tehát Szilágyi, ha jókedvű, nem teljesíti, ha rosszkedvű, nem teljesíti és egyszersmind összeszidja. Szilágyi ezzel a két skálával dolgozik. Báró Fejérváry katonás ember, vagy igent mond, vagy nemet, de amit mondott, arra a takarékpénztár is adhat. Csáky gróf óvatos, azért nem is lett »pertu« a képviselőkkel. Bethlennek az a fortélya van, hogyha valakit erdészgyakornoknak ajánl az ember és kidicséri, ő kapni látszik az alkalmon, fellelkesül az ajánlott páratlan tulajdonságain, s így szól:
– Köszönöm, hogy fölfedezted ezt az embert. Éppen ilyent keresek. Ohó! Ezzel nekem nagy tervem van. Isten ments, hogy azt erre az igénytelen helyre dugjuk.
S erre szépen hagyod magad lebeszélni, azon hitben, hogy a védenced jövőjét megalapítottad.
Lukács Béla, akinek a minisztériumában legtöbb a fóka (de, én istenem, milyen sovány fókácskák), szeretetreméltó flegmájával nem tesz soha semmi ellenvetést (minek arra szót vesztegetni?), hanem egyszerűen kihúz egy ceruzát és átnyújtja a protezsáló képviselőnek:
– Írd fel az illető nevét egy papirosra!
S ezzel bekerül a védenc a kabát belső zsebébe, sok-sok hasonló cédula közé. E néma zsebből rajzanak ki aztán azok a kedves, csacska postamesternők, mogorva távirdatisztek, kedélyes vasúti hivatalnokok, de sok ott is marad örökre. Ez a nevezetes zseb a bölcső, de egyszersmind koporsó.
Ám ez mintegy generalizálva van. Az egyes esetek azonban különbözők; a miniszterek furfangja, amit szelíden dialektikának is lehetne nevezni, kitanulmányozhatatlan.
Egyszer képviselő koromban (mintegy másfél év előtt) egy kerületembeli írnokot protezsáltam az igazságügy-minisztériumban.
Az államtitkár nyájasan fogadott.
– Hogy hívják az írnokot?
– Bokor Jánosnak.
– Mit akarsz belőle?
– Telekkönyvvezetőt, vagy legalább segédtelekkönyvvezetőt.
– Helyesen, és mióta írnok?
– Nekem azt írják, hogy tizenöt éve.
– Hm – szólt az államtitkár –, hát nézessük meg.
Beszólította a titkárját, s meghagyta, hogy keressék meg, mióta írnokoskodik Bokor János a kerületembeli járásbíróságnál?
Kisvártatva visszajött a titkár:
– Hét éve.
– Csak? – kiáltott fel az államtitkár vidáman. – No, az kellene még! Tíz-tizenkét éves írnokaink is vannak. Nem lehet, kedves barátom, még korán volna. Hadd várjon még egy kicsit ezen Bokor János.
Megírtam tehát a kerületembe, hogy Bokor János nem lehet kinevezve, mivel még csak hét éve írnok. Az pedig kölyök idő ebben az állásban.
Nosza, jött vissza a válasz, hogy igaz, csak hét éve írnok ott helyben, de azelőtt is írnok volt kilenc évig a trsztenai járásbíróságnál, ide csak át lett helyezve.
De míg én a levelet megírtam, arra megjött a válasz, mire azt vagy tízszer megsürgették, s én végre az államtitkárhoz kerültem vele ismét, újra elmúlt vagy félesztendő.
Az államtitkár nyájasan fogadott.
– Mit parancsolsz?
– Egy írnokot szeretnék segédtelekkönyvvezetőnek.
– Helyesen! Hogy hívják?
– Bokor Jánosnak.
– Tudom, tudom, emlékszem; hiszen úgy találtuk, hogy kevés ideje szolgál még.
– Éppen ez volt a tévedés, méltóságos uram. Nézesd meg jobban, s megtalálod a trsztenai járásbíróságnál. Ott is kilenc esztendeig volt már írnok. Összesen kis híja a tizenhat esztendőnek.
Az államtitkár összecsapta a kezeit:
– Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Tizenhat éve van szolgálatban, s nem mozdították elő. Jele, hogy alkalmatlan. Tehát én se tehetem. Hova gondolsz, édes barátom? Mit akarsz te egy megpenészedett tizenhat éves írnokkal? Igazán borzasztók vagytok!
Magam is beláttam, hogy borzasztók vagyunk, de azt is, hogy a bürokrácia észjárása is borzasztó. Lemondtam szegény Bokor Jánosomról. Végre is egy írnok kis pont a világon, hadd maradjon örökké kis pontnak. A kerületre nézve irreleváns.
Hogy a múlt választáson kisebbségben maradtam, annak nem a szegény Bokor János az oka, hanem egy másik eset.
Egyik főtisztviselő (a Majzik Károly) lett fölfüggesztve bizonyos manipulációk miatt, kinek óriási rokonsága van a kerületemben. Halomra jöttek hozzám a táviratok, levelek a legbefolyásosabb választóimtól:
»Mindent kövessen el nagyságod, hogy ártatlansága kiderüljön.«
Visszasürgönyöztem: »Mindent el fogok követni.«
El is követtem mindent. Háromszor voltam Budán, órákig lestem a minisztert a klubban, a folyosón s összes ékesszólásomat elővettem Majzik mellett. Őexcellenciája biztosított:
– Mindent el fogok követni.
Oh, hányszor hallottam ezt a mondatot a miniszteri ajkakról! Ha annyi forintom volna!
– Csak arra kérlek, kegyelmes uram, eleve értesíts az eredményről, hogy én sürgönyözhessem haza először.
– Mindenesetre.
A Majzik-esetnek az a nagy bibéje volt, hogy a megye képviselői közül némelyek ellene dolgoztak, de én mégis reménykedtem.
S valóban egy nap, midőn megkérdeztem a minisztertől, hogy van-e már valami eredmény, hanyagul mondá:
– Éppen tegnap intéztem el.
– S hogyan? – kérdém fojtott hangon.
A miniszter megszorongatta a kezeimet és jóakaratúlag mosolygott.
– Nos, fölmentetett.
– Hála Istennek – lihegtem örvendezve, s rögtön megfogalmaztam a telegramot. »A Majzik-ügyben a miniszter kedvező határozatot hozott. Nagy fáradságomba került, de győztünk.«
Egész este jöttek a köszönőtáviratok. Maga Majzik »élete megmentőjé«-nek nevezett. Otthon a kerületben nagy bankettet csináltak a kiderült ártatlanság tiszteletére – óriási ivással, lelkes tósztokkal. A fele az én egészségemre szólt.
Csak másnap hűlt el bennem a vér, mikor egész hitelesen meghallottam a Házban, hogy Majzikot elcsapták a hivatalából; kétségbeesve rohanok a miniszterhez:
– Kegyelmes uram, mit cselekedtél a Majzikkal?
A miniszter csodálkozva nézett rám:
– Hiszen már mondtam tegnap.
– Dehogy. Azt mondtad, hogy fölmentetett.
– Nos, igen – felelt őexcellenciája –, a hivatalából.
Majzikkal nekem is végem volt. Nevetségessé váltam a kerületemben.
A »jól informált ember«-nek csúfolnak.
Kikoptam, kimaradtam a Házból. Nyugodtan járogatok a klubba, s élvezettel nézem a minisztereket, kikhez nincs semmi mondanivalóm. Tessék elhinni, hogy ez is nagy élvezet.
