A POLITIKAI SZAGOK
A POLITIKAI SZAGOK
(Húsvéti elmélkedés)
Egy igen kiváló politikusunktól, aki még ma is él, azt kérdeztem évtizedek előtt:
– Mikor látta, bátyám, Deák Ferencet?
Azért kérdeztem, mert ez volt a kedvenc témája. Ha hazakerült, örökké ezzel dicsekedett: »Itt voltunk, ott voltunk az öregúrral, ezt vagy azt mondta.« Arca lángolt, szeme ragyogott ilyenkor.
Most kedvetlenül biggyesztette el ajkait, s hanyagul veté oda:
– Nem járok az öreghez többé.
– Ugyan? Hát mi történt közöttük?
– Nagyon kellemetlen szagú a lába.
Sok-sok év elmúlt ezután, magam is képviselő lettem, az a politikus pedig kimaradt a választásoknál, mert a kormány igen lanyhán vette a dolgát. Fájt neki ez a kimaradás, s bár főrendiházi tag lett, mégis sokat tűnődött a kormány »hálátlanságán« s egyszer tőlem is megkérdé nagy bizalmasan:
– Hát te mit gondolsz, nem hallottál valamit, miért ejtettek el engem?
– Egyszerű az egész – feleltem, visszaemlékezve egykori szavaira –, mert immár a te lábadnak is kellemetlen szaga van.
Valóban ez a politika. A legillatosabb lábak is egyszerre csak kezdenek rossz szagúak lenni. A hívei elmaradoznak az egykor ünnepelt ember mellől, mert valami kellemetlen szag van rajta. S boldog, aki ezt legelőször érzi meg. Milyen orr, milyen fölséges orr! – mondják. Ah, az a csodálatos, megbecsülhetetlen szimat! Észrevenni valakin a friss rezedaillatot, aki eddig nem illatozott és észrevenni a másikon, hogy a lábából rossz szagok párolognak ki – a lábából, amelynek nyomain tömegek jártak eddig.
A politikát két dolog teszi: a szag és a szagolás. Aki se nem szagos, se szagolni nem tud, az menjen innen a pokolba – mert minden ezen alapszik.
Persze a szagok is különfélék, az orrok is – és csakis ezért komplikált mesterség a politika. E nélkül nagyon is egyszerű lenne. Például valaki igen jószagú lehet itthon, de a bécsi Burgban igen kellemetlen szaga van és vica versa. Ösmertem embereket, akik a rozmaringtól elundorodtak, s viszont olyanokat, akik úgy szürcsölték orrukkal, mint az ambróziát.
S mekkora variáció a szagok közt! Milyen bizonytalanság, hogy melyik kerekedik fel kedvenc szagnak! Az élelmes orosz illatszerész úgy találta ki a mai napok legbódítóbb parfümjét, hogy egy egészséges nő levetett ingén a szűzies test ott ragadt illatát tanulmányozta s elkészíté… Hiszen Hungáriát is szép asszonynak festik, csakhogy nem szokta az ingét levetni.
A mi politikusaink bizonytalanul fürkészik a szagok divatosságát és jövőjét. Különösen a vezetőknek van szükségük, hogy valami különös jó illat terjengjen rajtuk; árnyékaik nem vágynak egyéni szagra, ők megelégszenek, ha a nagyobbak érintkezése érzik rajtok. A pirítós kenyérnek nincsen szaga, de ha a fokhagyma hozzáér, akkor fokhagyma szaga van. Szerények ők! Ha akácillatot lehel a vezér, jámbor mamelukja nem akar jázminillatot, boldog a fakéreg szagával. Ha azonban a vezér kellemetlen szagú lett, a hű mameluk elóldalog fölséges szimatjával és egy perc alatt elveszíti előbbi szagát, más szagú világító testekhez dörzsölődvén.
Oh, ti őszinte virágok és fák, milyen unalmas lehet nektek, kik kénytelenek vagytok egy egész életen át egyetlen, ugyanazon illattal megérni, s az orgonavirág sohase szagolhat úgy, mint a rózsa, s a rózsa se veheti fel a levendula illatát, még ha megpukkadna is a vágytól – igaz ellenben, hogy a dohos hordó szagával sem sújthatják az istenek.
Egészen más az ember. Tetszés szerint csereberélhet szagokat. De persze, némelyek meg akarata nélkül érik utól. S ezektől nehéz megmenekedni. De mégsem lehetetlen. Az esetek csodálatosak. Hogy milyen balzsammal, vagy arkánummal kell bedörzsölni egy népszerűtlen testet, hogy az újra kellemes legyen, mélységes titok. Lehetséges, magától illan el a rossz szag, mint a kámfor, de honnan támad akkor a jó illat? Az is magától? Vagy a rossz szagból? Erre nincs felelet. A szag átcserélési processzus legtöbbször kifürkészhetetlen. Még akkor is, ha előttünk folyik le.
Lám, Eötvös Károly újra népszerű lett. Ki hitte volna? Megviselődött, megfoszlott, összezsugorodott, mint a radírgumi, amellyel már sok foltot kiszedtek. Már csak a Károlyi Gábor tekintélye tartotta. A vajdadolmány ezüstgombjai egymásután szakadoztak le. Az utolsó gombnál megrázkódott és megint népszerű lett.
De ez nem csoda. Tudjuk, láttuk mi okból? Egy beszéd által.
De miért lett népszerű gr. Szapáry Gyula? Hogy esett ez meg? Mert tény, hogy ő maga megint rokonszenves. Tett azóta valamit? Nem. Elment és eljött. Félévi távollét után megjelent a két utolsó ülésen a Házban, a íme, csodálkozva tapasztalhatta, hogy valami pompás illat van rajta. Hogy mi az oka, nem értette. Talán, hogy csak a Házban jelent meg, a klubban nem? Vagy talán, hogy Wekerle lett azóta rossz szagú?
Amint végigimbolygott a folyosókon, amerre ment, hódolón álltak fel előtte volt párthívei, akiknek most eszébe jutott, hogy ő választatta meg őket. Körüle tolongtak örömzsivajjal ellenfelei, hogy kezet fogjanak vele. A Ház összes orrait kellemes csiklandozás tartotta izgalomban. »Férfiasan esett el«, mondták. S ez annyit jelent parlamenti nyelven: »Ügyesen kelt fel.«
Még Horváth Gyula is eléje toppant:
– Látod, amíg nem volt igazad, a pártod mindég veled ment; egyetlen egyszer volt igazad és a pártod mindjárt cserbenhagyott.
Oh, együgyű közvélemény! Vén szamár, akinek a bölcsességfoga ki nem nő soha! Egy gyermek, nincs emlékezőtehetsége csak szeszélyei. Vagy ha van is emlékezőtehetsége, olyan mint egy asszonyé, csak arra emlékszik, amire akar. Ezért hiszi mindig, hogy igaza van.
De ebben az ő igazságában hiányzik a logika minden ingredienciája. Emberek, tárgyak, ruhák egyforma megítélés alá jutnak. A krinolin csúf, utálatos volt, de diadallal fog visszatérni; a pillangós főkötő gyönyörű volt, de talán sohase látjuk többé. Így van ez a világ eleje óta és így is lesz.
Ki bírná levezetni logice, miért lett a Szilágyi Dezső lábának kellemetlen szaga, s éppen akkor, midőn az a láb győzelmi ütemre lépkedett? Az csak nem vehető indoknak, hogy Szilágyinak rossz modora van. Hiszen népszerű korában is rossz modora volt. Úgy kaptuk őt mindjárt, mint mészárszékben a húst, a csontjaival együtt.
A púroszok úgyszólván ellen alakultak. – »Adjátok ki nekünk Kalchast!« ez volt a jelszó, a béke ára.
Kalchast nem lehet kiadni… Mit mondana rólunk a világ, ha harci győzelem után a legjobb katonát adnók ki? Hanem ha ti magatok döfitek le, mi szelíden és mosolyogva mossuk meg a kezeinket. Vizünk is van, lavórunk is van, törülközőkendőnk is van…
Szilágyira borzalmas sors várt. Mint láva hömpölygött a hír, hogy a költségvetésnél le fogják szavazni.
– Nagy harc lesz, szörnyű harc lesz – jósolták mindenfelé. – A fegyverek ropogni fognak, s küzdeni fog és elesik.
S mit tett ez ellen Szilágyi? Semmit. – Érezte, hogy vége van, mint az emberevők közé került misszionárius, tudta, hogy meg fogják sütni – csak a tálra volt kíváncsi, amiben fölszervírozzák. Erőnek erejével parlamentáris tálat akart. S a költségvetés éppen olyan.
Nyugodtan jött fel a vesztőhelyre a költségvetés napján.
S íme, csodák csodája… Lándzsáikat, vítőreiket behajigálták az emberek a szögletekbe, s a költségvetés lefolyt röviden, csendesen, egy zajos éljenben bevégződve.
Szilágyi bámult, a Ház is bámult. Mosolyogva vette nagy bőrtáskáját hóna alá, s e táskából is, amerre ment, finom rezedaszag szállongott s ringatózott a napfényes levegőben.
Hogy történt ez, mi volt benne a rugó? Talán megijesztette valaki a Házat, hogy Szilágyi után Darányi lesz a miniszter? Talán felültette valaki a Házat, hogy Szilágyi összeveszett Tiszáékkal? Talán…
Ejh, ezerszer is nem! Szeszély, szeszély és mindig csak szeszély. Szilágyi ismét jó szagú lett, punktum. Eötvös, Szapáry nemkülönben. Ne keressétek miért, ne keressétek hogyan, s ne fűzzetek a dologhoz okoskodást.
Hiszen azt magam is megtehetném, mondván: Íme, mégis mily bölcs a maga hóbortjaiban a parlamentarizmus. Gyorsan, pazarul koptatja az embereket – amíg újakat talál, de amikor aztán megszorul, takarékos lesz szegény feje és az egész ócskákból csinál magának újakat.
