TISZA ISTVÁN
TISZA ISTVÁN
Az elkeresztelési vita még egyre foly de Irányi javaslatának elfogadása és Apponyi gróf beszédje óta kisebb érdeklődés mellett, kivált hogy a nagy meleg is beütött, amit csak kevéssé enyhít a Ház üvegfedelére húzott fehér vászon.
Már-már azon voltak az izzadó üstökű türelmetlenebb honatyák, hogy legjobb volna kikerülni a vita egyes fázisait; össze kellene csukni valami árnyékos helyre Tódor kanonokot és Thaly Kálmánt (a pólusokat), és amiben ők ketten megegyeznek, azt vakon elfogadná az egész Ház.
De ma még egyszer fölvillanyozta a parlamentet Tisza István.
Tisza István már eddig is kimagaslott nemcsak kortársai között, hanem az egész szabadelvű pártban.
A jövő reménye, éppúgy mint Apponyi. Két csillag, mely két ellenkező sarkon fénylik. Apponyi már kibontakozott, a másik csak most gyulladozik, de még szebb fényben.
Találkoznak-e valaha vagy soha, ki tudja? Ezt a csillagászok dolga megjósolni, mert előre látni nem lehet.
Tisza István mai nagyszabású beszédjét a vezércikkírók feladata méltányolni, kik most talán már harmadszor kiálthatnak fel magukban Jakab angol királlyal: »Fejlődik már a kéz a gyeplőkhöz«.
Mi csak némi külsőséget jegyzünk föl a mai ülésről. Tisza István beszédjét mély csöndességben hallgatták; az ellenzéki padok is megteltek. Azon tiszteletteljes figyelem fogadta, mely csak a nagyobbfajta parlamenti alakoknak jut ki.
Csöndes, de érces tiszta hangon beszélt, szinte érzik rajta, hogy undorodik minden pátosztul. A lendületes helyeknél is csak alig észrevehetőleg emeli föl a hangját. Egész modora, magatartása azt látszik mondani: »Nem kell a hatás«. Egyetlen percre se olvad meg, mint Apponyi. Szónoklata inkább a Szilágyiéhoz hasonlít, mert némi szarkazmus és gúny megcsillan néha szavaiban; de a dialektikája egészen más. Szilágyi szónoklati művészetével mesterséges csapdákat állít és hurkokat köt az ellenfelek szavaiból azok nyakára, míg ellenben a Tisza István szónoklata puritán egyszerűséggel kerül el minden »művészi« fogást. Szilágyi le akarja teperni ellenfeleit, kifárasztani, összetörni. Apponyi fel akarja őket izgatni, lelkesíteni, Tisza, a senior, ki akar siklani előlük s elsiklás közben elöl-hátul üt rajtuk egyet, ahol éppen éri, Tisza István egyszerűen el akarja velök hitetni, hogy neki van igaza.
Persze akkor is, ha nincs igaza. Mert makacs államférfi lesz belőle. Erős meggyőződések és erős szenvedélyek vezetik. Világos feje van, de merev dereka. Ezzel a fejjel nehéz nem jutni fel a hatalom legtetejére, de ezzel a derékkal könnyű ott összetörni.
Nyelve magyaros, zamatos, a családi »hogy«-ok gondosan ki vannak belőle gyomlálva. Gondolatai szabatosan, símán folynak, s bizonyos üdeség van rajtok. Valóságos harmat. Ötletei nem frappánsok. Szilágyi hatalmas gondolatgazdagságát utól nem éri; ennek meglepő merész fordulatai hiányzanak Tisza Istvánnál, de kivált az érvelésnél némely tulajdonságai emlékeztetnek Szilágyira, noha bágyadtabb színekben, mint a tanítvány vásznán a mester griffjei.
De Tisza Istvánnak oly tulajdonai is vannak, amikben ő nem hasonlít, mint szónok, senkihez. A nagy lélekjelenlét, bizonyos kellem az előadásban s oly közvetlenség, melyből lassan ellenállhatatlan, jóleső melegség árad.
Mai beszéde a legnemesebb liberalizmust lehelte, tárgyilagos volt, úgyszólván a felekezetek felett álló, s mégis mintha benne zúgna a hajdani protestáns harcok egy mélabús akkordja. Ami meg is hatotta a kálvinista atyafiakat, még a túlsó mezőkön is. A Kiss Albert arca ragyogott, Csanády bácsi felkiáltott egy párszor:
De igaza van! Igaza van!
S hatalmas felhorkanásai belekeverőztek testvériesen a szabadelvű párt katolikusainak zajos, viharos helyesléseibe.
Madarász apró szemei is villogtak s vörös fejét egyre bólingatta, hajtogatta, mint valami vén zászlót.
Csak Horváth Gyuláék szisszentek fel egy-két allúziónál:
Apponyi is azt akarja, amit ön!
Örvendek, ha nézeteink találkoznak felelte Tisza István.
Száz esztendő múlva kiáltotta vissza Ábrányi Kornél.
E kis feleselésből hát mégis megtudtuk, mikorra várható a fúzió.
De elég is volt ennyi Tisza Istvánról… Sokszor, sokan és sokat fognak még ő róla írni.
