NYÍLT ÉS ZÁRT ÜLÉS
NYÍLT ÉS ZÁRT ÜLÉS
A t. Házból
Terényi Lajos kezdte a vitát. Jeles fiatal képviselő, aki megfordítva csinálja pályafutását. A főispánságon kezdte és a képviselőségen folytatja.
A főispánok csak addig kormánypártiak, amíg főispánok, Terényi azóta kormánypárti, ahogy nem főispán. Különben történelmi alak, azon a címen, amin Szent György. Azzal a különbséggel, hogy Szent György csak a sárkányt győzte le, Terényi leteperte Csatárt.
Hiszem, hogy valamikor az ő arcképét is óraláncos pénzekre fogják verni, de hogy addig is ne legyen homályban az ország, magas, karcsú ember, hosszúkás, kissé fanyar arccal, szemeiből az intelligencia villog ki, szavai józan, értelmes politikusra vallanak. S amellett szerény, mint amelyik ember egy pecsenyés tálból a szárnyát veszi ki.
Megelégedett a jó öreg Bánóval, akin nem sok harapni való van. Bánó beszédét, amellyel polemizált, már mindenki elfeledte (bár a pénzügyi programja maradandó beccsel bír).
A nemzeti párt is elöleresztett egy szűzecskét, Márkus Józsefet, aztán Beksics Gusztáv jött becses közjogi fejtegetéssel, vagdalva kissé Apponyit és szerencsés kézzel kiröpítve egy megjegyzést a néhai Sennyei-pártról.
E megjegyzéssel vihart vetett el Beksics. Mert Beksicsnek vannak sikerei.
Megpetyegette ujjait Beöthy Ákos és fölugrott, egy szpíccsel glorifikálva a Sennyei-pártot, aminek az már se nem árt, se nem használ, mint a szentelt víz.
A nemzeti pártnak tetszett az elődökre való visszaemlékezés. Kriptaszag áradt el a Házban. A nemzeti orrok élveztek.
De az elnök ekképpen merengett a székén:
Ez az Ákos jó szónok… Csak az a hangja ne lenne! Hm, tetszik a pártnak! Hanem az asszonykák unják magukat odafent. Türelmetlenül várják már Andrássy Gyula grófot. (Ő volt ugyanis felírva a következő szónoknak.) Ákos derék ember, de egy csöppet se szép. Az asszonyok türelmetlenkednek… Ejh, mit is beszél már olyan sokáig? Voltaképpen mi közünk nekünk a Sennyei-párthoz. De minek is engedtem. Ohó. Hiszen voltaképpen joga se volt felszólalni.
Egy-kettőt fordított az előtte heverő házszabályokon, amelyek mindég arra a bizonyos veszedelmes paragrafusra vannak nyitva s a gonosz dzsinnek, ezek a pajkos fekete betűk gúnyosan nevettek az elnök szeme közé:
Minek is engedted! Minek is engedted!
Valami vonzó, csábító van e betűrengetegben: nógatták, ösztönözték s lőn, hogy mikor Beöthy bevégezte a felszólalását, rácsapott az elnök a tenyerével a házszabályokra s így szólt:
Végig engedtem szólani a képviselő urat.
Nem az elnök engedi, de a Ház kiálták közbe balról.
Hibát követtem el, midőn megengedtem folytatta az elnök , mert a házszabályok nem adnak arra jogot.
Roppant zaj támadt.
Mi volt az? kérdezik keresztül-kasul, akik a zajban nem értették meg az elnök szavait.
Az elnök önmagát utasította rendre.
Öt percre felfüggesztem az ülést enunciálta az elnök harsányan.
Az egész balmező megmozdult. Csörtettek az elnöki katedra elé.
Várjon, ne menjen!
De az elnök lelépett trónusáról s a zűrzavaros ingerült kiáltások fergetegében eltűnt a folyosóra vezető szárnyas ajtón.
*
Öt perc múlva lángban volt a Ház.
A jámbor nemzeti pártiak, akik csendesen kérődztek eddig elképzelt választási babéraikon, mogorva harci kedvvel készültek a rohamra. Öt percig tartott a hadi készület. A vezénylet szétosztotta a szerepeket s mire az új ülés megnyílt, megkezdődött az ádáz roham, melyről a következőket jelenti harctéri tudósítónk.
Horváth Gyula adta meg a jelszót. Nagy vehemenciával rontott neki az elnöknek a budai győző, jogtalannak állítván utólagos megjegyzését.
Amit Horváth Gyula elmondott mennydörögve, azt mondta el Horánszky elsavanyodva. Az izgatottság nőttön-nőtt az ellenzéken. Károlyi Gábor elemében volt, hol kiszaladt a folyosóra, hol beszaladt. Mindenki azt hitte, hogy egyszer csak begurítja a guillotint.
Apponyi mélán, ártatlanul tekintett szét a háborgó Házon, olyan megelégedett szemmel, mint egy gazda.
Jól áll a vetés… elég jól áll.
Az öreg Péchy lehorgasztotta fejét egy lutheránus zsoltárt morogván:
Dicsőség neked óh uram! Hogy immár letépted bíbor palástomat.
Az elnök csodálkozva hallgatta székén a fergeteg süvítését. Ilyen kis felhőből ekkora zivatar. De nem tesz semmit, át kell esni ezen is.
Ekkora láz egy kis bárányfelhőtől! Olyan ez az ellenzék, mint egy gyerek!
Arca kivörösödött egy kissé, de olyan mozdulatlan volt, mintha márványból lenne.
Andrássy Gyula állt most föl. Ő indokoltnak tartja az elnök kijelentését s indítványozza, hogy a ház helyeselje az elnök eljárását.
Olaj volt ez a tűzre.
Mit, még helyeslést akarnak? zúgott fel a nemzeti párt s az ingerültség egyre nagyobb hullámokat kezdett verni az Irányi táborában is, hol pedig nyugalom volt még előbb. Többen a mediumra rohantak. Csávosy nem bírta őket lekérlelni, hogy menjenek békés padjaikba, mert a medium veszélyes hely. Ott ütnek ki a forradalmak.
Eötvös intett, hogy szólni akar. S ez egyszer józan okos volt. Egyet-kettőt csípett az elnökön és a napirendre térést indítványozta, de előbb vonja vissza Andrássy az indítványát.
Már-már bevégződött volna a kiütött háború, ha a Pulszky Ágoston nem fösvénykedik a visszavonással. Azt mondja, »tartaléktalanul« vonassék vissza az indítvány, mert ámbár bízik az Eötvös jószándékában (Pulszky is olyanban bízik, ami nincs), de nem szeretné, ha a visszavonáshoz önkényes magyarázatok fűződnének.
A zaj és Pulszky Ágost sziámi ikrek; volt is lárma, minőt a véderővita óta nem hallottunk. Hasztalan rázta a csengettyűt Bánffy Dezső. Kling klang! Csengett az kísértetiesen, mintha szerte kiáltaná:
A kísértetek visszatértek.
Két szónok is felállott egyszerre. Horváth Gyula középütt, Polónyi balról, szólni kezdtek. A mameluk tábor pezsgett, készülődött. A fiatalokat csitítani kellett az öregeknek. Azok mindenáron ütközni akartak. De az öregek közbekiáltottak:
Csitt, csitt! Napirendre térünk.
A miniszterelnök csillapító szavakkal ehhez járult.
De Apponyi még nem engedte. Ebből a hadizsákmányból, amit a jó szerencse nyújtott a mai napra, ő is kiveszi a maga részét s egypár hatásos észrevételt sajtolt ki a meglehetősen sovány vitaanyagból, gúnyos lében megforgatva az Andrássy Gyula egyik megjegyzését.
Ám, ha Apponyi szólott, nem maradhatott el Szilágyi Dezső se, aki végre igaz megvilágításba helyezte a tárgyat a kormánypárt zajos tetszése mellett.
Most már szent a béke. Minden lecsillapodott. Beállt a normális érverés. Az elnök föllélegzett, mint aki kiállta a tengeri betegséget s egypár szóval kezdte megmagyarázni eljárását.
Éktelen rivalgás tört ki errre.
Nem szabad az elnöki székről véleményt mondani.
Lépjen le onnan!
Halljuk, halljuk! zúgta a jobboldal.
Midőn elfogadtam az elnöki széket folytatta az elnök elhatároztam, hogy a házszabályokat megtartom.
Helyes, helyes.
És hogy úgy tartom meg, ahogy én értelmezem.
Rosszul értelmezi.
Ohó! Ohó! Úgy kell megtartani, amint a Ház értelmezi.
A zaj valóságos orkánná dagadt, s mikor az elnök Eötvös és Polónyi nevét említé hangja teljesen elveszett a zuhogó kiáltásokban.
Nem szabad az elnöki székről vitatkozni.
Menjen le onnan.
Hoitsy Pál egy papirost lobogtatva rohant az emelvényhez.
Az elnök futó tekintetet vetett az iratra s fölállott.
Tisztelt Ház! Tíz képviselő zárt ülést kér. Ezennel fölszólítom a karzatokat, hogy távozzanak.
Egy perc alatt kiürült a terem. A szép hölgyek suhogva tűntek el mintegy varázsütésre. Az írói karzat népe lomhán, kedvetlenül sompolyodott ki. A gyorsírók elhagyták helyeiket.
Úgy nézett ki a Ház, mint egy lihegő óriás, akinek a szemei ki vannak szúrva. Üresen, kísértetiesen tátongnak a szemüregek.
Ünnepi csönd vonul végig a padokon.
A Ház szőnyegén csendesen lépked be Tisza Kálmán, ki most jön a zsinatról, s csodálkozva néz szét a Ház szokatlan ábrázatán, hogy ugyan mi is hiányzik itt. Mintha valami máshová lenne téve.
Polónyi az első fölszólaló. Megfenyegeti a többséget, hogy jól viselje magát, óvakodjék, nehogy valaki szavazást provokáljon a házszabályokra, mert akkor örökre vége lesz a tanácskozások nyugodtságának.
E vérfagyasztó hadüzenet után azonban megenyhült a félelmetes hatalmú férfiú, s nyájasan mondá, hogy semmit se kíván ezúttal, az elnök feje maradjon a nyakán, ők csak azért kérték a zárt ülést, hogy az elnök kijelentéséről nem lévén tájékozva, azt ha esetleg nem való nyílt ülésbe, zárt ülésben mondhassa el.
Bánffy Dezső kimagyarázza, hogy ő csak azért említette Eötvös és Polónyi neveit, hogy megköszönje nekik, amiért lehetővé tették indítványaikkal a napirendre térést. Polónyi mosolyog. Eötvös megelégedetten dörzsöli a kezeit. A nagy miniszterölő tetszik magának, mint életmentő.
Még Beöthy Ákos dicsekedett el vele, hogy már őneki máskor is volt ilyen esete, s ezzel a zárt ülés bezáratott.
Ezen bezárás után állott fel Tisza Kálmán. Szólni akart.
Az elnök mosolyogva vonogatta a vállait.
Az lehetetlen többé. Az ülés be van zárva.
A párt egy része zajosan követelte: isten neki, nyissák ki még egyszer a Tisza kedvéért.
De Tisza megadta magát, leült. A sors úgy akarta, hogy az elnöki szigornak ő legyen az első áldozata.
