A MAI ÜLÉS [márc. 17.]
A MAI ÜLÉS
[márc. 17.]
[márc. 17.]
Rudnay Béla szűzbeszéddel kezdte kihúzni az időt a déli órákig a nagy szónokok föllépési idejéig.
Rudnay Béla csinos ember, a beszédje is csinos volt. A bal arcán egy beforrt kardvágás van ami ezenfelül is érdekessé teszi.
Míg Rudnay beszélt (elég szembeötlő figyelem mellett) s míg a későn kelő honatyák bégyűltek, addig Jókai künn a folyosón bolyongott; nem látott senkit, egyedül járt ott a szivarozgatók között, kezeit hátra téve, azazhogy nem egyedül volt, a múzsák ott táncoltak előtte vidám, pajkos piruetteket. De persze mi meg azokat nem láttuk. Pedig sokért nem adta volna Nopcsa Elek.
Nagy, zsúfolt karzat verődött össze, Júnók, Párkák, Gráciák. Egy egész Olimpusz. Óriási virágvázának látszott a középkarzat.
Apponyi megdöbbenve tekintett föl:
Mi ez? Hiszen nem én beszélek ma?
Oh, csalfa, állhatatlan, kíváncsi asszonyok!
A kormánypárti Rudnay után egy zömök fekete emberke állott föl a nemzeti mezőn, név szerint Drakulits Pál, akinek az előadása unalmas, de a logikája mulatságos. Ő maga eleven, mint egy kedves kis mókus. Gallyról gallyra ugyan nem ugrál, se gondolatról gondolatra, hanem a fölállított téziseiből olyan távoli konzekvenciákra ugrik át, hogy egy fiók zergének is becsületére válnék. Beszédje nem annyira beszéd volt, mint inkább választási számlának kiegyenlítése. Megköszönte ékes szavakban a szélsőbal támogatását.
A Ház igen jól mulatott Drakulitscsal.
Most aztán behítta a villanyos csengettyű Jókait. Megteltek a padok egy perc alatt.
Új dolog jön. E csodálatos, megúnt és mégis vonzó porondon új dolog. A harcot itt gyakorta vívják fustélyokkal, marcona goromba katonák, vívják nyilakkal, finom sisakú lovagok, vívják galacsinokkal kenyérbélből (ez a legutálatosabb). Hajigálnak egymásra köveket, sarat. Végre itt jön egy szónok, aki virágszirmokkal fog dobálózni.
Jókai csakugyan szólott. (Illő is volt: három nap óta ígérgetik már a wippek.) A politikára már ráúnt az öregúr; a klubban sem diskurál róla. (Nem ér rá az ember amiatt a kutya tarokk miatt.) Újságot otthon nem olvas, bent a tanácsteremben elábrándozik. Amint ül, üldögél, egyszerre csak begurít neki Csávosy egy kis aranyhintót, négy kétfejü sárkány van eléje fogva. Ráül, a négy sárkány ragadja prüszkölve, ismeretlen, még eddig föl nem fedezett világrészekbe; hol bűvös-bájos városok emelkednek, hol minden bizarr, csodálatos; üvegből vannak a fák, felhőből vannak az üvegek, arany körték nőnek az üvegfákon s mikor a szél elkezdi őket rázni, megcsendülnek csilingálnak (lehet azonban, hogy csak Bánffy rázza az ország kolompját) s messze valahol egy tündér tó partján egy fűrészmalom kelepel andalítón. (Lehet azonban, hogy csak Thaly Kálmán beszél.)
Egyszóval az öregúr (a nemzet legnagyobb élő írója) se nem diskurál, se nem olvas, se nem hallgat politikát, hát nincsen is eléggé informálva; ő a napi politikáról csak annyit tud, amennyit Nedeczky Pista bácsi és másik hű partnere, Sváb Károly főrendi bátyánk jónak lát tarokkozás közben elhullajtgatni azt is csak azért teszik, hogy zavarják a kiadásoknál, s ő is csak azért hallgatja, hogy mint ravasz fondorlatot ellenőrizze s abból némi tájékozást nyerjen arra nézve, melyik a rövid, melyik a hosszú, mert a hosszú tarokkokat olvassa, csak a rövid ér rá az effajta hívságos megjegyzésekre.
Már megint mit főz ez a Polónyi stb.
Ily hézagosan értesülvén a politikai szituációról, Jókai beszédjei nélkülözik most is a biztos alapot. Nem emeli föl egy hatalmas szatírában az egész kérdést, mint hajdanta (pedig most is csak úgy bírná), hanem a NedeczkySváb-féle morzsákból épít fel magának egy talapzatot, amire ráállván, csak úgy egy-egy részletet kikapva, incselkedik ellenfeleivel, nemes humorának édes és szelíd mézével megkenve a töviseket.
Ma a vezérekre utazott, a különböző javaslatok fabrikátoraira. Pajkosan enyelgett Ugronnal. Jóízűen cibálta meg Eötvös Károlyt, (a nagy miniszterölőt) s játszi hangon csipkedte gróf Apponyi Albertet.
Fog még maga azért imádkozni jegyezte meg Meszlényi Lajos.
Csuklott fönt Bécsben a király, mert Jókai lelkesen dicsérte őfelségét. Élvezett mind a három vezér, Eötvös arca ragyogott, Apponyi kétszer is hátravetette magát székében nevetve, csak Ugron volt ünnepélyes. Élvezett a mameluk tábor, a karzat, az elnök, minden kacagott, minden mosolygott. Nevettek a padok, a falak. A nagy tintatartó szélesen terpeszkedett el az elnöki emelvényen, mint egy vigyorgó szerecsenfej. Nevettek a gyorsírók, s nevetve táncoltak a ceruzák a nevető papírlapokon.
Csak Jókai maradt komoly, s beszéd közben ráért még elmés dialógokat is folytatni gróf Károlyi Gáborral, aki ma is kapott elnöki rendreutasítást. De meg is érdemelte, mert egyetlen jó közbeszólása se volt!
A rendreutasítás után, mint egy jó fiú elhallgatott, szemeit lesütve. Ejh, szinte félni lehet, hogy hanyatlik. Az elnök aggódva nézegette.
Kin próbálom én akkor ki azt a bizonyos paragrafust?
Zajos éljenzés és »öt perc« lett a szép beszéd jutalma. Elég tisztességesen honorálták.
Az öt perc után Polónyi Géza »verte agyon« Tisza Kálmánt a hétfői közjogi fejtegetése miatt. Agyonverte, el is temette, el is búcsúztatta. De ezen agyonverés és eltemetés már jól messze belement a délutánba, minélfogva igen kevesen vettek részt a gyászszertartáson. Még maga a halott se volt ott.
Az valahol a kálvinista zsinaton elnökölt ezalatt egészségesen.
A jobboldal nyugtalanul fészkelődve hallgatta a szónokot, aki sok mindenféléről beszélt, hol a fogát vicsorgatta a kormánypártra, mint egy éhező tigris, majd mint egy szerelmes asztaloslegény, ügyetlen kacérsággal nyújtott át egy szóbokrétát Apponyinak (a divatos nagy ember szemérmesen, szemlesütve fogadta), s mikor már eleven legázolni valót nem talált, kísérteties hangon mennydörgé Tiszának a közös ügyekre vonatkozó beszédére célozva:
Tudom, tisztelt Ház, hogy Deák Ferenc megfordult a sírjában.
Amire azt jegyezte meg egy bölcs fehér fejű aggastyán, aki a Deák háta mögött ült valamikor még fekete hajjal:
Meglehet, hogy megfordult, de utoljára, mert e beszéd után bizonyosan azzal feküdt vissza: »No, ezentúl már nyugodtan alhatom«.
Polónyi alatt teljesen megritkult a Ház, bár még nem volt két óra; sőt még utána beszélt is valaki.
De a délutáni órákban sehogy sem bírtam már kinyomozni a jelenlevőktől.
Igen, úgy rémlik, beszélt még valaki, mondták de hogy ki volt és hogy mit beszélt, senki sem bírt rá visszaemlékezni.
