EGY JELENET
EGY JELENET
A Ház mai ülésén megkezdték a büdzsé-vitát. Beszéltek: Hegedüs előadó, Helfy Ignác, Molnár József, okosan szakszerűen, bár meglehetős figyelmetlenség közt. Egyetlen odaadó hallgatójuk volt csak: Kecskemét új képviselője, Bartók Lajos.
Dúló csaták után végre bejutott a Bolond Istók szerkesztője a Házba és most már nem egy napra, mint öt év előtt, amikor még meg se melegedett a helyén, már becsapták mögötte az ajtót. Most öt esztendő mosolyog eléje. Ámbár a szélsőbalon aggodalmasan suttogták, mikor belépett.
Jaj nekünk… amilyen pechje van ennek a Bartóknak, egy hét alatt okvetlenül feloszlatják a Házat.
Bartók pedig letelepedett az első padba, s onnan el sem mozdult az ülés végéig. Kellemetezve hagyta, hogy átjárja csontjait a rég nélkülözött t. házi levegő és hallgatta buzgón a szónokokat. Lassan, álmosítón, bugyogtak mellette Helfy ajkairól az ezrek, a milliók, a százmilliók… Már senki se volt kíváncsi a beszédre, mindenki ismerte az előző évekből, csak Bartók figyelt aggodalmasan minden szóra és nyelte gyönyörrel a csörömpölő rengeteg számokat.
No, szegény Krajtsik szólt az írói karzaton Náday (aki ott leselkedett képviselő-karikatúrákra). Ez sem alhatik többé nyugodtan.
De hol is van Krajtsik?
A Bolond Istók által megzaklatott férfiú, akit ebből az élclapból csak alvó állapotban ismer a közönség, ott ült a naplóvezető helyén és szundított. Bóbiskolt is hozzá, hol a jobb, hol a bal tenyerére támasztva fejét. Mintha mit sem változtatott volna a világ során a kecskeméti választás.
Náday erre egy névjegyet menesztett a vakmerő honatyához, rajta e pár szóval:
»Jó éjt! Jó éjt!«
Krajtsik fölrezzent és a karzathoz jött az ismerős üdvözlésére.
– Hogy ízlett a nyugodalom? kérdé Náday gúnyosan.
Pompásan. A Helfy beszéde alatt mindig pompásan ízlik.
A képviselő arca oly nyugodt, gondtalan, hangja oly közönyös volt, hogy Náday bámulata nem ismert határt.
De mikor itt van már a Házban a Bolond Istók. Gondolja meg!
Éppen azért.
Hogy-hogy?
Mert az álom róla ragadt rám.
Az egész karzat a szélsőbal első padjára tekintett, s íme ott ült Bartók a szónokló Helfy oldalán szendén, lehajtott fejjel, mozdulatlanul, mereven bámulva a zöld padra… lehunyt szempillákkal.
Kis fehér papírlap futott kézről kézre a szélsőbalon az Istók szerkesztője felé. Ezt már a diadalmas Krajtsik küldte. Az utolsó kéz fölriasztja a címzettet s az álommámoros szemekkel a következőket olvassa a papírról:
»Van nemezis… Jó reggelt!«
