A T. HÁZBÓL [ápr. 3.]
A T. HÁZBÓL
[ápr. 3.]
[ápr. 3.]
Azon csendes ülések egyike volt, amikor mint verőfényes napokon a méhköpüből a méhek, ki s be rajzottak a képviselők. A teremőrök nem győzték nyitogatni az ajtókat.
Egyébiránt kevés képviselő volt jelen. A mezei hadak otthon lesik a fák rügyeit. Tiszáék zsinatolnak, ami a folyosót teljesen kivetkezteti történelmies külsejéből. Az érdekes alakok kipusztultak. Az öreg Pulszky nem jár már fel vidám adomával, inkább nézegeti otthon a tótokat, akik a múzeumot meszelik. Beöthy Aldzsi öregszik, Csernátonyt a madarai mellett hagyták a választói (ami elég kár a parlamentre), János fejedelem (Kemény János) elunta a folyosó füstjét s csak nagy napokon látogat el a Házba. Régenten még Gyulai Pál is idejárogatott veszekedni mikor még volt kivel. Most elcsenevészedett a folyosó; vége van. A képviselő urak kedélytelenül nyüzsögnek itt, némelykor idegenül, mintha valami indóház várótermében volnának.
Bent is szélcsend van; Károlyi Gábor könyökére támasztja a fejét negédesen s elmereng a nagy napok emlékein. Atzél Péter tülke, mellyel a hangokat fogja, ott hever használatlanul, Fekete Miklós mankói oda vannak támasztva könnyedén a padhoz; milyen jók lettek volna azok hajdan egy kis jóízű dörömbölésre…
A költségvetés részletei vannak napirenden, s Eötvös Károly mesélget.
Miután sikerült neki egy cikkével kiszorítani az udvari ebédeket az ellenzéknek most imígy okoskodik:
A királyi ebédek már megvolnának, de nincs meg a király. Tudja mit, Perl öcsém, ide kell hozni a királyt állandóan.
Nagy tatár fejét ravaszul mozgatja ide-oda, apró szemeivel szúrósan pislog, »eddig azt mondta a kormány, valahányszor a külön udvartartást sürgették, hogy nincs rá pénz. Most már van pénzünk. De most már azt mondja a kormány, hogy majd akkor beszéljünk erről, ha a királyi lak fölépül. De ez éppen negyven esztendeig fog tartani.«
Úgy van bólintgat mélabúsan Bobula.
S miután már a királyi lak környékén őgyeleg az érdemes hazafi, meg nem állhatja, hogy útközben meg ne piszkálja a Hentzi-szobrot is.
Eötvöst fölváltja Bánó József. Ő is a külön udvart akarja s addig nem lesz nyugodt se ő, se pártja, míg keresztül nem viszik. A gyorsírók most bízvást oda jegyezhetnék: (Évekig tartó nyugtalanság a középen).
Sok figyelemre méltót mond el Ugron Gábor: kétségtelenül van jogos panasz is elég. Pázmándy Dénes hetek óta el van pirulva, amiért a Ház elnökét mindenféle apró-cseprő udvari méltóságok után fogadta a király.
Bánffy kedvetlenül feszeng a széken. (Hát még a király milyen ideges lehet most otthon, a bécsi Burgban.) A mameluk tábor ásítozva hallgatja (hiszen a király kibírja), csak a Szőgyén hajszálai kezdenek egyre jobban fölborzolódni, kivált mikor a nagy Dini benyújtja határozati javaslatát, hogy a kormány azonnal intézkedjék az önálló udvartartás létesítéséről.
Ezalatt az öreg mamelukok apránkint a büfébe vonulnak; mert ha királyi konyha nincs, elég jó a Drexeleré is. Az ember átkozottul megéhezik ebben a királyüldözésben. Sok régi történet fölelevenedik ilyenkor, a gránátpiros bor tüzéből kiolvad.
Elkezd egyik is, másik is zsörtölődni. Hogy nem tudják már ledönteni azt a Hentzit? Egyetlen osztrák tábornok se tett bennünk annyi kárt. Ő hozzá jár kosztba az ellenzék már húsz éve. Miből él meg vajon, ha egyszer ledöntik?
Valaki visszaemlékezik a negyvenes évekre, mikor Pest vármegye a nádor elnöklete alatt tartott egyik nevezetes gyűlésén azt a királyhoz intézendő feliratot tárgyalta, hogy jöjjön őfelsége Pestre lakni, mire a sok szónoklat után látván a nádor, hogy Dőry báró még feszeleg, rászól a derék táblabíróra latinul:
Úgy látom, szintén beszélni akar?
Dőry feláll nagy peckesen.
Nem bíz én, fenséges uram, szólni nem akartam, csak a mentémet igazgattam. De miután már fölálltam, kijelentem, hogy nem osztom a tekintetes KK. és RR. kívánságát és a felirat küldése ellen szavazok.
Micsoda indokból? kiálták közbe a felirat helyeslői.
Mert már anélkül is elég német vagyon az országban.
Éppen az egykori Dőry lelke szállt ezalatt bent a tanácsteremben Visontai Somába. (Bizony jobb helyet is választhatott volna magának egy báró lelke.)
Mint fürge fiók-tigris, akit tejen tápláltak, de akit most azért eresztenek ki a kalitkából, hogy az igazi tigriseket utánozza igen ügyesen vicsorgatja a fogait. Ő nem akar királyi udvartartást. (Nem, Visontai csak »helyeseket« akar.) Udvartartás mellett nem fejlődött volna a magyar élet demokratikus irányban. Ő csak azt akarja, hogy a király itt lakjék. De persze udvartartás nélkül. (Tartson például takarítónőt.)
Míg őfelségének jövendő sorsa imígy kockán forog vala, hányatva és vettetve különböző szelek által, nagy kevélyen nyújtózkodik el padjában Pázmándy Dini, átkancsalítva irigyen báró Andreánszky Gáborra, s amint így gondolatokba elmerülten ülne a nevezett államférfiú, elkezdé odább szőni, hogy mi lesz ezen általa kieszelt határozati javaslat eredménye, hogy fog odább-odább gurulni a dolog. A javaslatot megszavazza a Ház. Akkor a kormány intézkedni fog. Már most hogy lesz ez? Szapáry egy rendeletet írat, hogy őfelsége azonnal hurcolkodjék át. Igen, mert az »intézkedjék« szó van benne a javaslatban s Szapárynak kötelessége szó szerint teljesíteni a Ház határozatát.
Dini meghökkent. No, már ezt még se akarom megtenni őfelségével, a száz Caesar ivadékával! Jó szíve kezdett egyre puhább, puhább lenni elannyira, hogy mikor Wekerle Sándor fölállott s azon nagyfontossági kijelentést tette, hogy a kormány is foglalkozik az eszmével, kiegyeztetni az udvar külső megjelenését és érintkezését államjogunkkal, Pázmándy elhatározta, hogy kikorrigálja az »intézkedjék« szót, lojálisabb lett percről percre, s Wekerle szavaira már helyeslőleg bólingatta aszalt szilva alakú fejét csak a másik párizsi, Károlyi Gábor kiáltá még mindig makacsul:
Új libériát kapnak!
A mameluktábor zajos tetszéssel fogadta a pénzügyminiszter szavait, s az ellenzéken nyugtalan hullámzás suhant el.
S így múlt el az udvartartási vita, minden nagyobb baj nélkül. Még Kőrösi Sándor is szerencsésen megmenekült, pedig ő csakugyan fejedelemsértést követett el, mert mikor Visontai az apró balkáni fejedelmeket kezdte emlegetni példák gyanánt, közbedohogott félhangosan:
Mit hozza őket elő! A mi királyunkkal egy napon.
Sőt annyira vitte a haragja, hogy az egyik kicsinyke uralkodó nevénél felkiáltott:
Sertéseket szokott lopni!
Péchy Tamás izgatottan riadt fel s egy ijedt, várakozó pillantást vetett Bánffyra.
De Bánffy vállat vont. Talán gondolta magában: Mi közöm hozzá? Hiszen nem a mi sertéseinket lopja!
Déli harangszókor az elnök bezárta a vitát, s az ellenzék név szerinti szavazást kívánván a Pázmándy javaslatára, kihúzták a »V« betűt, amire felhangzott az ilyenkor elmaradhatatlan elmélkedés a kezdőbetűből. »Wien!« Őfelsége Bécsben marad.
Az elnök föltette a kérdést és megtevé szokásos intézkedéseit a nótáriusai közt.
A nemmel szavazókat jegyzi Molnár Antal, az igennel szavazókat Szederkényi Nándor.
A szavazás megindult.
S jó Molnár Antal jegyzé is a saját nemmel szavazó mamelukjait hűségesen, de a hű és makrancos Szederkényi annyira rá van szokva a »nem«-eket jegyezni, hogy a fülén keresztül át nem bírt hatolni a lelkébe az a tudat, hogy most az egyszer megfordult a szerep s ő a maga megszokott, kinyomkodott barázdáján menvén, az ő jó, becsületes, sokat nem okoskodó ellenzéki plajbászával szintén a »nem«-eket jegyezte.
Lőn tehát csodálatos szemjáték a katedránál, a döntő pillanatban, mikor a megejtett szavazás után kijelenteni készült Bánffy az eredményt.
Az egyik jegyző jelenti halkan:
Száztíz »nem« van.
A másik jegyző is jelenti:
Száztíz »nem« van.
Az elnök zavarba jön.
Hát az igenek hol vannak? Ki jegyezte az igeneket?
A jegyzők vállat vontak.
Az igeneket senki sem jegyezte.
Az elnök idegesen nézegetett jobbra-balra.
Az ellenzék elveszett.
Igen, nyájas olvasók, az ellenzék néhány másodpercig el volt veszve, nem létezett, elsüllyedt, mint Óceánia, csak a mamelukok egzisztáltak. Elvesztek Apponyistól, Horvát Gyulástól, mindenestül.
Szapáry szeme mint a gyíké mindent meglát. A sugdosásból legott észrevette, hogy valami baj van, s sietve hágott fel a lépcsőkön: »Mi történt?«
Elveszett az ellenzék!
Hiszen arra való Regele, hogy megkeresse. Ő is jegyezett, de míg egypár perc múlva maga Szederkényi is ráakadt a táborára; kieszelték, megtalálták valahogy mind a nyolcvankettőt. Nyolcvankét kuruc volt egy rakáson.
Csakhogy már késő volt, a Hoitsy szeme is olyan, mint a Szapáryé ő is észrevette, hogy valami hiba történt a zöld sátorban.
Fölállt és új szavazást követelt.
Szepegve nézett körül Széll Ákos.
Új szavazás? Istenem! Istenem! Hiszen az embereink már mind hazamentek ebédelni.
A teremben valóban csak gyéren ültek szavazatok. Itt-ott újságot olvasott egyik-másik. Néhány öt órakor ebédelő mágnás könyökölt egykedvűen a hátulsó padokban. Ucsu édesdeden aludott. Még Linder György is elmenőben volt, pedig neki még élvezet a Ház levegője.
Hétfőre kell áttenni a szavazást kiáltá egypár hang.
Egypár kamarás búsan csóválta a fejét:
Szegény jó királyunk, egész hétfőig bizonytalanságban kell lennie.
Talán e sóhajból jutott el egy leheletnyi a Hoitsy fülébe s meglebbentette a szívét is, mert Szederkényi felszólalása után, miután kijelenté, hogy az ellenzéki szavazatok is megállapíthatóvá váltak, Hoitsy Pál is engedett, elállván az új szavazástól. Ő, aki már egyszer kastélyt akart építtetni Mária Valériának ajándékba, őfelségét a királyt is meghagyta felváltva Budán és Bécsben a két kastélyában.
