A WHIPP
A WHIPP
A szónokok beszéltek, egyre beszéltek (hiszen mindennap csak ez történik), kisebbek-nagyobbak jöttek, mint ahogy a vízben vegyest úsznak a halak, fiók pontyok s nagy kopoltyús öregek. A sok beszédet már megunták. A hallgatókat is, mint a szobrokat, befutja bizonyos idő múlva valamely sajátszerű patina: a közöny. Pattoghatott Kun Miklós és Csanády bátyánk aluszékonyan ingottak a fejek a homályos teremben, melybe benézett az üvegtetőn át, mogorva arcával a borulat. Csak hadd legyen még egy kis májusi eső. Csupán Széll Ákosnak a whipper-inek főmesterének volt lázas napja.
A szokott sablon helyett, hogy leírjuk rendes egymásutánban a szónokokat, azok sikerét, kudarcát, rikító vidám színekben vagy bágyadt, hangulatkeltő világításban fordítsunk most egyet a dolgon, ne törődjünk vele az egyszer, hogy mit csinál a Ház, hanem csak azt nézzük, hogy mit csinál Széll Ákos. Hiszen meglehet, abban is benne lesz az ülés rajza.
Széll Ákos összeolvasta Csanády beszéde alatt a jelenlevőket; 61 ellenzéki, 43 szabadelvű párti.
Jézus Mária! Tizennyolc többségük van!
Elhalványodott. Homlokát kiverte az izzadtság, szemei elhólyagosodtak, ajka szederjes színt vett fel. Kifutott a folyosóra.
Ott ült Széchenyi Tivadar gróf és Pulszky Ágoston.
Már csak tizenöt többség gondolta megkönnyebbedve és rágyújtott.
Ne menjetek el mondá. Ne menjetek el az isten szerelméért! (S kezeit összetette.)
Serbán Miklós kijött az ajtón. Serbánon új ruha volt. Csinos öltözet. Mindenki magasztalta. Az új ruha kifelé vonzotta Serbánt a városba, az utcákra, a korzóra.
A ravasz Széll Ákos észrevette:
El ne menj, fiacskám, mert fontos beszélni valóm van veled.
Eközben Pulszky Ágostont (akin szintén új ruha volt, de senki sem dicsérte) elfogta a keserűség:
Nem értem azt az én szabómat. Mindig becsap. Az én ruháim senkinek se tetszenek. Pedig egy szabóm van a Fejérváryval s hányszor mondtam már neki, hogy szakasztott olyat varrjon, mint a Fejérváryé. De a mamlasz azt állítja, hogy lehetetlen.
Ezalatt megérkezett Harkányi Frigyes.
Isten hozott kiáltá kitörő örömmel Széll Ákos. »Már csak tizennégy többség« motyogta kézdörzsölve.
Jaj azok az államtitkárok! s ingerülten emelte fel az ökleit, a levegőt fenyegetve.
Végső reményképpen bepillantott a büffébe. Ott reggelizett Szilágyi Dezső.
Hollá csak tizenhárman vannak.
A 13-as szerencsétlen szám! gondolta magában megelégedetten. Ezekből egy meghal egy év alatt. S sietett vissza megmondani az ott dangubáló Éles Henriknek »Ne búsulj, lesz kerület«.
Hol?
Azt még nem tudom, de lesz.
Majd eszébe jutott az olvasószoba: oda is bekukkantott, hátha van ott valaki.
S csakugyan ott ült Veszter és levelet írt a választóinak.
Veszter felriadt, meglátván Széllt.
Talán szavazni fogunk ma?
Oh dehogy. Hát nem olvastad, hogy Futtaki szerdára teszi a vita bezárását. Bátran hazamehetsz, Imrécském!
De hiszen az utolsó szónok beszél…
Ugyan, ugyan! fedte meg szelíd hangon. Csak nem akarsz valamit jobban tudni, mint Futtaki?
Amire elszégyenelvén magát Veszter Imre, nyalábra szedte az iratait és csakugyan hazament.
Kisvártatva azonban berregett a csengettyű odabent s híre kerekedett a folyosókon, hogy a vita csakugyan be van zárva. Csanádyt nem merte túllicitálni senki.
Ijedten futott be Széll Ákos s kezdte újra összeolvasni a pártokat. 65 ellenzék s 41 szabadelvű. Két mameluk elveszett azóta.
Oh hadak, hadak! Oh mezei hadak!
Piros, egészséges arcára a rémület ült ki, »végünk van«. Hegedüshöz futott. (Az mint első zárszónok éppen az imént állott fel az előadói székben.)
Beszélj, Sándor, beszélj! Minden szavad arany. Jól paprikázd fel az ellenzéki zárszónokokat. Szórd a témákat közéjük.
Össze volt zúzva. A máskor eleven, fürge háznótárius összezsugorodva cammogott a telefonhoz, s tört, tompa hangon osztá intézkedéseit; szeretett volna magának ebben a percben olyan hangot, mely végigsivít, bömbölve az egész város felett:
Jerrtek, jertek!
Kiállt a kapuba. Sóvár szemekkel lesve a robogó fiákereket. Jöttek is hála istennek. A nap délfelé szépen előbukkant a felhők közül és elkezdett mosolyogni. A nyájas idő majd csak idecsalja a képviselőket.
Jött Jókai, előrobogtak a Miklósok, jött Nákó Kálmán, jött Luppa Péter, egy-kettő a mezei hadakból; bevetődött gróf Teleki Samu, s valami dolga lévén a Sándor utcában az »írói püspökség« alapítójának, Szájbely Gyulának, betért az eső elől.
Percről percre kedvezőbb a szituáció. Ehol döcög ni nyomatékos léptekkel Péchy Tamás.
Ez is a mienk! dünnyögi a whipp savanyú képpel.
Ragyogó főuri fogat áll meg, structollas zsinóros kocsissal. Károlyi István gróf pattan le sikkel, ruganyosan.
Istenem, hova számítsam?
Széll Ákos kedves volt és alázatosan köszön mindenkinek, még Jellinek Artúrt is majdnem megölelte.
Dictum-factum, mire Hegedüs bevégezte a beszédet, volt 70 kormánypárti és 70 ellenzéki.
Már bízom sóhajtá Széll Ákos és nagyot lélegzett.
Hegedüs szép, szellemes beszéde után Helfy állt fel, délután egy óra táján. A szokott módon perorált, elég okosan, de nem elég érdekesen.
A beszéd után Széll Ákos megolvasta az embereket. 68 ellenzéki és 70 kormánypárti. Az ellenzékből kettő elveszett.
Megélünk szólt hetykén és egy havanna szivarra gyújtott.
Ott benn Apponyi kezdett beszélni. Természetesen »nagyszabású« beszédet mondott. De mit érdekelte ez Széll Ákost? A szavak, csak szavak. Ő most a számoknak él.
Apponyi beszéde után természetesen nagy éljen morajlott fel. Széll Ákos eldobta a szivarát s bement újra megszámolni a képviselőket.
100 kormánypárti és 61 ellenzéki.
Gyönyörűen fogy az ellenzék sziszegte kéjjel boldogan.
Eközben már a két órához közelgett az idő, s Wekerle pompásan beszélt a korgó bali gyomrok nem bírtak dacolni tovább. Az éhség erősebb a hazafiságnál.
Széll Ákos besétált nagy gangosan még egyszer, hogy egy végső komputust csináljon. Összeolvasta a képviselőket még egyszer, s íme 100 kormánypárti volt bent s 43 ellenzéki.
Hallatlan, milyen léhák ezek az ellenzékiek morogta, amint ismét kijött ragyogó, kigyúlt arccal a folyosóra.
Járása egyenes volt, testtartása kevély, s hangján kiérzett a dölyf.
Iszonyú többség! Borzasztó többség! S kis kézi tükrét kereste. Talán meg akarta benne nézni azt az iszonyú többséget.
Belülről fel-felviharzott a helyeslő zúgás a pénzügyminiszter beszédjébe. Ő az utolsó felszólaló.
S e percben (mikor már mindenki várta a szavazásra hívó csengettyűt) lihegve, zihálva törtet a korridor felűl egy elkésett alak szárnyakban úszó kabáttal, előre szalajtott nyakkal.
Krajtsik volt.
Szervusz, Ákos mondá mohón elfúlva Széllnek. Nem késtem el.
Széll Ákos elbiggyesztette az ajkait:
Nem. De nem kellesz. Az ördög hítt ide lábatlankodni.
*
Ilyen különös hullámzásoknak van a voksoknak értéke, becse kitéve a tisztelt Házban s ilyen különös módon folyik le az ülés, ha a wipper álláspontjából eleveníti meg az ember.
