A VÁLSÁG
A VÁLSÁG
A hírhedt Orlice professzorhoz, aki a lutri kilencven számát olyan különféle kombinációkban tudta összerakni, hogy a ternó biztos volt, csak a mi lapjaink (főképp az ellenzékiek) értek közel a válságról szóló híreikben és kombinációikban, ki lévén zárva annak a lehetősége, hogy végre is valamelyik ne teljesedjék.
E famózus hírek, e kis majmok, amiket a kávéházi és klubpletyka szül s a kőnyomatosak mint pesztonkák kezelnek, vígan, tetszetősen vickándoznak a fekete betűerdőkben.
Gondoljunk csak vissza, mi mindent olvastunk össze-vissza.
Az első kommüniké az volt, hogy a kormány kebelében teljes egyetértés van. Ábrányi Lajos, a Ház festője erre legott belekezdett a »szeretet« című kép festésébe ha igaz: kilenc galamb iszik egy vályúból: turbékolnak, csókolóznak.
Azt is olvastuk, hogy nincs egyetértés a kabinetben: Csáky, Wekerle, Szilágyi kiválnak; Szilágyi már a könyveit is csomagolja. (Ez volt az első beismerés, hogy Szilágyi csinál valamit.)
Ez a verzió aztán különféle alrészletekre szakadt:
Nem igaz, hogy Wekerle is menne csak Csáky és Szilágyi mennek.
Sőt kirepült az a sötét gyanú is a napfényre, hogy Szilágyi is marad. Nem megy el más, csak Csáky.
Nem lehetetlen azonban, hogy Csáky se távozik.
Boldogtalan lapok, napról napra fölfalták egyenkint a saját szülötte kölykeiket. De meg kell adni, hogy fiadztak helyettük másokat:
Hogy a király fog dönteni az elkeresztelési kérdésben; s attól függ a kabinet sorsa. A kabinetben egyetértés van, de csak az előterjesztésre. A királynak a maximumot mindenki akarja (tehát mindenki liberális), de a király bizonyosan csak a minimumba megy bele, s azzal is megelégszenek néhányan és megmaradnak (tehát mégse mindenki liberális).
Új hír jött, hogy mégis az egész kabinet le fog köszönni. »No, ez már valami« gondolták Apponyiék.
Megint új hír: Igaz, hogy le fog az egész kabinet köszönni, de megint Szapáryt bízza meg a felség kormányalakítással. »No, ez megint semmi« – gondolták Apponyiék.
Holnap is nap, s holnapra megint új értesülés van. A felség elfogadja a kormány összes liberális propozícióit. »Csak tán nem« hüledeztek Apponyiék.
S e hírek, mint valami világító testek körül ott keringett Vaszary Kolos, majd mint jellemző, majd mint kiegészítő részletül, hol jár, kivel tanácskozott, itt-ott mit mondott, néhol kibukkant a Zichy Nándor középkori alakja (glóriával a feje körül), sőt előkullogott Fabiny is. Hogy azt mondják, Fabiny nem akarja a polgári házasságot.
Oh, ah, oh! susogtak a hullongó rothadt falevelek. Fabiny nem akarja a polgári házasságot.
A lapok értesülései fogyni kezdtek. Minden ki volt merítve. A hírek nem omlottak többé. Minden táplálék elfogyott, mindent megettek. Hogy Fabiny nem akarja a polgári házasságot, az volt az utolsó morzsa. Olyan kombinációt, ami még nem lett volna fölvetve a »biztos forrás« vignettájával újságírói agy nem bírt kifundálni többé.
De hogy hát mégis mi történik senki sem tudta. Maguk a miniszterek fent a klubban mély hallgatagságba burkolóztak s ha szólt valamelyik valamit, az még csak jobban félrevezette a lapok entrefilet-in elkínzott elméket. László Mihály sötét gondolatokba mélyedve járt fel s alá (ez rossz jel), de Fenyvessy vidáman ugrándozott (ez jó jel). Köd, nagy köd, beláthatatlan köd takart el mindent. Ez a káosz.
S ehhez a káoszhoz jött ekkor egy másik káosz. De a káosznak külön egyszeregye van. Ha egy káoszhoz hozzáadunk még egy káoszt azért mégiscsak egy káosz marad.
A közbejött koszorúügy nem változtatott a káoszon de az entrefilet-ék eldugott zsilipjeit kinyitotta a koszorúzási ügy levétele a Ház napirendjéről.
Szapáry lemond, Szapáry megbukott. Öles vezércikkek demonstrálták. Mert az nem is lehet másképp.
Majd helyet adott ennek egy frissebb információ, hogy Szapáry mégse mond le mint parlamenti férfiú nem teheti, hogy a kisebbség akaratából távozzék.
Hát ezt a témát is eleresztették de hiszen van elég más anyag belőle, s jön a komor hír, röpül mint a holló:
»A király haragszik!«
S két nap kell hozzá, míg a lapokból elpárolog ez a téves értesülés is. De már ilyenkor makacsok, megrögzöttek az újságíró kollégák. Nekik most már szükséges, hogy valaki haragudjék.
»Hát akkor Josipovich haragszik.«
Az országon keresztül-kasul fut a hír: Josipovich haragszik. De mért haragszik a puhaszívű szelíd Josipovich?
Hát azért haragszik, mert nem Vucsetics lesz a zágrábi érsek. Haragszik és megválik az állásától. Lemondása bevégzett tény.
Én istenem, hiszen valakinek mégiscsak mennie kell. Ennyi tinta csak megérdemli.
De nem; ezt se koronázta siker, Josipovich kijelentette, hogy az egész hírlelés alaptalan ő nem megy.
Hát ebbe is meg kellett nyugodni egészen a következő reggelig, amikor az a hír jön, hogy a kabinet tagjai intrikálnak Szapáry ellen.
Ez se használt.
Hanem iszen van még ott golyóbis, ahol ez volt, s jön szórt betűkkel zordonan: hogy a párt bomladozik s messzemenő titokzatossággal hozzáteszik, hogy Péchy Tamás ennélfogva sietve Pestre érkezett. (Úgy értik, hogy átvegye a vezérséget.)
Végre post tot discrimina rerum sikerült valami igazat kisütniök: hogy Péchy Tamás Budapestre érkezett. A kormány megdöbbent, s aznap minisztertanácsot tartott, de ezt a kérdést, úgy halljuk, nem is szellőztették, mert hiszen a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni. Péchy Tamás csakugyan meg van érkezve és ott whistezik esténkint a szabadelvű körben.
Az összes hírekből ez bizonyára a legigazabb. De ez a végső atout. Ez a végelgyengülés. Több már nem jöhet, az ijesztő fenevadak után a legvégén ránk bocsátották a házi cirmost is.
Tehát most már azzal a reménnyel hajthatjuk le vánkosainkra este a hírektől kóválygó fejünket, hogy reggelre már semmi sem lesz fántáziák e szörnyszülötteiből a lapokban.
Ami eddig volt, felejtsük el. Hiszen az egészben csak az a borzasztó, hogy mialatt e részint naiv, okvetetlenkedő, részint vipera nyálba mártott hírek jöttek, a ravasz papírlepedők azt hirdették a homlokukon: »A lap fertőtlenítve van!«
***
Az ördögre könnyebb dolgot bízott rá a mese, visszaválogatni egy köböl kölessel összekevert mákból külön a kölest és a mákot de rám nehezebbet bízott a szerkesztő: megírni könnyed tárcastílusban, mi hát az igaz azokból a kósza hírekből? A mák szürke, a köles sárga, az ördög könnyen ráismert, de a hírek társadalmában a hamisak is szakasztott olyan ruhába szeretnek öltözködni, mint az igazak. Hanem iszen az csak ördög volt. Egy újságírótól több telhetik.
A legelső feladat, elválasztani a szoborkoszorúzást az elkeresztelési kérdéstől. Mert a koszorúzási kérdés nem okozhat válságot. Szapáry a legnemesebb intenciókból indult ki, s bizonyára azért ment bele, hogy nemzetének tegyen vele szolgálatot.
Ki hitte volna, ha valaki azzal lép az ország elé: »A németek el akarják ösmerni a ti 48-as honvédeiteket egyenrangú hadfeleknek, akikkel egyenlő jogos alapon küzdöttek«, hogy erre zúgás, háborodás következzék, a másik koszorú végett.
A dolog elejtetett. De ez nem jelenthette a Szapáry bukását. Szapáry alól csak a lovat lőtték ki. Azért őt nem lehetett a halottak közé vinni, mert nem esett el még meg sem sebesült, csak pillanatnyira lett harcképtelen, míg újra lóra ül. (Abrakoltatnak, nyergelnek már alája friss lovakat a kodifikátorok.)
Az elkeresztelési konfliktus, illetőleg az egyházpolitikai kérdések képezik egyedül azt a témát, amelyben a válság mozog. S egyelőre azon nyilatkozat szövege, mely nélkül a kormány a költségvetési vitánál nem léphet a Ház elé. A király is érzi ezt, s mert meg akarja tartani a kormányt, minden valószínűség szerint találni fognak modus vivendit, hogy az egyház se durcáskodjék és a kormány is maradhasson. Ámbátor ez nem könnyű dolog.
Jó forrásból vett hírek szerint a képviselőház előtt teendő nyilatkozatok szövegét közölte már Szapáry a királlyal (s ezzel volt egyszersmind megadva az alkalom őfelségének, hogy a kabinetet kellemes alakban elbocsáthassa), de a király nyájas volt… nem haragszik. Helyesli a nyilatkozatot, csak egyes részei ellen vannak még kifogásai s azok se jelentékenyek.
… Az én lelkem rajta, ha most én is abba a hibába estem, amit fentebb humorizálok.
Egy azonban bizonyos. Hogy az eredmény nem lesz olyan nagy, mely a kabinet minden tagját és a liberalizmus minden hívét kielégítse, de nem lesz oly csekély sem, hogy az egész kabinet visszalépését vonná maga után.
Szapáry maradni fog. Ő rá szükség van. Olyanok a körülmények, hogy Szapárynál jobb, magyarabb miniszterelnököt ma nem lehetne találni.
A szabadelvű párt, mely egy kicsit ellomhult, elálmosodott (nagyon öreg már, és sok fogát kihúzták), Szapáryban azt az államférfiút látja, most még jobban, mint azelőtt, aki lépten-nyomon a nemzet vonzalmát keresi s ha mégis a duzzogásával találkozik, az egyszerű pech.
Minden jel oda mutat, hogy a válság lassan-lassan elvonul s hogy Csákyt s talán Szilágyit is elveszítjük ami természetesen azt jelenti, hogy az egyházi reform nem lesz teljes.
De a megmaradottak egyéb reformokkal könnyen kiheverhetik ezt. S mindig ott lesz nekik az a vigasztaló tudat, hogy
»Hiszen Fabiny sem akarta a polgári házasságot«.
