A DELEGÁCIÓ
A DELEGÁCIÓ
A kis parlament az ő tömérdek titkos fiókjaival, azaz albizottságaival és sablonszerű üléseivel, nem képes a nagy közönség érdeklődését felkölteni.
Előre el lehet képzelni a magyar delegácionális teljes ülést. Tudja mindenki, hogy Ugron fog egy kicsit dörögni, Apponyi csillogni, Bolgár (nem kicsit, hanem jó hosszan) szót ontani; a túlsó oldalról megereszti valamelyik előadó a bizottsági felfogás zsilipjeit, melyekből a tapintatos honfiúi bizodalom és aggodalom keveréke folyik. Pulszky Ágost pörlekedni fog az ellenzékkel, valamelyik magyar miniszter is szót emel, ezalatt pedig a három közös miniszter automata mozdulatlansággal ül helyén: Kállay felhős komoran maga elé bámulva, Kálnoky gróf elegánsan kivasalva, Bauer báró pedig kényelmesen elömölve, mint valósággal az a Moloch, amilyennek a hadügyminisztereket ábrázolni szokták.
Időközönként pedig fölkel vagy a külügyi osztályfőnök, vagy egy magasabb rangú katona és tolmácsolja magyarul a külügyi vagy a hadügyminiszter véleményét. A helyettesek rendesen igen jól elmondják ezeket a felvilágosításokat; de nem polemizálnak, nem keresnek hatást, csak állítanak és cáfolnak, s ezt is oly csodálatos óvatossággal és simasággal cselekszik meg, hogy az már valóságos mesterség. Az ember szinte látja az aranygalléros szónok arcán a nagy megkönnyebbülést, mikor leül; mintha ezt mondaná:
Ezer bomba és gránát, csakhogy baj nélkül átcsúsztam a sok törvény Szküllán és érzékenységi Kharübdiszen!
Azután jő, aminek jönni kell; a négy-öt tagú tisztelt ellenzék agyonnyomatása és a milliók megszavazása.
Nem csoda, hogy a delegáció teljes üléseinek csak igen kis karzati közönsége van. A közönséget nem villanyozta az sem föl, hogy Ugron Gábor mézes heteit éli a delegációban, s ennél fogva a szárnyai még nincsenek megkuszálva. Ámbár már ő is kezdi elhullatni legtarkább tollait. A delegációban ő is politikusabb.
Ma a hadügyi költségvetést tárgyalta a delegáció teljes ülésben, s ennélfogva a katonai egyenruha sűrűn volt képviselve. A háttérben egész csapat vezérkari tiszt ült, irományokkal telt nagy táskákat tartva készen, hogy szükség esetén a miniszteri széken ülő katonai mindenhatónak átnyújtsák a bizonyítékokat. Bauer báró is körül volt bástyázva törzskari és tengerész-tisztekkel, az információkat azonban rendesen egy deli vezérkari őrnagy, Nyíri Sándor adta meg neki. (Az őrnagy az ismert fővárosi Nyíri-család tagja.)
Mind a három közös miniszter jelen volt, mögöttük a mieink közül Fejérváry és Szapáry. A kormányszékek egyikén foglalt helyet a sugár Cziráky osztályfőnök is, aki Kálnoki képviseletében mondott beszédének babérain pihen. A miniszterekkel szemben a püspökök helyén (mert hiszen a főrendiház üléstermében vagyunk) az ellenzék: Apponyi, Ábrányi, Bolgár s a legszélsőbb jobbon Ugron. A delegációban a szélsőbal legszélsőbb embere Wahrmann.
A vitát Ugron Gábor kezdte meg, aki kibontotta az önálló magyar hadsereg lobogóját, most először ebben a testületben. Szépen lengett a zászló, szépen zengett hozzá az Ugron kürthangja, de a három merev diplomata arcán ott a miniszteri széksorban egy vonás sem változott. Csak akkor kezdett a hadügyminiszter érdeklődni, mikor elhallgattak a Rákóczi-induló utolsó tárogatói is az Ugron beszédében, és áttért az apróbb bajokra, valamint az ő saját stratégiai reformjaira.
A második szónok Apponyi Albert gróf volt, aki az ujoncjutalék dolgában szólt. Belement a harcba Pulszky is, válaszolt a szónokoknak Rakovszky, s a hadügyminiszter képviseletében Nyíri Sándor őrnagy.
Ez a vezérkari tiszt határozottan jó parlamenti szónoknak bizonyult. Mindent világosan, szabatosan adott elő és kellő szónoki avatottsággal, ami nem kis dolog, ha látjuk, mennyire megfontolva kell kiejtenie minden szavát. Bauer báró is megelégedetten bólintgatott a fejével, mintha azt mondaná.
Helyes… én is ezt akartam mondani… mintha a nyelvem hegyéről vette volna le…
Pedig egy szót sem értett belőle. (Azaz, hm. hátha suttyomban megtanult magyarul.)
A részletes vitában nagyobb feltűnést csak egy kis összekoccanás keltett.
Apponyi egy felszólalása alatt a jobb… azaz itt a baloldalon a különféle excellenciás urak nagy és hangos diskurzusba eredtek. Hja, itt nem kell félni a t. házi viharoktól, könnyen átengedhetik magukat egy kis röpke tereferének. A háromtagú ellenzéki hallgatóság dúlt-fúlt tehetetlensége érzetében, de nem tehetett semmit ellene. (Bezzeg, ha itt lenne a Károlyi Gábor serege!) Csak Ábrányi Kornél kiáltotta át.
Ne beszéljenek Hentziről olyan hangosan!
A csevegés azonban tovább csörgött, zúgott a közös miniszterek között, úgy, hogy mikor Ábrányira került a szólás sora, az szinte magából kikelve tiltakozott az ellen, hogy az ellenzéki szónokok ellen ilyen tervszerű diskurzusokkal tüntessenek.
Az elnök, Tisza Lajos gróf, félbeszakította a szónokot és figyelmeztette, hogy egyedül ő illetékes a tanácskozás rendjének ellenőrzésére.
Egyéb baj nem történt, csak az, hogy az ellenzék apprehendál s Apponyi Albert gróf magánbeszélgetésben kijelentette, hogy többé nem szólal fel (ezt az ígéretét meg is tartotta), hanem mondandóit majd a Házban adja ki.
Azaz, Tisza Kálmánnal is csaknem megesett az a malőr, hogy az ellenzékkel szavazott. Mikor ugyanis Ábrányi indítványa felett szavaztak, a volt miniszterelnök épp a terem szabad helyén állt, s már nem volt ideje, hogy a padba siessen s leüljön. Úgy segített hát magán hirtelen leguggolt a földre. Az ősz államférfiú ebben a helyzetben nem közönséges példányát nyújtotta annak, mint kell szolgálni a meggyőződést.
