A T. HÁZBÓL [nov. 24.]
A T. HÁZBÓL
[nov. 24.]
[nov. 24.]
A tárgyalás elején Helfy ülte meg sablonos indemnity-beszédjének tízéves jubileumát. Tízszer mondta már el ugyanezt a beszédet s mindig más-más ruhában. A híres Kean óta nem volt hasonló alakító. Hanem ezúttal mégis volt valami új a beszédében a Szent Atya illetéktelen beavatkozásáról.
De meg is szúrta az Tódor Józsefet, a kormánypárt szép, piros arcú, fiatal papját; szinte fölszisszent.
S mivel nem volt ott Péchy Tamás az elnöki széken, aki őrködött a pápa fölött is, maga pattant föl a Vatikán védelmére Tódor József.
Óvást emelek ez ellen!
Ohó! csattogtattak balról. Thaly hahotázva rázta nagy, bozontos fejét.
Óvást emelek folytatta Tódor József.
Azt mi nem bánjuk kiálták újra túlról, a Kiss Albert környékéről.
Úgy is, mint katolikus, úgy is, mint pap…
Itt nincs pap szakíták félbe mérgesen. Itt csak képviselő van!
Tódor József erre fejtegetni kezdte álláspontját, de a jobboldalon is izgatott mozgás kelt nyomában. Már-már gyúlni kezdtek a szemekben a vallási tüzek, midőn suhogó derültség hirtelen eloltotta. Tódornak arra a szavára, hogy »a házasság szentsége«, közbekiáltotta Károlyi Gábor:
Ha szentség, hát akkor miért nem él ön is vele?
Pompás közbeszólás volt. Néha a bogáncs közt is találni virágot.
De ügyes volt a Tódor visszavágása is. (Neki persze könnyebb, mert neki a szentlélek sugallja.)
Hét szentségünk van mondá , de mindeniket mindenkinek fölvenni nem szükséges.
(Vagyis csak azért hét, hogy bő választék legyen.)
A HelfyTódor viszály után, mivel a szélsőbal a vicevezért küldte az ütközetbe, Apponyi is házi káplánját, Horánszkyt ereszté rá az indemnity javaslatra.
A nemzeti párt saját külön viperája értelmes kis jószág, félelmesen sziszeg, hatalmasan tud körültekerőzni és gyönyörűen mar.
Ma is jól működött, Apponyi gyönyörködve hallgatta; szótlanul visszahúzódva, szemlélődve mert a nagy ellenzéki vezér úgy tesz, mint egykor Bright John mondá John Russelre:
Te nem szólsz. Bevárod előbb, hogy a kurjantásra, mely a házban hangzott, milyen visszhang érkezik kívülről.
Igen. Apponyi figyel. A »szent elvek nevében« leteszi könyökét a padra, a fülét nyitva hagyván, várja, figyeli azt a visszhangot. (Eddig még csak három bagoly huhogása hallatszott odaátról de lesz ott még elég.)
Majdnem egy óráig pajzánkodott, csintalankodék Horánszky, csipkedve Szilágyit, Csákyt, Tiszát, mindent és mindenkit, aki útjába akadt; mire fölkelt Wekerle Sándor s egy hatalmas polemikus beszéddel nemcsak fölvillanyozta pártját, hanem valóságos csodálkozásba ejtette. Horánszky pedig rángatózott, vonaglott, mint egy megsózott békacomb.
Ez volt a vívás. A hadoszlop élén még ilyen penge nem villogott. Nem pontok szakították félbe a Wekerle mondatait, hanem rengő tapsviharok. Az emelkedett helyeknél még az ellenzék is elfeledte a leckéjét. Kiült a tetszés ragyogó színárnyalata a kuruc arcokra. Még Horváth Gyula is egyre ingatta helyeslően makacs, megszürkült fejét.
Megvédelmezte Szilágyit (a nagy hajdani Szilágyit, a hajdani kis »püspök«), majd a »titkos hatalmat«, mire felsüvített egy hang balról:
Hiszen ott ül a háta mögött az öreg!
(Tiszát értette alatta.)
Wekerle zavartalanul vágott vissza:
Éppen az a megnyugtató rám nézve, hogy itt ül és nem szemben velem.
A hátulsó padokban ezalatt újdonatúj »Atzél-csoport« néhány tagja suttogott összebújva, miként kellene megtörni a pártban a Tiszáék befolyását?
Mire közbevágott az egyik, a leghiggadtabb köztük:
Csak egyetlen módja van.
Mi?
Határozzátok el máskor Atzél Bélánál, hogy a Tiszáéknak kevesebb eszök legyen.
A miniszterelnök közvetlen háta mögött újra azok ülnek, kik meghalnak, ha szeretnek. S kik csodálatos módon mindig a miniszterelnököt szeretik s csodálatos módon sohase halnak ki. Szapáry elmult de hátának környéke megmaradt.
Ezek mintegy csodálkozva néznek szét a frenetikus tetszészajban fulladozó jobb táborra, ösztönszerű megütközéssel:
Nini ezek az emberek!
Eddig a tetszészaj is speciális privilégium volt. A miniszterelnök mögötti pad privilégiuma. Most ez is megszűnt. Tombol az egész jobb mező. Egy-egy lelkesedett ember hangosan hirdeti véleményét:
Most már én is hiszem, hogy meglesz a polgári házasság.
Csak Tibád Antal mondogatja még messzelátó ésszel:
Biztos vagy benne?
Meg vagyok győződve.
No, hát mondok neked valamit, öcsém. Eredj el holnap a fotográfushoz és vetesd le magadat. Aztán mikor a polgári házasság meglesz, akkor is eredj el a fotográfushoz és akkor is vetesd le magadat.
Aztán mitől lesz az jó?
Hát csak azért, fiam, hogy meglásd a differenciát a mostani és az akkori ábrázatod között.
Wekerle leült. Óriási sikeréből kedvet kapott a párt Toldija, Szilágyi Dezső is, kihúzta hadverő fringiáját (melyet már régen esz a rozsda a tokjában) s egypár éles vágást osztott vele ide, oda. Az ellenzék ma is megpróbálta a gúnyolódást. Kivált gróf Károlyi Istvánnak volt ügyes aperu, amint Szilágyi azon kérdésére »hol voltam én a veszély napjaiban?« hirtelen felelt:
A büffében.
Lett is derültség de ez lassanként lecsillapult s helyreállt a komolyság. Az erő, a nagy elmék kipárolgása olyan temperatúrát csinál, melyből azok a kicsinyes kis gnómok, incselkedő irigy apró manók elfüstölögnek, szétfoszlanak.
Érdekes volt a szabadelvű párt két nagy szónokát egyszerre egymásután hallani.
Szilágyit, aki rárohan ellenfelére, megszúrja, megfojtja, dömöcköli, gyomrozza, megforgatja a tőrt szívében, lehasogatja a körmeit, leskalpírozza a fejbőrét, szurkot önt a füleibe, barackot nyom a fejére, vitriolt önt a szeme közé, kitépi a szemöldökeit, begyógyíthatatlan sebet hagy és gyűlöletet gerjeszt s Wekerlét, aki birkózásban leteperi ellenfelét, harag nélkül s mosollyal otthagyja, ha egyszer leteperte.
