A T. HÁZBÓL [nov. 22.]
A T. HÁZBÓL
[nov. 22.]
[nov. 22.]
Van már vezére az országnak… Mert miniszterelnököt kinevezhet a király, de vezérnek csak maga teheti meg magát a miniszterelnök.
Ma az lett Wekerle Sándor. A második visszavágása emelte azzá.
Éles szeme van a királynak. Jól választott.
De menjünk sorjában. Déli tizenkét órakor nyílott meg az ülés. Megelevenedett a Sándor utca. Nyüzsgött az országház kapuja előtt a sok bámészkodó kíváncsi s egy-egy megérkező népszerű képviselő megkapta a maga »éljenjeit«. Természetesen Wekerle és Apponyi a legtöbbet.
A Ház zsibongott, zúgott, rajzott, mint egy tele méhkas. Mind összejöttek a képviselők. Mert mint Harkányi Frigyes mondja (minden régi hasonlat őnála akad meg), olyan a kormány is, mint a villa: kétszer örül neki az ember; mikor új, és mikor túlad rajta.
Harangszóláskor belépett az elnök nagy ünnepélyesen, összes Molnárjaival és Széll Ákosaival és megnyitotta az ülést.
A képviselők hallgatagon foglaltak helyet padjaikban; csupa fekete kabátban, csak Tisza Kálmán volt szürke. A »titkos hatalom« csendesen, szelíden nézte a pápaszeme alól az események folyását. Jönnek, mennek kérlelhetetlenül, mint a tovasiető folyamok.
A jegyzők érdektelen jelentéseiket dünnyögték, midőn egyszerre fölharsant a lelkesült éljenzés.
A jobb szárnyas ajtón belépett Wekerle Sándor szerényen, de mégis emelt fejjel, vidám mosollyal az arcán, fiatal tűztől ragyogó szemekkel.
A csillogó, villogó karzaton, mely az opál minden színében játszott, halk moraj futott át.
Ejnye, de csinos ember!
Nem is úgy néz ez ki, mint aki sárkányokkal jön birkózni, hogy a kötelező polgári házasságot behozza másoknak, inkább úgy néz ki, mintha ő maga akarna megházasodni, mintha a királyfi jönne álruhában az udvari kíséretével, hogy (mint a mesékben szokás) válasszon magának egy hölgyet, a karzaton levő paradicsomból. Szinte nyújtja is már feléje a látcsövét Széll Ákos.
Utána gnsemarschban jönnek az egyes reszort-miniszterek; Tisza Lajos gróf nyalkán, könnyed léptekkel; kidüllesztett mellel dübörög mögötte Szilágyi, szinte a föld is reng nagy talpai alatt; lassú flegmával lépeget a sorban Lukács Béla, lomhán aláeresztve kezeit, mint két letört szárnyat; előrenyújtott nyakkal lejt be Fejérváry, a terem közepén megáll s vércse szemmel Thalyt keresi. Mert Thaly nélkül nincs csata. Lassan, szinte észrevétlen suhan helyére Bethlen András. Panaszosan recseg a Josipovich új cipője. De Hieronymi Károly bizony csak a hétköznapi szürkés nadrágját vette fel, mintha mondaná: »nem fényleni jöttem én ide, hanem dolgozni«.
Wekerle föláll, mélységes csöndben. Belső zsebébe nyúl s kivesz onnan egy levelet. Csinos írása, finom a hajtása, nagy tenyérnyi pecsét van rajta: a király pecsétje.
Viszi sebbel-lobbal a teremtiszt az elnöki székhez és felnyújtja.
Bánffy Dezső kezében megvillan valami gyilkos eszköz. Egy tőr az, vagy mi? Nem, biz az egy olló, az ország ollója. Remegő kezekkel nagy óvatosan nyírja körül a pecsétet, aztán átadja Molnárnak, ki mint valami herold, olvasás helyett harsogó hangon hirdeti ki tartalmát, de már az első szavába, hogy »kelt Bécsben«, belekurjant Károlyi Gábor:
Elég hiba!
Szűnni nem akaró orkánszerű éljen zúg fel annál a sornál: »kedvelt hívünket Wekerle Sándort nevezem ki miniszterelnöknek«.
Aztán jön a régi miniszterek felmentő okmánya. A Ház ásítva hallgatja. A Ház kegyetlen. A temetésekhez nincs részvevő könnye, csak a születésekhez van keresztelési örömmosolya.
Majd elér a derék Molnár a harmadik levélhez; szegény király, de sokat levelez. Ez a legérdekesebb. Ebben van az egyes miniszterek kinevezése; akik most egyenként föltétetnek a népszerűségi mázsálóra, mely nyíltan kitárja, mennyit hoznak magukkal e tőkéből, hány font, hány lat. Falrengető éljen zúdul föl a Csáky névnél, kisebb Fejérvárynál, Tiszánál, Lukács Bélánál, s elég élénk, lelkes a Hieronymié, de a Szilágyi éljenei közé belezuhog az ellenzék éles, gúnyos kacagása.
Mindezen formaságok után felállott végre Wekerle, s elmondta azt a hatalmas programbeszédet, amelyből egy esztendeig lesz a vezércikkíróknak témájuk. Én nem avatkozom bele, hozzá sem nyúlok.
Letette a Bécsből hozott hadizsákmányt a Ház elé. S a Ház el volt ámulva. A szabadelvű párt ujjongott. S úgy képzelte, hogy egy csomó drágakő tündöklik előtte. A bal mezőkön is nyomasztó hullámzás futott végig.
Ez afféle tizenöt esztendős ember!
Legelsőnek Eötvös Károly állt fel, s ravasz, közömbös arccal kezdett turkálni a nemes kövek között, s csűrte, forgatta szerette volna is ráfogni némelyekre, hogy hamis, de csak mégse tette; higgadt volt és vezérhez méltó.
Ezalatt minden ember Apponyit nézte. S elképzelték magukban, hogyha csakugyan tizenöt éves ember Wekerle, hogy fog Apponyi kinézni tizenöt év múlva. Látták ősz hajjal, alakja meggörnyedve, a kezei meghosszabbodnak (de nem annyira, hogy a miniszteri széket elérjék), a szeméből kialszik a tűz…
De csitt! Feláll beszélni. Elég egy-két akkord, és látszik, hogy ezúttal nem hozta magával azt a jóakaratot, melyet a Szapáry-minisztérium első napján. Tehát semmi kilátás. Nincs remény. A vezér hadat üzen.
Tagadhatatlanul ügyes rögtönzéssel tette meg ellenvetéseit a program ellen, annak homályosabb részeit megostromolva, de mindeddig helyes talajon mozgott, míg ki nem jelentette, hogy ő voltaképpen sohase mondotta, mintha a kötelező polgári házasságnak lenne híve.
Lett erre konsternáció. A mameluk-tábor közbekiáltott:
Hát iszen mindég azt beszélte!
No, szépen vagyunk!
Rá nem ösmerünk Apponyira!
Csak az öregebb mamelukok ingatták a fejeiket:
De éppen hogy ráismerünk. Ez egészen ő. Tudtuk, hogy így lesz.
A csiga kinyújtotta szarvacskáit. E szarvacskákból látjuk, mi lesz a legközelebbi stratégia. E beszéd végén pedig elpattantotta a nagy bombát, mely a szabadelvű pártnak volt irányozva, hogy nem bízik Wekerlében, mert mögötte felelősség nélküli titkos befolyások érvényesülnek.
A Tisza-klikk! zúgtak balról.
Eközben a Ház órája elhagyta a kettőt, odaát a főrendek már egy félórája türelmetlenül vártak az új miniszterekre.
Hírnökök érkeznek mind sűrűbben:
Jön-e már a kormány?
Még nem mehet, még nincsen egészen bemutatva.
Új hírnök jött:
A született mágnások kezdenek elszökdösni.
Annál jobb felelte az egyik polgárminiszter. Elment-e már Zichy Nándor?
Az még ott van.
No, hát nem lehet. Még Ugronnal kell megbirkóznunk. Az se hagyja a maga vezéri voltát.
Ugron beszélni kezdett, egy elégedetlen chria bevezetésében járt, midőn újból jövének híradással:
A hercegprímás nagyon éhes.
A Ház jószívű. A liberalizmus hívei sajnálkozásba estek.
Szegény főrendek. Mégis borzasztó így kiéheztetni!
De valamelyik demokrata közbevágott:
De már hiszem, hogy győztünk. Egypár száz évig éheztünk mi őmiattuk, most végre ők éheznek, mimiattunk.
De mégis fölmerült az az udvarias eszme, hogy talán tudomására kellene hozni Ugronnak a prímás éhességét, hadd sülne ki, nagyobb katolikus-e avagy nagyobb hazafi amint egyszerre vagy abbahagyja, vagy tovább is folytatja beszédét?
De nem is Ugron az egyedüli akadály. A kormány csakugyan nincs még bemutatva vagyis legalább Wekerle még csak azután mutatta meg, hogy mi lakik benne, egy hatalmas, nagy elánnal, nemes hévvel mondott beszédben rávetve magát a támadó Apponyira, kinek kezében idegesen táncolt a ceruza. A fiatal vezér egész testével ment bele az ütközetbe a meglapult, mindig féloldalt álló ellenféllel szemben, ki csak amolyan kisebb fajta rapier vívónak látszott a nagy, erős, izmos Góliáth-alakkal szemben.
Úgy rémlik nekem mondá jellemzően valaki a jobboldalon , mikor beszélni hallom, mintha mi volnánk az ellenzék.
Hangjának meggyőződéstől csengő érce, belevegyülvén a lendületből és a pátoszból is egy-egy adag, valami sajátos meleget terjeszt, amit a mamelukok nem szoktak meg, nem csoda, ha efféle csalódásokba esnek szegények.
A mai nap szép napja volt Wekerlének és a szabadelvű pártnak. Minden más kormánynak is mézes napja, örömnapja volt az első nap. De ez a kormány szerencsésebb a többinél mert az ő első napja győzelmi nap is. Vagy szerencsétlenebb a többinél ahogy vesszük , mert már az első napon is megrohanták; csatát kellett kivívnia.
