WEKERLE SÁNDOR
WEKERLE SÁNDOR
A szerdai történeti nevezetességű konferencián, midőn Szapáry utolsó beszédét tartotta a liberális eksztázisban levő párthoz, távol a főhelyektől, hol a párt nagyjai foglalnak helyet, bent mélyen, ismeretlen neveket viselő képviselők között állt egy fiatal ember, kinek üde arcán kíváncsiság, mosoly ragyogott. Aki nem ösmerte volna, egyszerű hallgatónak vélné, aki roppant kíváncsi rá, mit mond a miniszterelnök. Egy szót sem akar belőle elveszíteni, hogy otthon valahol a vidéki kaszinóban aztán ő tudja legjobban a nagy dolgot elmondani.
De aki ösmerte, sem hitte volna, hogy ez a leendő miniszterelnök.
Pedig nagy ember, fényes sikerek tapadnak nevéhez, mely bár idegenszerű, ismerősen, rokonszenvesen csendül minden magyar fülben. Wekerle Sándor, Magyarország nagy pénzügyminisztere ez. De éppen mert Magyarországé, éppen azért látszott volna lehetetlennek, hogy miniszterelnök legyen. Ebben az országban, ahol mindig egy nagy úr állott a kormány élén.
És mégis rögtön e konferencia alatt (midőn teljesen bizonyossá vált, hogy Szapáry vissza nem tér) egyszerre önkéntelenül is ez a név fakadt ki minden ajkon. Először csak mint egy ösztönszerű belső óhajtás: »legjobb volna Wekerle«. Aki először kimondta félénken, talán nem is hitt még benne, de amint ajkról ajkra repült a név, mintegy erősödni látszott a használat által, s mikor már visszakerül a kombináció másoktól, már akkorra annyi magasztaló okadatoló megjegyzést fűztek ahhoz útközben, hogy »Hiszen nem is lehet más, mint Wekerle«, »Wekerle a helyzet ura«.
S íme, csakugyan Wekerlét bízta meg a király a kabinetalakítással. S így lőn, hogy ez egyszer épp úgy, mint Tisza Kálmánnal történt, úgyszólván a nemzet választott magának miniszterelnököt.
A koronánál járt államférfiak ez egyszer valóban hű tükröt tárhattak a király elé és az igazi férfit nevezték meg, aki e nehéz helyzetben (mert nehéz helyzetet talál) meg fogja helyét állani.
S a király szívesen mehetett bele, mert éppen maga a felség mondta kevés hetek előtt Wekerléről Pápaynak:
»Mekkora talentum és mily szerénység! Előadása világos és kellemetes!«
Most négy esztendeje, ahogy először jelent meg a házban a fiatal államtitkár (akkor is már mindenki bámulta Tiszát, hogy elég vakmerő ilyen kísérleteket csinálni).
A Ház akkori stréberei kesernyésen fürkésző szemekkel nézték a szerencsés jövevényt. Mert hiszen hallatlan dolog ez!
De azért mindenki szívesen fogadta. Sok jó hír előzte már meg. S arca nagyon rokonszenves volt.
Csak az öreg Helfynek volt kifogása:
Nem tudom, meg fogja-e állani a helyét?
Majd hozzátette aggodalmasan:
Nem lesz-e hátrányára, hogy nincs bajusza?
Nem volt hátrányára, ha csak azt nem vesszük, hogy Szilágyi az ő arany napjaiban (mert volt ám ő is egy párszor helyzet ura) »püspöknek« nevezte emiatt a legszerényebb kollégát.
Bezzeg a püspök »prímás« lett, és most Szilágyi is alatta fog szolgálni (mert hiába szidják Szilágyit, mégis ő indította meg minden vonalon a reformokat, s ő az eredete ennek a liberális levegőnek, melyben köhögni kezdenek a papok). Hát igen, négy rövid esztendő múlt el csak, s Wekerlét mint Magyarország miniszterelnökét hozza haza a mai bécsi vonat. Örömben úsznak a pártklubok, az utca és a mágnás kaszinó. A kevély grófok is azt mondják szokott orrhangukon:
Ez márr derrék dolog.
Hát nem legenda ez? Egy Wekerle-legenda, melyet hosszú időkig fognak mesélni az anyák a fiaiknak, az egyszerű udvaraházak fedele alatt, mikor szorgalomra, tanulásra buzdítják őket: »Volt egyszer egy gazdatiszt, annak volt egy fia…«
Csak az a kár, hogy ezt a legendát most még csak idáig tudjuk.
