A MAI ÜLÉS [ápr. 10.]
A MAI ÜLÉS
[ápr. 10.]
[ápr. 10.]
Utolsó nap a szünetek előtt. A Ház megritkult; a falusi képviselők hazaszállingóztak az ünnepekre esőt várni, csak a disputákhoz szükséges személyzet és a Ház kukacai maradtak itt; a szolgák szinte fumigatíve nézik a jelenlevőket, mintha mondanák: »Önöknek nincsenek falusi kastélyaik«.
A belügyi tárca lévén napirenden, Sima Ferenc beszélt a szentesi ügyről. Ez a szentesi ügy a parlament »hazajáró kísértete«. A szentesi ügy minduntalan előkerül, hol fehér lepedőben, hol korommal befeketítve, hol zöld palástban, borzalmára minden igaz lelkeknek. Sima hosszan beszélt, sokat beszélt, de legalább kibeszélte magát. (Mert ki tudja meddig teheti!)
A Ház figyelme gyorsan fogyott, kezdtek a képviselő urak kiszökdösni a folyosóra, de ez egy csöppet sem riasztotta el Tápé követjét, ő csak verte egyre, verte Zsilinszkyt és akit előtalált.
S minthogy Horváth Gyula szülte Simát, a támadás végszálai Szapáry ellen futottak össze.
A hallgatók egyre fogytak, Sima egyre beszélt és egyre itta a vizet, a víz is fogyott, nem győzték neki hordani a szolgák, de a beszéd csak annál szélesebb medret vájt, órák múltak s még mindig hömpölygött a szóáradat úgy, hogy arra nézve nem volt többé semmi remény a legnagyobb optimistáknál sem, hogy valaha bevégezze, csakis akörül tanakodának immár Bánffyék fent az emelvényen, hogy vajon a hallgatók fogynak-e el hamarabb, vagy pedig a főváros vize?
A jobb mező egyre üresebb lett, úgy nézett ki, mint a szentesi puszták, csak Eitner állt ott hátul a mieinkből, mint valami kútgém a messzeségben, átellenben a kelepelő szélmalommal. A sztenográfusok szemhéjai kezdtek lecsukódni, az elnök bágyadtan ereszkedett el székében, karjait lelógatva. A habarékpárton valóságos tengermorgásba fúlt a figyelem.
Csak két ember hallgatta már délután Sima Ferencet:
Horváth Gyula, aki szülte Sima Ferencet és Balog János, akit szült Sima Ferenc.
De Balog János is csak ember, bár Sima szülte; kifelé vette útját bogár villogású szemeit meglocsolni vízzel.
Nem maradt senki, csak Horváth Gyula. Az utolsó bosbug. Mint hajdan Mikes Kelemen a Márvány-tenger partján. Nagyon morgott a tenger a háta mögött. Elülről pedig ki volt halva minden.
De Sima Ferencet ez nem zavarta. Beszélt, egyre beszélt. Egyenesen Horváth Gyulának beszélt.
S beszélne még most is, mint a háromcsőrű kacsa polgármestere, akit nem lehet a táncolásban megállítani, ha egyszer csak észre nem veszi, hogy a Horváth Gyula megelégedett arca elkezd lassan-lassan hosszabbodni, végre hirtelen széthúzódik és egy óriási ásításban kétfelé válik.
Sima annyira megijedt, hogy az arc el talál szakadni (és a szentesi arckép használhatatlanná válik ezen alakulás következtében), hogy egy hirtelen mondattal bevégezte beszédjét és leült.
***
Gróf Szapáry Gyula nagy ügyességgel felelt rögtön a fölhozottakra, pártjának zajos tetszése közt, melyet minden új felszólalásával melegebben fűz magához.
Tisza Kálmántól egyszer, még a Szapáry miniszterelnöksége kezdetén, azt kérdezte valaki:
Ugyan mondd meg, kegyelmes uram, miért ajánlottad őfelségének magad után éppen Szapáryt?
A szűkszavú államférfi nem felelt egyenesen. Valami másra fordította el beszédét, s abba szőtte bele ezt a mondatot:
Kétszer kellett őt mellőznöm, s mind a kétszer korrekt viselte magát.
Ebben volt a felelet.
És senki soha még nem mondott nagyobb dicséretet Szapáryra. Ezzel a mondattal szinte szobrot faragott Szapárynak.
A korrektség jellemezte mindég s ezt a legnehezebb szituációkban sem vesztette el. Mert jó szituációkban könnyű korrektnek lenni. Egy bölcsnek a megfigyelése nyilatkozott meg Tiszának e látszólag pongyola mondásában, mely egy pillanatra szinte kerülő válasznak látszik.
S mert Szapáry mindig megmaradt korrektnek s a talapzat, amelyre állt szolid és masszív, bár nem sok szerencsével vezette eleinte a parlamentet, rossz szituációt örökölvén, az egyik bonyolult helyzet a másikba szövődött, egyénileg ő mégis mindig nőtt, elannyira, hogy ma már senki se kérdezhetné Tiszától: »miért ajánlottad Szapáryt?«
És az ellenzék is, a megcsappant vidámságú örökösök is, kik örökké Szapáry gyengeségét hánytorgatják, gondolkozóba vannak esve, hogy az olyan páciens, aki a kórtünetek ideje alatt is súlyosabb lesz egypár kilóval, nem egyhamar veszi fel a néhai nevet, mert az nem beteg.
Minden új felszólalása mutatja, hogy egyenesen a vezetésre van teremtve, s amellett az egykori pénzügyminiszter, kiben senki sem gyanított parlamenti debattert, s ki eleinte bizonyos szerénységgel tartózkodott a csaták vezetésétől, hagyván a Tisza lecsatolt pengéjét a szegen, hogy egyik-másik miniszter vehesse le onnan, ha viaskodni akar, utóbb belehajtatván a kényszertől, egyszerre olyan erőket kezd kifejteni, melyek nemcsak a parlamentet lepik meg, hanem a kritikusokat is csodálatba ejtik, kik azt tartották, hogy a szónok is születik, mint a poéta. Király szónokokat ki nem nevezhet.
Mai rögtönzése is, s későbbi összecsapása Horváth Gyulával, amellett, hogy gyorsan kiemelte a különben áldatlan vitából azokat a momentumokat, amiket ellenfelei ellen fordíthatott, nem nélkülözhette a koloritot, sem a szónoklati tehetség csillámló eszközeit. Az igazi parlamenti vezérek fénylő ruhája és fegyverzete volt rajta. Itt egy érv, ott egy szellemes fordulat, egy másik mondat és a gúny cikázik keresztül az eszmemeneten. Az indokolás pedig, amellyel az indemnityt bejelentette, egyike volt azoknak a finomságoknak, melyet csak a parlament nagy gourmandjai vehettek észre s élvezhettek eléggé.
A miniszterelnöknek az forrt a fejében:
Azért nyújtom be egyrészt az indemnity javaslatot ti szószátyárok, rendbontók, időlopók, mert látom a ravasz, kaján viselkedéstekből, hogy obstrukciót akartok csinálni s engem zavarba hozni.
És a miniszterelnök el is mondta ezt, de ebben a stílusban.
És azért nyújtom be egyrészt az indemnity javaslatot, hogy a mélyen tisztelt ellenzék is nyugodtabban és esetleg terjedelmesebben szólhasson hozzá.
Horváth Gyula, ki valóságos sportot csinál a miniszterelnök személye elleni kirohanásokból, ami sokat levon e nagytehetségű politikus komolyságából, ki némi lelket tudott önteni a habarékpártba, ma a Bethlen Gábor főispáni felmentésének titkait szellőztette, de bár a felszólalásában is kicsattan ragyogó talentuma a vitatkozás mesterségében, a lepelt egy kis ügyetlenségből egypár centiméterrel lejjebb rántotta le a dolgokról, mint kellett volna, mert a t. Ház megtudta, hogy egy kereszten függött az egész. Egy »Kis István« (udvari körökben így hívják a Szent István-rend kis keresztjét) az egész szász paktumot megfestette volna szép nemzeti színűre.
