A T. HÁZBÓL [ápr. 27.]
A T. HÁZBÓL
[ápr. 27.]
[ápr. 27.]
Az ember a következőket nézi meg, ha a tanácsterembe lép.
Fekete kabátban van-e az elnök?
Ott van-e Sima, Balogh?
A karzaton setteng-e Perl öcsénk?
Magával hozta-e a fotográfus-gépét Andreánszky?
Ott vannak-e a mágnás asszonyok?
Jókedvű-e Széll Ákos? Hogy van öltözve Fenyvessy Ferenc?
Ezen, s több efféle jelek után lehet megítélni, nyugodalmas vagy izgatott ülésre van-e kilátás? Lesznek-e nagy beszédek és megrázó jelenetek?
De a véletlen is valami. A véletlen nagy úr. S bár nincsen szavazata az alsó házban, néha kijátssza a legkomolyabb jeleket s olyan szcénákat sző össze, amikre senki sem gondolt volna.
Ma annyira kifogyott volt az ellenzéki éléstár, hogy már a vándor cigányokat akarták megenni. Egyéb már nem akadt. Bujanovics Sándor tartott vándorlásaik megakadályozása mellett egy hosszabb spícset, amibe beleszólt Károlyi Gábor.
Egy főispánt kell nekik kinevezni.
Jó lesz Károlyi Gábor mondá egy hang jobbról.
Jobb lesz Kőrösi Sándor kötekedett egy másik hang balról.
Ily derült dévajkodások közben született meg a mai vihar egy picinyke magból, melyet Madarász bátyánk vetett el. Mindég derék jó magvető volt az öregúr.
Madarász bácsi kifogásolta, hogy a csendőrség karszalagján rajta van a fekete-sárga szín, a táskáján pedig az a megutált madár, amelynek azért van két feje, hogy két szájjal ehessen. De már ezt nem Madarász bácsi mondja, hanem mi, ámbátor Madarász bácsi a legilletékesebb a madarakról szólani. Ez a szakmája.
Segítségére érkezvén Thaly is, felvilágosítást kérnek Szapárytól, mire a miniszterelnök előadja, hogy a véderőről szóló törvény megállapította a honvédség jelvényeit, melyek egyenlők a közös hadsereggel. Ugyanez mondatott ki a csendőrökre nézve, a mi ajánlatos is a csendőrök tekintélyére nézve.
Nagy mozgás támadt a szélsőbalon. Valaki ingerülten felkiáltott.
A kétfejű sas adja meg a tekintélyt?
Csak azért mondtam ajánlatosnak folytatta Szapáry , hogy ne lehessen különbséget tenni ebben, s a csendőrtiszt valódi tisztnek tekintessék.
Nem restelli ezeket mondani? pattant fel Hoitsy Pál.
Polónyi fürge vércse, hirtelen lecsapott, ügyesen, ravaszul átgyúrta a Szapáry feleletét támadáshoz alkalmasnak, s az ilyenekben határozottan zseniális a függetlenségiek vezére. (Mert ő a vezér már; Helfy megsavanyodott tej, Irányi pedig megette maga magát, mint a gyertya, mikor elég.) Polónyi mennydörgő hangon frivolitásnak mondja a miniszterelnök szavait, hogy a csendőrtisztek tekintélyének egy rangba helyezéséhez a kétfejű sas szükséges. Magyarországnak megvannak a maga színei.
Gyalázat! zúgja a balpárt. Az egész balmező mozogni kezd.
S mikor Polónyi határozati javaslatát nyújtja be a fölháborodás pátoszával, melyben utasíttatik a miniszterelnök, hogy haladéktalanul intézkedjék a fekete-sárga szín és a kétfejű sas eltávolításáról, epés kiáltások kelnek szárnyra:
Vád alá kell helyezni!
Éktelenné torlódik a zaj. Rikácsolás, tombolás. A Lakatos Miklós mankói megzörrennek. Károlyi Gábor kiugrik a padból, a mediumra csörtet s valamit odadob a Ház asztalára.
László Mihály behunyja a szemeit.
Szent isten, ez egy petárda lesz.
De amint látja, hogy nem röpülünk a levegőbe, kinyitja a szemeit félénken, s íme a Ház asztalának naptól sütött mosolygó zöldjén, egy csendőrtiszti aranyos kardbojt csillámlik, tündöklik vádolón, ingerlőn, vérforralón…
Ez az úgynevezett Pázmándy-féle szemléleti rendszer. A múlt országgyűlésen elhozott egy egész puskát, most egy kardbojtot szerzett valahol, s türelmetlenül várjuk az időt, mikor egy egész cserepárt állít be a Ház asztalára esetleg a szakácsnőjével együtt.
Szapáry nyugodtan nézte a tornyosuló vihart, de a Wippek aggodalmasan számítgatták a képviselőket, pro és kontra. Zizegett ott künn a telefon, egy perc műve volt, robogtak a fiákerek, a lélekszállító szekerek mindenfelé.
A habarék párt titokzatos homályba burkolva terült el eddig a maga medrében, nem tudván, haragudjék-e vagy ne, nem tudva, hogy a vezér melyik arcával jött be ma; azzal-e, amelyik Bécs felé van fordulva, vagy azzal, amelyik Debrecen felé néz?
Végre felállott Apponyi gróf, s elmondta valamivel szebben azt, amit már tisztelt barátja Polónyi elmondott. Plagiosippus méregbe jött volna, ha a karzaton ül vala. Apponyi s a nemes hév aranyával befutatott beszédje, szép hangja, még csak jobban feltüzelte az ellenzéki elemeket s Ugron beszédje alatt észrevévén, hogy a mamelukság bevonására készületek történnek, tüzes hangon kezdték követelni: Szavazzunk, szavazzunk!
Az elnök felfüggeszté az ülést öt percre.
Öt perc is nagy idő. Addig sokan jöhetnek. Most minden szempillanat drága.
Az ellenzék hevesen kiabálta:
Nem kell az öt perc. Nem kell. Nem kell.
De az elnök gavallér ember; ha egyszer ideadta az öt percet, hát restellné visszavenni többé.
Az egész Ház a folyosóra ömlik. Az ellenzékiek kiveszik az órájukat s érdekfeszülten nézik, milyen lassan cammog a picinyke nyíl.
Lázas zsibongásban van az egész folyosó. Képviselők jönnek a korridor felől, s kitörő öröm fogadja őket, azon párt szerint, amelyhez tartoznak. Bácsika volna most még az öreg Csatár is, ha egzisztálna, s örülnének emitt még Dobránszky Péternek is. A most érkező Zay kezét melegen szorongatják.
De bár éppen dél van, s ilyenkor szoktak jönni legsűrűbben a nagyságos urak, ma mégis lassan szállingózik a hadi erő a megütközéshez.
A galoppinek ijedten össze-vissza beszélnek.
Kevesen vagyunk. Húzni kell az időt.
Más galoppin megnyugtatón jelenteni:
Meg van a többség! Mérkőzhetünk.
Az öt perc eközben elmúlik. Az ellenzék robogva keresi az elnököt. Hol az elnök, hol az elnök?
Az öreg Csanády az ökleit rázva, fenyegetőzik:
Ha nem jön az elnök, mindjárt én nyitom meg az ülést mint korelnök.
Már harminc másodperc késés van zúgolódnak , s az elnök még sincs elő.
Harminc másodperc! Borzasztó!
Hallatlan erőszak!
Keressük meg az elnököt!
Végre előkerül az elnök, lassan fölsétál az emelvényre (s ez is tíz másodperc), megpedergeti a bajuszát (egy másodperc), fölteszi a fekete pápaszemét (egy másodperc), az lecsúszik az orrára, megigazítja (két másodperc). Ezalatt megjönnek az államtitkárok. Az elnök megrázza a csengettyűt (hét másodperc). Aztán int a jegyzőnek, hogy szólítsa fel a következő szónokot…
A jegyző a torkát köszörüli (fél másodperc), aztán vontatottan kiáltja:
Ró-na-y Ja nos! (Itt is egy fél másodpercet sikkasztanak.) Ezalatt megjön Jókai Mór.
Soha még szónokot nem hallgattak türelmetlenebbül, mint János urat. De Rónay János föl se veszi a tengerzúgást köröskörül, ő csak védi, lelkesen védi a kormányt, szinte szeretné, hogy két szája lenne, mint ahogy a kétfejű sasnak van, hadd szólhatna most mind a kettővel.
S János úr csakugyan bebeszél a terembe vagy hat-hét mamelukot, kik azalatt sebbel-lobbal jönnek az élénk, nyüzsgő, kavargó áradatba.
Elnök bezárván most a vitát, Pulszky Ágost, az előadó emelkedik föl orkánszerű »szavazzunk« kiáltások között. Pedig e beszédnek kár lett volna elmaradnia.
Pulszky fejtegetése fölötte hasznos szolgálat volt a szabadelvű pártnak. Az ő érvei sok kételkedőt győztek meg arról, hogy a kormány helyes alapon mozog. Mert hogy a magyar ember nem szereti a sárga-fekete színt, az természetes (nem szavaz arra jó kedvvel senki), a kormány se szereti a sárga-fekete színt, de mint Ucsu mondja: nem lehet minden nap király nyakára menni, hogy ez se kell már, az se kell már.
Pulszky beszéde persze nagy részben a zajba veszett. De kivált azzal az érvével, hogy a csendőrség élén egy honvédtábornagy áll, s a csendőrség honvédségnek tekintendő, némileg lehűtötte a háborgó kedélyeket. Az ördögök garádicsa lefelé menet. A honvédtiszt megkapta a közös tiszt bojtjait, a csendőrtiszt megkapta a honvédtiszt bojtjait. Az egész dolog ott van elhibázva, hogy a közös tiszt minek hord sárga-fekete bojtot? Ezt kellett volna megakadályozni az őseinknek valamikor!
Pulszky nagyon értékes (incidentaliter értékes) beszéde után, végre megkezdődött a szavazás a K. betű kihúzásával.
Egyike volt azoknak az izgatott szavazásoknak, amelyek csak ritkán, izgatott pillanatokban fordulnak elő. A pártok bent maradtak ülve a padjaikban és ingerülten néztek egymással farkasszemet. A levegő foszforos. S a rakéták röpködnek szerte, rakétáknak mondom, de inkább gorombaságok.
A Mikszáth »nem« szavazatánál viharos »Hoch« hangzott fel. Mire a szabadelvű párt éljenzett.
Péchy Tamás »igen«-jénél falrengető éljenben tört ki az ellenzék. Őszül, rohamosan hanyatlik erejében a volt elnök; mert a nagyobb fajtájú öregség jele e szertelen falánkság az éljenekre.
Thaly lelkesen kiáltott fel:
Az őse is kuruc volt!
Tisza Kálmán is megkapta a »Hoch«-okból a maga részét. A nagy államférfiú mosolygott. Mint mikor valaki valami régi ismerősével találkozik.
Jókai, akit szintén meghocholtak balról s megéljeneztek jobbról, mély meghajlással mondta az ellenzék felé fordulva:
Köszönöm szépen, uraim!
Így folyt a gúnyolódás, pisszegés, hahota; s a jutalmazó »éljen« (báró Atzél Béla és Zsámbokréthy Emil kormánypártiak igen szavazatainál), míg végre eldőlt a kocka harmincöt szótöbbséggel.
Madarász bácsi dörmögve és sóhajtozva jött ki az ajtón:
Azt a rusnya madarat csak mégse bírjuk elpusztítani.
A kétfejű sast értette. Ott fog az röpködni a csendőrők táskáin ezentúl is. Úgy döntött a t. Ház, nem a szíve szerint, de az esze szerint.
De ám a Madarász bácsiék elméje se pihen, ők is szövik ellene, egyre szövik az újabb tőröket. Nem az utolsó próba volt ez.
