A T. HÁZBÓL [ápr. 22.]
A T. HÁZBÓL
[ápr. 22.]
[ápr. 22.]
Kint mérges hideg áprilisi szél csavargatja, táncoltatja az ország lobogóját, a lépcsőház szárnyas üvegajtóin belül afrikai hőség van; fűtenek.
De bár fűtenek még, Bánffy Dezső már a nyárias kávészín kabátját vette fel; amire legott megindul az ellenzék nyelve:
Hát már nem is fekete kabátban jön az elnök?
Micsoda reform ez megint? Eddig mindig feketében ült az elnök.
Ejh, hát nem elég nektek, hogy a pápaszeme fekete?
Jó szerencse, hogy a hajdani jó Olay Szilárd nincs most a törvényhozásban, hogy fogná rögtön ezt a dohányszín kabátot interpelláció-anyagnak.
Kicsiny a Ház: a mezei hadak még otthon üldögélnek a húsvéti tojásokon. A tanácsteremben minden padban egy-két honatya ül, a folyosón csak néhány ember lézeng gr. Károlyi István körül, ki epés hangulatban unja magát, s néhány maró megjegyzéssel önti le a politika napi eseményeit. A gúnyos aperukhoz senki nem ért jobban.
Itt jön a parlamentarizmus atyja! üdvözli Nopcsa Eleket.
Majd megpillantja Kónyi Manót, aki fel-feljárogat a folyosón:
No, ez is sok csizmát koptat el, míg megint egy Deák Ferencet talál itt magának.
Valóban unalmasan, vontatottan kezdodik bent a tanácskozás. Pedig kérők·vannak a háznál. Kérik Simát, Kubinyi Gézát és Vécseyt. A Ház Kozarekje, Konkoly Thege Sándor, ül az előadói széken, kegyetlen, vérben forgó szemekkel. Ő van hivatva kiadni azokat, mint a mentelmi bizottság előadója, akikért a törvény kopogtat.
Simát ketten is kérik, de Konkoly nem adja ki mind a kettőnek. Még szétszaggatnák a szegény Simát: s akkor aztán mi lenne a szentesi ügyből?
Kubinyi Géza derék, szeretetreméltó ember, itthon is elkel, ő az egyetlen közbeszólónk, nem adjuk, ellenben kiadatik Vécsey Endre.
De Vécseyt meg az ellenzék nem engedheti. Egy kis csetepaté indul meg. Olay szól, Chorin szól, Hoitsy szól, Konkoly szól s a Ház kiadja Simát és Vécseyt.
Az elnök lélekharangja búsan kong:
Istennél a kegyelem! Bírák vigyétek!
Ezen vérfagyasztó jelenet után ott kezdi a Ház, ahol az ünnepek előtt elhagyta, a belügyi költségvetésnél s Endrey Gyula csepűevés helyett (ami e párton különben divatban van) elkezdi az apró erdélyi kerületeket lenyelegetni, Abrudbányát, Sepsiszentgyörgyöt (Beksics kedvetlenül feszeleg a széken, mintha a föld kezdene a lába alól szaladni). Új választási törvényt sürget s új kerületbeosztást.
Majd Szederkényi Nándor veszi át a szót, s ha ő egyszer átveszi, nem ereszti el egyhamar: a húsvéti vidám diskurzusok, kvaterkák és báránypecsenyék közt sok gravámen, sok hazafias ötlet szülemlett, azt most mind elő kell tálalni. Ördögadta sztenográfusai, hadd jegyezzék, úgyis eleget pihentek már!
Szederkényi beszéde alatt megint a folyosó floreszkál, ahol a legújabb események jönnek szóba, Péchy Tamást és Almássy Gézát festetik a Ház számára. Ábrányi Lajos festi. Az, aki a Solymosi Eszter arcképét híven eltalálta a tanúvallomások nyomán. Nagy piktor lehet az!
Nem ér semmit morogja egy rosszakaratú sivár mameluk , azt a szokást kellene behozni, hogy az új elnök és új háznagy maguk fessék le az elődjeiket.
Néhány intrikus azon töri a fejét, hogy kik mennek el Bécsbe a Radetzky-ünnepélyre: mégis küldeni kellene néhányat.
Nem tudom feleli gúnyosan Károlyi István , hogy ő közülök hányan voltak múltkor az aradi hősök ünnepélyénél, mert annyian mi is elmegyünk.
Sikong a csengettyű. Leült Szederkényi odabent. Új szónok kezdődik. Gömbölyű fejű, barna ember nagy diónyi szemekkel; Drakulits Pál.
Különb festő még tán Ábrányinál is, mert amint előpingálja tekintetes nemes Bács vármegyét (nem tudni, olyanforma modell után-e, mint Ábrányi a szegény Esztert), a városi követek hátgerincén végigfut a hideg; Schvarcz Gyula lenge hajszálai égnek merednek, egy-egy volt szolgabíró idegesen rándul meg »Nini ez nálunk is járt«.
A szónok egyre erősebben dolgozik, sőt tégelyeiből néha nagyon is rikító színeket hoz ki a finomságot nélkülöző ecsetén.
Van már új szentesi ügy dörmögi megelégedetten Helfy Ignác.
Az elnök izgatottan hallgatja, kezét a csengettyűn tartva. S mohón lapozza a házszabályokban a mennyköveket.
Ezalatt a karzatokon a jámbor vidéki közönség a kiterített helyrajzi mappákon keresi a haza jeleseit; amint tudniillik be vannak jegyezve az ülőhelyekre.
Igaz ni! Melyik a Tisza Lajos gróf?
Keresik a mappán, mindjárt az első sorban ül. »No most már nézzük ki odalent«.
Ki is nézik.
Ejnye de nyápic ember! Ez építi, anyjuk, ezt a nagy országházat.
S megismerik helyette a kis Bethlen Balázst.
Tisza Kálmán helyett hazaviszik emlékül a Neumann Ármin vonásait. A nyalka Fenyvessyt az öreg Urbanovszky helyettesíti a vidéki emlékezetekben. »Nagy kuruc lehet őkegyelme Fenyvessy uram, hogy mindig rázza, egyre rázza azt a nagy fejét.« A Jókai Mór helyén gróf Pongrácz Károly könyököl. »Szegény koszorúsunk, hogy megváltozott.«
Megkeresik Pap Gézát, a kolibri honatyát. Hát uramfia, egy óriás ül ott azon a helyen. Oh, ti gézengúz újságírók, hogy rászedtetek bennünket! Persze megfordítva kell hinni a pernahajdereknek.
Pedig hát a szegény újságírók nem tehetnek róla, hogy a Pap Géza helyén ma éppen Prileszky Tádé bátyánk szórta Drakulits beszéde alatt hatalmas »hohó«-it és »nem úgy van«-jait.
Drakulits személyeskedő felszólalására a miniszterelnök helyes, higgadt észrevételei után Drescher, a bajai képviselő pattant fel, néhány megérdemelt megjegyzéssel sújtva az efféle vidéki leleplezéseket, melyek a parlamentet is és az inszcenírozókat is kisebbítik.
Dreschernek Drakulits felelt, Drakulitsnak Drescher felelt, Dreschernek ismét Drakulits felelt, de egyre gyengébben, halványabban. Mint a mesékben azok a vitézek, akik az ólomszérűn birkóznak s végefelé már annyira kimerülnek, kifogynak az erőből, hogy már csak fújnak egymásra.
Károlyi Gábor szétpillantott a horizonton, mintha mondaná:
Friss bácskaiakat kérek!
S íme előpattant harcias tűzzel Olay Lajos; törökös arca, mely olyan, mint egy kiszívott tajték szipka, minden ízében mozgott az indulatoktól. Szavalatja, mely kacskaringós, mint a kostök cafrangja, oda irányult, hogy de bizony van korrupció Bácskában, és irtja is azt Szapáry. Egy kicsit bömbölve, de okosan beszélt.
Mire a miniszterelnök is, akit különben Olay glorifikált (mert Olay ravasz orátor), beösmerte, hogy néminemű visszaélések csakugyan előfordultak a nevezetes vármegyében, melyet önfiai egészen koromfeketére festettek be ma.
Pedig valószínűleg csak egy kicsit hirtelen barna.
