A MAI ÜLÉS [ápr. 23.]
A MAI ÜLÉS
[ápr. 23.]
[ápr. 23.]
Issekutz Győző legyőzte Dániel Mártont; Dánielnek a szakálla nagyobb, Issekutznak a bajusza, Dániel a nyakában hordja az aranyláncot, Issekutzé a mellénylyukból csüng le a hasára. Dánielnek elől is van haja, Issekutznak csak hátul van. Dániel szerény, hallgatag ember, s neki egy szava volt csak a politikában, hogy »pasz«, Issekutz ellenben a »leplezők« nagy családjához tartozik. Ez a família grasszál most napok óta, leplezett Sima, leplezett Olay, leplezett Balogh, leplezett Drakulits s leplezett ma Issekutz. Leplezte Bethlen Gábor szobrát, láttuk az előadásából, hogy az mekkora nagy ember, s leleplezte az egész Kis-Küküllőt.
Mint sólyom az apróbb szárnyasokra, oly erőteljesen csapott le a nagy leleplező famíliára Szalavszky Gyula; egypár szép, mondhatni remek érvvel megdömöckölte, megcsipdeste de később ő is kénytelen lévén vidéki aprólékosságokkal cáfolni a vidéki aprólékosságokat, állandóan nem bírta lekötni a Ház figyelmét. Ahhoz még Deák Ferenc se elég nagy, hogy a vidéki nótáriusok viselt dolgaival, Varga Pál uramék bedőlt kemencéjével s a Kovács Andrásék ellopott malacaival s több effélékkel országos érdekű hatásokat érjen el.
Szalavszky beszéde alatt egyre nőtt és görbült az Issekutz orra, ólomszínű arca kigyúlni kezdett. Felállt tehát személyes kérdés örve alatt s egy másik, az előbbihez hasonlatos beszédbe fogott.
Hallgatja Bánffy, csak hallgatja, hogy mikor jön már az a személyes kérdés, de minthogy minden egyébről szólott, közbevágott:
Maradjon a személyes kérdés terén.
Issekutz meg se rezzent. Vidáman folytatta az ő beszédét, mint egykor Háry János.
De az elnök nem tréfált, villámhirtelen csettent az olló, s elmetszette az oráció fonalát.
A képviselő úrtól ezennel megvonom a szót.
A habarékon összenéztek. Kicsi, múló zaj támadt. Issekutz bágyadtan lekuporodott, mintha egy mennykő ütötte volna hátba.
Örült Balogh János a megnyílt beszélési stallumnak és legott felállott, megjegyzést tenni a csongrádi állapotokra. De a jó deklamáló Baloghot is elvitte messze tájékokra a pegazus, akarom mondani a helyi gebe, amit ketten tartottak árendába Simával.
Az elnök őt is visszaterelte.
Ne terjeszkedjék túl a személyes kérdésen, vagy pedig kérje ki a Ház engedélyét, hogy hosszabban szólhasson.
Balogh bevallotta, hogy biz hosszasabban szeretne beszélni. Istenem, istenem, hiszen annyi mondanivalója van, hogy a lelkén könnyíthessen!
Erre az elnök föltette a kérdést, hogy megengedi-e a Ház Baloghnak a szólást?
Úgy cseppent a dolog, hogy a Ház többsége nem engedte; pedig voltak jószívű lelkek a kormánypárton is, akik őt nem akarták megfosztani ettől az élvezettől.
Az ellenzék nagy dörmögéssel, zajjal, s hosszas, selejtes házszabály vitával fogadta a szavazás eredményét, mígnem Tisza Lajos gróf helyreállította a békét sikerült házszabály-magyarázatával, melyet gót stílben tartott, mert a magyarázat tetejébe egy finom iróniával kiélezett arabeszket tett, melyet a Ház zajos tetszéssel fogadott, s az ellenzéken is elsimultak a hullámok.
Csak Olay dühöngött vad haragban tajtékozva, de az elnök tőle is megvonta a szót, mire a felingerelt oroszlán megfenyegette Magyarországot, sztentori hangon kiáltva:
Majd beszélek én még!
Ezzel aztán, miután Pulszky Ágoston megtartotta magvas szép zárbeszédét, véget ért az általános vita. Mindenki hazament ebédelni, csak Balogh volt szomorú.
Pedig voltaképpen még ő is jól járt. Mert egész politikai pályáján még késő évtizedek múlva is tán, mikor már kissé bőbeszédűvé és hiúvá válik az ember, lesz egy vigasztalása, egy dicsekedési tárgya az unokái előtt:
Haj, ha akkor azt a beszédemet elmondhattam volna gyerekek; másképp fordultak volna meg talán a viszonyok. Ma egészen másformán nézne ki az emberiség! Mert hát ki tudja…
